Heves Megyei Hírlap, 1997. június (8. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-28 / 149. szám

A HÍRLAP magazinja 3 A színész, akinek jegcsap agya, de forró szíve van (Folyt, a magazin 1. oldaláról) Visszatérve a színházak műsorpoliti­kájára: ma a fennmaradási kényszer alakítja. A létszámleépítés kényszere és a műsorpolitikai okok miatt úgy ítéltem meg, helyesebb, ha felaján­lom a színház vezetésének, hogy el­megyek nyugdíjba. Ezen az áron ta­lán sikerül egy vagy két embert megmenteni a társulatnak. Harminc­hatodik évadomat töltöm a pályán, sokat játszottam, közel kétszáz szerep van mögöttem. Ebből 28 évet Veszp­rémben töltöttem, volt olyan évadom, amikor minden este színpadon vol­tam. — Mely szerepekre emlékszik szí­vesen?- A hatvanas években Tabi László, Gyárfás Miklós darabjaiban, sok Németh László, Illyés, Száraz György, Páskándi Géza írta színmű­ben játszottam, és több Shakespeare- ben. Fantasztikus műhelymunka volt akkor Veszprémben! Dramaturgok versenyeztek: Siklós Olga, Osztovics Levente, Bécsy Tamás, Szakolczai Lajos, hogy minél korszerűbb üzene­tet juttassanak el a nézőhöz. A szín­padról lehetett „üzenni” a közönség­nek. Emlékezetes az a Horvai István rendezte Németh László-vígjáték, a „Harc a jólét ellen”, melyben Csiriz néptanítót alakítottam. Abban a da­rabban volt egy mozdulat, amely a közönségnek szólt. Noha ott volt az egész „vezérkar”, a publikum értette ebből a rendszer kritikáját.- Ön a mozdulatokat, gesztusokat keresi, vagy egyből megtalálja? Intel­lektuális vagy ösztönös színésznek tartja magát?- Ösztönös színész vagyok, de azért olyan, akinek jégcsap agya van, de forró szíve. Egyébként mindegy, hogyan jutunk el a szerep megformá­lásához, a végeredmény a fontos.- Amikor Egerbe jött, az első nagy sikerét a Gáli László rendezte Vízke­reszt Keszeg lovagjaként aratta. Ké­sőbb Becket Godotra várva című gro- teszkjében aratott sikert, aztán a Ne- báncsvirág ezredeseként, a Kaviár és lencse Velútójaként. Emlékezetes a Seprődi Attila rendezte Elveszett le­vélben Dandanache megformálása, és Hering, a részeges festő a Szegény Dánielben. Legutóbb a Montmartre-i ibolyában Rotschild bárót alakította bravúrosan. Tényleg igaz, hogy azt az ominózus gombostűt, amit a báró hátsó felébe döfnek, maga csinál­tatta?- Én is javasoltam az igazgató úr­nak e darab műsorra tűzését, és „be­jött”. Korábban már játszottam ezt a figurát. Ami a gombostűt illeti, so­káig kerestem a megfelelő alkalma­tosságot, míg az Érsek utcában lévő idős esztergályost sikerült rávenni, hogy készítsen a tűhöz fejet, köszö­nöm neki.- Ha ilyen mélyen és részleteiben kötődik a színházhoz, mit fog csinálni nélküle?- Nekem alapjában véve, ha jól magamba nézek, nem a színházzal van bajom, hanem azzal a folyamat­tal, amely elérte Thália templomát, és most nem látok perspektívát. Decem­Bakody József Becket „Godotra várva” c. darabban berben el fogok menni szakmai nyugdíjba. Bízom benne, nem felej­tenek el azok, akik Egerben jó szín­házat akarnak csinálni.- Köszönöm az interjút! (Bakody József udvarias és ele­gáns ember. Kicsit vitatkoztunk, hogy ki kinek köszönje meg. Előbb neki volt szándékában.) Jámbor Ildikó Gál Péter a belső sugallatára hallgatott, amikor hajrázni kezdett Szép búcsú az iskolától Ha valaki nyolcadikos, úgy sze­retné, hogy szépen búcsúzzék el az iskolától. Ó is hagyjon valamilyen ajándékot az emlékezetben. Gál Pé­ternek, az Egri 4. Számú Általános Iskola tanulójának ez sikerült. Tanév végére két díjat is hozott az országos versenyekről: egy elsőt kémiából, egy másodikat francia nyelvből. Két tűz között készült, jól megedződött.- Péter, milyen két díjnak is lettél nyertese?- Pécsett a Hevesy György országos kémiai versenyen május 24-én sikerült megnyernem az I. díjat, másnap pedig Budapesten az országos francia nyelvi versenyen a II. díj lett az enyém.- Nem sok ez egyszerre, két tűz kö­zött versenyezni? Mikor kötelezted el magad a kémiával?- Elég furcsa történet volt ez. Az év elején 3-as voltam kémiából, amit az idén kezdtünk tanulni.-Mi történt, hogy mégis országos első díjat vívtál ki magadnak?- Érdekelt. Felfedeztem, hogy min­den összefügg mindennel, s ez csodá­latosan hatott. Talán az is, hogy édes­apám borász, kutatóintézetben dolgo­zik, ahol mindennapos a kémia.- És az iskola miben segített?- Mindenben. Kémiából Kissné Csák Mária tanárnő készített fel, a ta­nítási órákon kívül is foglalkozott ve­lem, egyéni feladatokat jelölt ki, labo­ratóriumi gyakorlatokon irányított. De elvitt bennünket a tanárképző főiskola laboratóriumába, hogy magasabb szin­ten is találkozzunk a gyakorlattal. Ez sokat segített.- És franciából?- Csata Béla tanár úr nagy lelkese­déssel foglalkozott velem az ismeret­len szövegek begyakorlásával, ellen­őrizve a helyes kiejtést és a szövegér­tést, szabad beszélgetésekkel gyako­roltatta a mondatszerkezetet, illetve az élő beszéd stílusváltozatait. * Két tanár tehetségkutató szeme vá­lasztotta ki Pétert, hogy emelt óra­számban, különprogramot is szer­vezve eljuthasson a legmagasabb díja­záshoz, az ország legjobbjai között. * Kissné Csák Mária éles szemű peda­gógus, először csodálkozott Péter gyenge teljesítményén, de amikor fel­fedezte benne a következetes, logikus gondolkodást, a rendszert kutató kí­váncsiságot, a nagy összefüggéseket kereső izgalmat, már nem hagyta sor­sára, hanem külön munkarendet állí­tott össze a fiú számára, hogy képes­ségeinek hadba vetésével behozza a lemaradást és olyan tudásszintre emelje, amely feljogosítja a verseny- képességre. Sok munka van egy ilyen eredmény mögött, de arra is ügyelt a tanárnő, hogy Péter állandó versenyhelyzetben érezze magát, nem egyedül vágott neki ennek a megpróbáltató útnak, ha­nem négy társával együtt, lázas mun­kavégzéssel oldották meg a feladato­kat, dolgoztak laboratóriumokban, nem sajnálták az időt, csakhogy fel­mutassanak valamit az iskolának, hogy nem hiába dolgoztak. Az is figyelmet érdemel, hogy a kémia csoport 5 tanulója közül még Daróczy Gergő is a középmezőnyben végzett az országos versenyen. Éz is bizonyítja, hogy Péter felkészülése, sikere nem csupán egyéni adottságok győzelme, hanem a közösségben ér­deklődő munka eredménye is, amit a felkészítő tanár vigyázó szeme kísért. * Csata Béla tanár nemcsak abban látja Gál Péter kimagasló sikerét, hogy jó nyelvérzékkel rendelkezik, hanem versenyző hajlamában, a rendszeres nyelvgyakorlásban. Az elmúlt évben is 5. helyezést ért el az országos fran­cia nyelvű levelezési versenyben. Ju­talma egy párizsi út volt. * Péter szerencsés alkat, egyesül benne a reál és humán érdeklődés, francia nyelvtudása segíteni fogja őt majd a választott szakmában is. Ez a fiú két tűz között érezhette magát, amíg párhuzamosan készült a versenyre, mondta is, hogy felkészítő tanárai tanácsolták, mikor melyik tan­tárggyal foglalkozzék, és Péter böl­csen választott: belső sugallatára hallgatott, tudta, mikor kell elővenni a kémiát vagy a franciát. Pihenő percei­ben franciául is beszélt. * Ilyen jelentős eredmény után illett megkérdezni a kémiatanámőtől:- Hogyan látja Péter további pálya­futását? Neki már nem kell felfedeznie a háfniumot, mint azt Hevesy György Nobel-díjas kémikus tette, de lesz-e része tanulójának további sikereiben?- Sajnos, nem. Ő közgazdasági pá­lyára készül, de én biztatom, ne adja fel a kémiát, esetleg fakultációban is felveheti a Neumannban. Sajnálom, hogy más irányba fog haladni. Azért Gál Péter mégsem maradt há­látlan, mert országos első díjával szép ajándékot hozott iskolájának, felké­szítő tanárainak, mert az emlékérem aranyozott csillogásából egy fénynya­láb rájuk is ragyog. Gál Elemér Kjzübjektív Határtalan a vandalizmus? MEGLEPŐ, egyszersmind megdöbbentő a hír a napi esemé­nyek között: hazánk jeles ménes­gazdaságában tizennégy verseny­lónak - csaknem teljesen levág­ták a farkát... Sok mindent tapasztaltam, hal­lottam már, de bevallom: hason­lóról eddig nincs tudomásom. A vandalizmus eme megnyilvánu­lása teljességgel új előttem. A többihez - sajnos - már hoz­zászoktam. Edzetten veszem tu­domásul a meghajlítgatott vagy kidöntött közterületi oszlopokat, az elforgatott irányjelző táblákat, a kivert lámpaégőket, a megron­gált telefonfülkéket és nyilvános távbeszélő-készülékeket s szétté­pett előfizetői könyveiket, az összetört utcabútorokat, a falakra firkált, rajzolt ostobaságokat. Tudom, hogy rosszabbra is képes az ember. Ittasan száguld gépkocsijával, mit sem gondol­ván veszélyre, áldozatra. S - ha nincs szerencséje - gázol is, nyomorékká, bénává téve gya­nútlan társát. Jóvátehetetlenül. Lopnak, rabolnak is, vagy öl­nek. Mert ilyen a világ - miként a minap a tévében is nyilatkozta cinikusan az egyik gyilkos. S a ló mégiscsak állat. Ráadá­sul az említettek mindegyike utóvégre életben maradt. Persze, egészen más nekik fa­rokcsonkkal vagy lobogó farok­kal vágtázni a pályán, s még a derbin kívül akár mutatkozni is. Nem beszélve arról, hogy amitől megfosztották őket, több volt a puszta dísznél, egy sajátos szőr- tömegnél. Csont, hús kapcsolta a testhez. Amikor leayesték: fájha- tott is. Valamennyire, biztosan. Megmagyarázhatatlan, érthe­tetlen, amit az elvetemült fickók tettek a „pacikkal”. Aligha köny- nyíteni akarták futásukat az eset­leg nehezedő zsokék miatt. Mi­után aki nyeregbe ül - sejthetően —, általában figyelmeztetés nélkül is vigyáz a saját súlyára, számára a jószágról lecsapott néhány kiló aligha jelenthet már további előnyt Hogyha a veszteség nem ép­pen egyenesen hátrány. Mivel így megcsúfítva ugyan melyik táltos virgonckodik továbbra is úgy, mint eddig... Inkább hiszem, hogy egyedül a balhé kedvéért tették megint, amit tettek. Jó heccnek tartották. Eredetinek. Legalábbis újszerű­nek, ritkának. Ha megkérdezik az elkövetőt, hogy miért csinálta, nem is tud mást válaszolni, mint azt, hogy: csak. Mint még annyi más eset­ben mondaná. Ilyenformán nem jelenthet ne­kik különösebb passziót, örömöt. Mégis végrehajtották. S még mi mindenre képesek a hasonló megátalkodott figurák, mennyi egyébbel okozhatnak keserűsé­get, fájdalmat..?! Hiszen bármit is tesznek, jó- maguk nem érzik a sebet, ami másokban annál inkább sajog. AHHOZ - ugyanis - lélek kel­lene. Meg szív, ami nem csupán dobog, ott benn. Gyóni Gyula A benei, vallásos áhítattal átszőtt - s népi szoká­sokkal bővült - búcsút II. József 1786. évi rendeleté szerint betiltotta, amit a városi tanács a július 3-i ülésén „kényszerültén” tudomásul vett. A követ­kező években a búcsújárást mellőzve június 24-én továbbra is elmentek Benére a gyöngyösiek - kife­jezetten kirándulási szándékkal. A kápolna körül leheveredve „pihentek volt Fák árnyában”, és „mulattanak”. Azaz a lakomát to­vábbra is megtartották, mert azt nem tiltotta az uralkodó rendelet. II. József halála után, 1791-ben ismét „teljes pompával” és a „vezeklők alázatával” megtartották a búcsúnapot és a „vigasságos lako­mát”. A 19. század elején a búcsújárás egyre inkább a népünnepély jellegét öltötte. A reformkor idején - tovább bővülve a környékről ide sereglő zarándo­kokkal — a benei búcsún mind nagyobb tömeg je­lent meg. Bár nem beszélhetünk az ünnepnap elvi- lágiasodásáról, a vallásos tartalom a kápolna falai közé, a szertartásokra és közös imádkozásokra, éneklésekre szorítkozódott. Annak ellenére is, hogy a városi tanács 1823. szeptember 3-án a kö­vetkezőket határozta: „(Az) ájtatosság csorbulást ne szenvedgyen, a régi szokás... a Bútsú járásokban meg tartasson...”. Arra nincsenek adataink, hogy a szabadságharc idején megtartották-e a benei búcsút, azt azonban tudjuk, hogy a szabadságharc leverése után a meg­szálló osztrák katonai-közigazgatási vezetők min­denféle csoportosulást, így a búcsújárást is megtil­tották. Mégis, 1853-tól ismét felelevenedtek a bú­csú szokásai. Igaz, csak néhány család, nem pedig búcsújáró tömeg zarándokolt el a kápolnába. A ha­gyományos lakoma, vigasság - éppen a nemzet éveken át tartó gyásza miatt - nem is lett volna il­ledelmes. 1867-től a benei búcsújárás ismét megújult, de a lakoma tovább is elmaradt. Az 1880-as évek közepétől az országosan pusz­tító filoxéravész a mátraalji borvidéket is tönkre­tette. Noha nem az embereket tizedelte, mégis a hajdani pestisvész borzalmához hasonlították. Ezért is csatlakoztak évről évre növekvő számmal a búcsú résztvevői még a környékről is. 1886-1895 között a benei búcsú lakomája és vigasságai most „a belső parancs” miatt szüneteltek: „A szőlőpusz­tulás miatt a búcsú napjaiban csak fohászkodni tudtak az emberek, hogy az Ég mielőbb vegye le sújtó kezét a fejük felől. Hogyan is gondolhattak ilyetén körülmények között vígadozásra” - jegyezte fel a Mátra Egylet elnöke. A Magyarországi Turista Egyesület Mátra Egy­letének ösztönzésére 1904-ben a gyöngyösi szüreti mulatságok felújítása mellett a benei búcsút is fel­elevenítette a régi szokásaival, azaz a búcsú ünne­pén népvigasságot is rendezett. Annak ellenére, hogy éppen tíz éve már a település neve is megvál­tozott, Mátrafüred lett — az immár több évszázados neve változatlanul benei búcsú maradt. 1904-et, a benei búcsú világi hagyományának megújítási évét — fordulatnak is tekinthetjük. A bú­csú vallásos tartalmán túl, amelyhez elválaszthatat­lanul fűződött a világi, népi ünnepi keret, idegen- forgalmi célokkal bővült. Az 1910-es években maga a polgármester, Kemény János járt jó példá­val, tisztviselőtársaival együtt a búcsún való rész­vételével. 1914-ig a búcsújárók népes táborából sokat már a Mátrafüreden létesült vendéglők fogadtak „víg- ságra, lakomára”, bár a nap népünnepély arculata, éppen a juniális külsőség miatt, folyton erősödött. Az I. világháború éveiben elmaradtak a benei búcsúk. Felelevenítésükre már az 1920-as években gondoltak a város vezetői, de csak 1932-ben indult meg ismét a búcsújárás. A gyöngyösi ferences ba­rátok, a felsővárosi római katolikus plébánia lelké­szei és a körzetükbe tartozó vallásos társulatok, va­lamint most elsőként társadalmi egyesületek eleve­nítették fel. A benei búcsút Gyöngyös kiemelkedő tehetségű polgármestere, dr. Puky Árpád 1937-ben ismét be­kapcsolta az idegenforgalmi rendezvények sorába. Az ország távoli helyeiről a búcsúra érkező vendé­gek fogadtatásáról a Gyöngyösi Idegenforgalmi Hivatal gondoskodott, szállásról pedig a Mátrai Idegenforgalmi Bizottság. A II. világháború után 1946-ban akarta a szép hagyományt az alsó- és felsővárosi plébánia felújí­tani. Sajnos, az éppen Gyöngyösön megrendezett egyik koncepciós, egyházellenes támadás (P. Kiss Szaléz-ügy) a benei búcsút is leállította. Az 1990-ben, Mátrafüreden alakult Bene Egylet lokálpatriótái az elmúlt fél évtized alatt számos kezdeményezéssel bizonyították, szeretettel és hozzáértően ápolják a település hagyományait. Az egylet vezetői 1992-ben elhatározták, felele­venítik a benei búcsút, amelyet azóta is évről évre mind nagyobb sikerrel meg is rendeznek. Tisztelet és elismerés ezért az egylet tagjainak, hogy ezt a szép helyi hagyományt az utókornak újjáélesztet­ték. Dr. M. L.

Next

/
Thumbnails
Contents