Heves Megyei Hírlap, 1997. augusztus (8. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-19 / 193. szám
Dümmerth Dezső AZ ÁRPÁDOK. NYÖMÁ BAN Az Árpádok nyomában Az önkény, a despotizmus, a diktátori magatartás, az indulatok, az ellentétek szítása rossz recept. Az Intelmekből idézünk a magazin 2. oldalán A kenyérszentelés apropóján Véres verejtékes, folyamatos küzdelem a paraszti élet minden perce. Remény és hit nélkül aligha kerülne akár egy szem mag is a földbe. A magyar ember ragaszkodását a földhöz a magazin 4. oldalán idézzük fel. A ; Felemelni a gyerekeket A karrieréhség elfojt minden valódi értéket - figyelmeztet a tanítás egri Mestere, a 84 esztendős Szabó Gábor. Megszívlelendő ars poeticáját Pécsi István tolmácsolja a magazin 3. oldalán Célét öröksége megbékélt az egyházi tanokkal István király, az államteremé Szent Imre temetése és Vazul megvakíttatása Vpja, Géza fejedelem ravasz, okos, igen alpraesett politikus volt. Tudta, hogy Célét és Nyugat ütközőpontjában csak ikkor boldogulhat egy nép, ha idomul :ömyezetéhez. Mindenekelőtt ahhoz, melyik erősebb, amelyikre jobban ér- lemes figyelmezni. Ezért hívatott német littérítőket, emiatt alapozott elkötelezett- égükre, kitartásukra. Gyermekét, az ifjúnak is igen tehetségnek tűnő Vajkot már az új szemlélet egyében neveltette. Sejtette, tudta: feje- lelmi életművét neki kell folytatnia, il- etve befejeznie. Igaz, ő maga is megtért, de nem felej- ette előző vallását sem. Erre fölfigyeltek íz udvarában élő papok, s amikor korhol- ák a kétlakiságért, ő kissé hányavetin, neglehetősen nyers őszinteséggel vála- zolt: — Vagyok olyan gazdag, hogy két Is- ent is imádhassak. Gyorsan tegyük hozzá, hogy ez a sar- :ított nézőpont azért hibádzott, hiszen a lozott, az ősi örökséget meglehetősen :önnyen sikerült egyeztetni a keresztény anokkal. Valaha az elődöket azért tisztelték innyira, mert nemcsak vezéri adottsásokkal rendelkeztek, hanem különleges, •zoterikus képességeik is voltak, s alatt- 'alóik ezért különösképp nagyra tartot- ák őket. Ha más oldalról közelítünk, ak- or azt is mondhatjuk, hogy főpapjai vol- ak az övéiknek. A Római Birodalomban a császárok igyanilyen szerepkört is betöltötték, hi- zen övéké volt a pontifex maximusi ang, amelyet némi diplomatikus, ra- aszdi változtatással a pápák is átvettek, igényt tartott erre a királyok nem kis rézé is. Hívei ilyesmit vártak - s nem is hiába- első keresztény uralkodójuktól. Ő egyébként nem is okozott csalódást, hiszen nemcsak az államépítés tengernyi teendőjével birkózott meg eredményesen, nemcsak megalapozta a feudalizmust, hanem a hitet is propagálta, méghozzá attól sem húzódozva, hogy elődeihez hasonlóan gyógyítson. Ez egyébként akkoriban és később is megszokott jelenség volt Európa-szerte. Efféle adottságaiért különösképp dicsérték kortársát, a francia II. Róbertét. Mellesleg Angliában egészen I. Károly lefejezéséig elismerték ezt a sajátos varázserőt. Frankhonban viszont még az 1824- ben trónra lépő X. Károly is kezelte a golyvásokat e szavak kíséretében: a király megérintett, Isten meggyógyított téged. Nincs ebben semmi rendkívüli, az viszont érthető, hogy a behódoltak igen nagyra becsülték ezt az önzetlenül nyújtott többletet, ekként is tudatosítva önmagukban az uralkodók magasabbrendű- ségét... Pécsi István k mi mindennapi kenyerünk... főbb mint kétszázféléböl válogathatunk - Naponta 21 dekát fogyasztunk Mindennapi kenyerünknek az elmúlt években megnőtt a renoméja. Míg korában mázsaszám került elszáradt vekni a szemétbe, manapság alig akadnak kukába kidobott kenyérdarabok. Némi túlzással elmondható: háztartásunkban a »éksütemények és kenyerek minden morzsáját hasznosítjuk. Mindez persze ösz- zefügg a sütőipari termékek drágulásával, de azzal is, hogy gyökeresen megvál- ozott, bővült a kínálat, s ezen belül a méret-, illetve súlybeli választék is. Cenyérevő nemzet voltunk és vagyunk na is - mondják a táplálkozástudományi zakemberek. Ezt bizonyítja, hogy a sü- Sipari termékek piacán végbement sokféle változás ellenére a fogyasztás szintje évek óta változatlan. Naponta átlagosan 21,6 deka kenyeret, évente 195- 197 darab péksüteményt fogyaszd tunk el. Pedig az étkezési szokások változóban vannak; tavaly például 15,2 százalékkal több fehér, illetve rozsos és tartós kenyerét fogyasztottunk és ugyanennyivel kevesebb félbarna, házi- és egyéb kenyérfélét. S szívesebben vásároljuk a kisebb, a fél-, háromnegyed kilós vekniket, mint az egy-két kilósakat. Ami a választékot illeti, nem lehet ok a panaszra: a sütőipar 239 fajtájú és súlyú kenyeret kínál. Félfehér, fehér és félbarnából 18, házi jeliegűből 12, egyéb kenyérfajtából 129, rozsosból 41, tartósból 39-féle közül válogathatunk. Fehér kenyeret csupán 1961 óta gyártunk. Fokozatosan terjedt el. 1967-ig egy- és kétki- lós vekniket készítettek a pékek, azután terjedtek el az egy-öt kilósak. A választék a '70-es évek óta bővül, ma már robbanásszerűen törtek be a hazai piacra a rozslisztek, a gabonamagkeverékek és -töretek, amelyek megany- nyi új ízű és tápértékű kenyerek meghonosítását tették lehetővé. A teljes arzenál felvonultatásának a boltok tárolókapacitása szab határt. Sok sütőüzem tervezi azonban, hogy saját bolthálózatának kialakításával megteremti a lehetőséget arra, hogy minden vevő mindennap kedvére válogathasson a több mint kétszázféle kenyér között. Újvári Gizella Új államalapítás çyokan vélik úgy: az új államalapítás időszakát éljük. Kétség- ^ kívül számos jel utal erre nap mint nap. A ’90-es évtized ed- KJ digi szinte valamennyi jelentős mozzanata arról az igyekezetről árulkodik, amely együttélésünk alapvetően új viszonyait óhajtja rendezni. Itt, a Kárpát-medencében, ebben a számunkra kizárólagosan kedves kis országban. Szívós, szenvedésekkel is terhes, kemény küzdelem - jól érezheti ezt ki-ki a saját bőrén. A tét - ugye, mennyire hasonlít az ezer évvel ezelőttihez?! - óriási, mondhatjuk, sorsdöntő! Tudvalévőén nem kisebb, mint a beilleszkedés Európa közösségébe, vagy pedig a teljes magunkra hagyatottsággal társuló lemaradás, az azzal járó elszegényedés, romlás. Csakúgy, akár István királyunk választhatott a maga idejében: vagy csatlakozik a kontinens keresztény szellemű világához, vagy engedi elveszni örökre népét. Az akkori realitásokat zseniálisan megérző, kellő időben felismerő uralkodó elhatározása mai létünknek is az alapja. Az a társadalmunk minden alkotóelemét átszövő folyamat, amely immár hét-nyolc esztendeje végbemegy nálunk, úgyszintén döntő meghatározója a magunk, de legfőképpen a bennünket felváltó nemzedékek jövőjének. Elvitathatatlan az azonos cél szükségszerűsége. Ám a múltbelitől merőben más igényeket, követelményeket megkívánó mai átalakulás nyilvánvalóan attól eltérő megvalósítást feltételez. Joggal bízunk benne, hogy ma már - legyen bármennyire átmeneti, „vadkapitalista” is ez a szakasz történelmünkben - nincs helyük a könyörtelen, véres leszámolásoknak, az izzóvas-akaratú rendre szoktatásnak, sem a forró ólmos, testcsonkító büntetéseknek a más nézeteket vallókkal, a hivatalostól különböző módon jobb létet elérni szándékozókkal szemben. Kulturált kor, kulturáltabb szokások. Legalábbis abban reménykedünk, hogy a mi fontos korszakváltásunk kulcsszavai: az emberiesség, a becsület, a segítökészség, az összefogás, a tisztaság és - talán - a szeretet. A történelemben már oly sokszor igazolódott: az iménti tulajdonságok azok, amelyek révén végül is az előrehaladás, a fejlődés kibontakozhatott. Tudjuk azonban jól, mai életünkben példák sora ezen óhaj ellenkezőjének bizonyságát adja. Sajnálatunkra. Roppant nehézkesen hódít teret az újfajta lendületes gondolkodásmód, a távlati célkitűzéseket előnyben részesítő döntési mechanizmus, s az ennek megfelelő cselekvés. Még hét év után is sok az emberekben a kétely, vajon jól tesszük-e, amit ma cselekszünk, a helyes irányba indultunk-e el? A kérdésre az egyetlen lehetséges válasz az, hogy csakis rajtunk múlik, miképpen teljesül szükségszerű akaratunk! A mindennapi gondjainkat szaporító okok, jelenségek mára már körvonalazódtak. Nagy szerepet játszanak rosszkedvűnk, aggódásunk folytonos felszínen maradásában a szűnni nem akaró pártcsatározások. Ugyanígy a mindinkább élesedő anyagi-gazda- sági-vagyonbeli egyenlőtlenségek. Leginkább az a mód, amiképpen a gazdag (főleg újgazdag), az oly nagyon nem panaszkodó, továbbá a szegény, illetve a megélhetésért küszködő néprétegek kialakultak. Gyakori kísérői voltak e folyamatnak ugyanis az intrikák, a megdöbbentő pálfordulások, a szinte minden pozitív tulajdonságot eltipró törtetők, a nyerészkedések, az embertársaik megalázását természetesnek tartó egyének cselekedetei, a kiszolgáltatott helyzetbe kerültek maximális kihasználása. Akadtak - s még most is vannak - olyanok, akik nem riadnak vissza érvényesülésük érdekében a törvények, más jogszabályok előírásainak megszegésétől sem. Netán a legsúlyosabb bűntények elkövetésétől sem - végső eszközként. Nem mondunk újat akkor sem, ha kijelentjük: országunkban külön kasztot alkotnak a joghézagok felkutatói, de leginkább az azokat a maguk, továbbá a rokonaik, barátaik, ismerőseik hasznára fordítók. Bőven van még mit tennünk tehát jogrendünk formálásában is. Annak biztonságot sugárzónak, az állampolgárokban feltétlen bizalmat ébresztőnek kell(ene) lennie. Napjainkban ez nincs még így! Az élet oly sok pontján manapság tapasztalható korrupció, a különböző hatóságok előtti eljárások gyakori elhúzódása, az olykor túl gyorsan változó paragrafusok miatti bizonytalanságérzet egyáltalán nem szolgálja az áhított társadalmi rendezettség lényeges elemét, a fegyelmet, a jogkövetésre való hajlandóságot. Semmiképpen sem erősíti sem az igazságosságba, sem pedig az egyéni boldogulás és boldogság elérhetőségébe vetett hitet. M indezek híján viszont nem igazán számíthatunk a nyugodt, csak az előttünk álló teendőkre összpontosító állampolgári akaratra. Ebből következően pedig az „európai nemzet” minősítés is csupán papíron megfogalmazott vágy maradhat. A mások nyújtotta lehetőség - gondoljunk csak a NATO-csatlakozásra - adott. Most már a helyes felismerés, a határozott cselekvés ideje jött el. Akárcsak I. István korában. Szalay Zoltán
