Heves Megyei Hírlap, 1997. június (8. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-28 / 149. szám
Cinkosan Cinkosan összenevetünk, mikor majd megöregszünk. Rég áldott meleg szavakat formálunk, ringatva magunk, hogy illő még ölelésünk. Fel nem szakadhat panaszunk: testünkben csak pislákolunk. Tudod, mikor megfogantunk, elfogadtuk boldogságunk, kódba zárták: elfáradtunk. Álarc mögül felnevetünk, húzódhat még gyötrődésünk: kár volt ennyit egyezkednünk. Pillanat jön, csitul szívünk, egyikünkkel messze megyünk. Háborgó meződ Szomorúságod szomorúságom, vágyálmaim lám, nálad bújtak el, riadt vigadásom vigadásod, értem a nappalod is útra kel. Halódó bolygón földed kínálod, háborgó meződ illata mar meg, itt ér véget végső kóborlásom, támasznak veled vígad egy balek. A Nap heve Nap heve csurog le, s alatta szárba szökkennek a csinosan molett, ábrándos rózsalevelek. Ringató lágy fotel adhatna ölelve enyhet, de hűvösen lök el, mint rettegő, rideg szemed. Csalfa hitem porszem, illatos varázslat lebeg, elmém zuga fog meg, gondol egyet, s bólint nekem. Talán most csokor kell, ábrándos rózsaleveles, s ha hajolsz, boldog lesz, enyhet is ad, a Nap heve. Hóházamba A hómezőn épül a házam, befedem dara palával, körötte a jégágyásban fagyot hintek a barázdákba. Dér spórákból csokraim nyílnak, rigócskáim nyárért sírnak, buja felhők csatát vívnak, Hóházamba teázni hívlak. Tulipán Üres ágyamban van-e társ, gyomok közt nősz-e tulipán, hajnalra lesz-e vígadás, vagy kitép majd a hurrikán. Utassy József „Ha már fáj a sorsa, nagyon szépen fájjon” A meztelen lelkű ember hazatért (Folytatás a magazin 1. oldaláról)- Te is ilyet szívsz? - mutatott kérdőn a cigarettásdobozra. -Akkor gyújtsunk rá, mert ilyen hosszan nem lehet kibírni bagó nélkül. Na, most már kérdezhetsz - mondta hamiskás mosoly- lyal -, bár azt nem ígérem, hogy jót beszélgetünk. Tudod, szerintem nem mindig kell válaszolni a kérdésekre. Néha fütyülni kell rájuk.-Akkor kezdjük mindjárt egy banális kérdéssel: milyen érzés volt évtizedek után költőként hazatérni, a szülőfalu közönsége előtt elmondani a szülőföldről szóló verseket, és miért pont ezekkel érkeztél haza?- Régen a tarsolyomban volt a terv, hogy az ifjúi évekről szóló verseket csokorba kössem, hogy felmutassam, megmutassam a falut. A 17. kötetem ezzel az indíttatással született meg. Először a Bükkszenterzsébet címet szántam neki, de mivel vannak olyan versek, amelyek Pétervásáráról, vagy éppen Ózdról szólnak, úgy éreztem, ezek kilógnak a sorból. Ezen a - falumnál jóval tágabb - tájon mozogtam otthonosan, hát így született meg a cím: Hol ifjúságom tűnt el. Amikor elkészült a könyv, úgy gondoltam, több ilyen témájú vers már nem születik. Be kell látnom, tévedtem, mert azóta is írtam olyanokat, amelyek bekerülhettek volna ebbe a kötetbe. Ha készen lettek volna. De nem voltak. S hogy milyen érzés? Ugyanaz a lámpaláz, mint máshol, mint minden fellépés előtt. De azért mégis az igazi boldogságot jelentette, hogy a saját falumbeliek előtt állhattam a színpadon. Több éve már, hogy Tamaleleszen verseltünk barátaimmal- ha jól emlékszem, két alkalommal is -, de azért ez a mai valamiért egészen más volt. Kicsit zavart is, hogy néha köhögnöm kellett, meg az is megfordult a fejemben: vajon nem nyúlik-e túl hosszúra ez a dolog... De remélem, nem volt unalmas. A köhögés meg: ha köhögni kell, akkor köhögni kell, nincs mit tenni...- De hiszen itthon vagy, te magad mondtad. Gyakran jössz egyébként haza, mondjuk így: nem költőként?-Édesanyám - aki jövőre lesz 80 esztendős - itt él a faluban, ha tehetem, akkor hazalátogatok. Gondolkodtam már azon is, hogy végleg hazajövök, sőt el is határoztam, aztán reggelre tudtam: nem lesz belőle semmi. Sok mindennel kellene szakítanom. De remélem, nem ez a mai volt az utolsó ilyen „itthoniétem”. Annál is inkább, mivel nagyon nehezen tudok nemet mondani. Egyébként Pestre is ritkán megyek be, de ha hívnak - az írószövetségbe vagy máshová, estekre, mindenféle programokra -, akkor ott vagyok. Már csak a kíváncsiságom miatt is, mert érdekel, hogy kik jönnek, milyen emberek, milyen költők. Igaziak vagy dilettánsok.- Mitől igazi egy költő?-Attól, hogy úgy ír, ahogy a nap kel. Olyan tisztasággal és olyan hasznossággal. Biztosan láttál már napfelkeltét, és akkor érted, hogy mire gondolok. Tudod, elég sokan keresnek meg, küldenek nekem verseket. Fiatalok, akik közül - sajnos - százból ha egyben van valami, amitől költő. Az emberről, a verséről lerí a költészet. Ha ezt nem érzed, akkor nagy baj van. Akkor tudni fogod, hogy kivel állsz szemben: költővel-e, vagy egy kutyaü- tővel. De hajó a vers, akkor én magam keresem fel azt, aki írta, s igyekszem segíteni, „egyengetni” az útját. Nemrégiben a Tiszatáj című folyóiratban mutattam be egy fiatal fiút, aki gyönyörűen ír. Nem tudom elfelejteni a sorait: „Ma olyan nekem kék az ég, ma olyan értem zöld a fű...” Érzed ezt...? Én lettem volna a legszomorúbb, ha nem találkozunk.- Az utóbbi években megváltozott a vers szerepe, fontossága a magyar társadalomban ?- Szerintem nincs különbség a ma és a korábbi évek - mondjuk úgy -, a korábbi rendszeriek ) között ebben a tekintetben. A versnek megvan a maga helye és megvan a maga feladata. Ez nem változik. Az pedig, hogy hányán hallgatnak meg egy-egy költői estet, A viszontlátás öröme... Utassy József dedikál nem igazán fontos. Nem a tömeg számít, hanem a hangulat.-És a költők helyzete? Mennyire „piac” a kultúra, s mennyire rendelkezel szabadon a saját alkotásaiddal? Azt mondtad még a műsor előtt, hogy a kiadók uralma szinte korlátlan, miután a kezükbe adtad, alig van közöd a verseidhez. Ez az utóbbi évek „terméke”?- Régen is így volt, bár az igaz, a Kádár-rendszer utolsó éveiben ez a folyamat felerősödött. A szerkesztők, a szerkesztőségek egyre nagyképübbek. Amikor „kampány van”, akkor mindegy, hogy milyen áron, de felfedezettek kellenek, meg új tehetségek, új „sztárok”. És azzal sem törődnek, hogy könnyen szerencsétlen embert csinálhatnak egyik-másik alkotóból. Mert a középszerű dilettáns a sokadik könyve után is megmarad annak, ami. Persze, az igazi tehetséget, az igazi költőt is te találod meg, de az valahogy más. Ránézel, mint a kelő napra, FOTÓ: SZILVÁS ISTVÁN és tudod, hogy ez az, amit kerestél. És ez nem giccs: ez varázslat. Ennél aligha akad csodálatosabb dolog a világon. Talán, amikor egy gyermek születik. Igen, az felülmúlhatja . Egy lenge felhő suhan át az arcán, a vonásai megkeményednek, egy percre nehéz lesz a csönd. Nagyot szív a sokadik cigarettából, aztán - mintha elhessentene valami nagyon gonoszát - újra a versről beszél:- Öt gyermekkönyvem jelent meg, s 15 kötetem. Most készül a következő. Még nagyon sok mindent szeretnék csinálni. És ez nem afféle formaság, jól bevált fordulat. A baj csak az, hogy nem tudom, mit is tegyek. Tudod, vannak időszakok, amikor olyan vagyok, mint egy harang, amelynek nincs ütője. Húzzák, húzzák, de néma marad. Ez szörnyű. Amikor nincs ihlet. Tipródsz, és szörnyen érzed magad...- Az ihletre nem várni kell, hanem elébe menni, ácsorgó időre nincs hitel, semennyi... Ki is írta ezt?- Én írtam — mosolyodik el —, de ne keress ellentmondást ott, ahol nincs. Amiről én beszéltem, az nem tétlen várakozás. Ilyenkor százszorosán figyelsz mindenre, viccekre, beszélgetésekre, szagokra, színekre. Mindent megteszel azért, hogy olyan helyzetbe kerülj, amitől megindulnak a versek. S ez az egész így, együtt gyönyörű. Ha nem lenne az, már rég abbahagytam volna. S akkor egyszerre megszületik a vers: örülsz, boldog vagy, aztán kijózanodsz. Azt is megbánod, hogy tollat fogtál a kezedbe. Olyan ez, mint amit a Motívum című versemben írtam: Küszöbén az estnek Csillagfakadáskor Dalba fog az ember Ha már fáj a sorsa Nagyon szépen fájjon Küszöbén az estnek Csillagfakadáskor.- Ez amolyan ars poeticának is bediene. Keserű hitvallásnak.-Bediene, már ha van egyáltalán olyan, hogy ars poetica - mondja ösz- szetéveszthetetlenül fanyar mosolyával. - Gondolkodtam is rajta, hogy kiadok egy olyan kötetet, amiben csak ilyenek szerepelnének. S hogy keserű? Amikor azt temeted el, akit a legjobban szeretsz, akkor rájössz, hogy nincs Isten. S ez akkor is igaz, ha a verseimben sokszor foglalkozom Istennel, vagy. inkább úgy mondanám: vitázom. Vele és magammal. De én már tudom: a világon minden van, van ez a szék, van ez az asztal, léteznek az összes elvont dolgok, csak egyvalami nem létezik. Isten. * Dereng, ami múlik, rejtett fénye van. Fiam halott. Ha van Isten: véle van. Fejezzük be itt... Suha Péter Mégis mozog... Előfordul az ember életében olykor, hogy elszámítja magát. Helyesebben, dehogy is magát számítja el, mert azt úgy nem is lehet. Magával mindig kénytelen az ember számolni. A körülményeket, a tényeket méri föl sutábban, mint ahogy kéne, így világos, hogy irreleváns eredményt kap, beleesik a rossz következtetések maga ásta kelepcéjébe. Aztán meg csak néz. Nagyot néz akkor is, mikor Felsötárkány és Felnémet között félúton megád alatta a kocsi, és megbizonyosodhat a haladás viszonylagos voltáról. Ő áll. A világ halad. Minden mozog körülötte. Sosem léphetsz kétszer ugyanabba a kínai tornacipőbe - állítja a megélt fogyasztói tapasztalaton alapuló mély népi bölcsesség. Segítséget feltétlenül kell valahogy ilyenkor keresni. Hogy némi üzemanyagot vételezzen az ember - mert erről volt szó. Felsötárkány szélén próbál jótevőt cserkészni. Két-három rövid, szívélyesen elutasító próbálkozás után aztán egy fiatalember hozza rendbe a mérleget. Amúgy szerelőru- hásan, magától értetődő természetességgel pakol vontatókötelet, kanna benzint. Egyszóval eligazítja a dolgot. Gyomlálja az emberség keskeny ösvényét. Felismerhetően, járhatóan tartja az Utat. Műveljük kertjeinket. Becsapom magam mögött az ajtót, indítok, és mégis - megint, mindenek ellenére - mozog a föld. Köszönet a mozgásban tartóknak. (ki) Egykorvolt, s mai búcsúk Benén II. Rákóczi Ferenc szabadságküzdelme idején, 1708-tól a pestis pusztítása Gyöngyösre és környékére is rázúdult. 1708-1710 között ötezerötszázötvenen haltak meg, a város akkori lakosságának több mint fele. Amint az iszonyatos járvány megszűnt, aki életben maradt, „hálatelt szívvel fordult az isteni irgalmasság trónjához, s mindjárt arra gondolt, hogy a nagy pestis emlékét vallásos buzgósággal örökíti meg” - ahogyan azt a szájhagyomány megőrizte. A városi tanács az 1713. június 26-i teljes ülésén a pestis megszűnésére emlékezve a következőket határozta: „Minden esztendőben Professzióval és keresztekkel Keresztelő Szt. János napján (június 24-én) az Benén Levő Remeték Templomához az istenes széph Devonok végben vitelére elmegyünk...” Tekintettel arra, hogy puszta, azaz romtemplomról volt szó - (hiszen alig három évtizede szabadult fel a török alól Gyöngyös és környéke -, előbb a búcsújáró helyet, a templomot kellett újraépíteni. Azonban a búcsújárást már a következő évtől megtartották. Vallásos, fogadalmi jellegét hangsúlyozta a zarándoklat, amely a helybeli papság vezetésével menl végbe. Már az 1700-as évek első felében a Gyöngyösről Benére vonuló búcsúsokhoz a szomszédos községek vallásos emberei is csatlakoztak. 1714-1718-ig a résztvevők a búcsú napján böjtöltek. 1719-től azonban nemcsak a böjtöt szüntették meg, hanem a városi tanács még ünnepi ebéddel is megvendégelte a „szolgáló pátereket”, és ettől kezdve népi lakomával tették emlékezetessé a zarándokok a benei búcsú napját. Miután à város és több egyén pénzhozzájárulásával felépülhetett a benei Szt. János-ká- polna, 1767-től a benei búcsúban még inkább erősödött a vallásos jelleg. Eleinte egy, majd három napon át imádsággal járták a gyöngyösi és benei utat, három szentmisén voltak, és „mindvégig buzgólkodván Kápolnában imádkoztak”. Az már nem követhető a feljegyzésekből, hogy mindennap, vagy csak a harmadik búcsúnap után következett-e a lakoma. Az egykori leírás megörökítette a búcsú lefolyását is: az ünnep napján az egyik városi káplán a Sólymos utcán (ma a Petőfi Sándor utca) és az Újvároson át (Északi városrész) vezette Bene felé a búcsút, amelyben a céhek zászlóikkal vettek részt. Az ima- és énekszó mellett kivonult búcsúsokat már készen várta Benén a város plébánosa, aki az ünnepi szentmise alatt Keresztelő'Szt. János ereklyéjét először a városi tanácsosoknak nyújtotta csókolásra, akik a szentséges körmenet és a mise alatt a fáklyavivő tisztet is betöltötték. A krónikás káplán azt is feljegyezte, hogy a benei búcsún a vendéglátó maga a város volt. Ugyanis a régi szokás szerint a búcsú nagy asztalterítéssel járt. A tanács „reggeli kávéra” hívta a megjelent papságot, az ebéden pedig már a tanácsos urak és a többi meghívott vendég is jelen volt.
