Heves Megyei Hírlap, 1997. március (8. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-08 / 57. szám
1 hl 5. oldal 1 Ketten a sok közül Az újságíró nyughatatlan lélek, s ebből fakadóan lételeme, hogy újabb és újabb embereket ismerjen meg, mert mindnek-mindnek kész regény az élete. S nem kevésbé érdekes a munkája... Egyikükkel általában a város legforgalmasabb csomópontjain találkozom, röpke pillanatokra csupán a viliódzó közlekedési lámpáknál, ám ennyi is elég, hogy barátságosan átintsünk egymásnak. Én a volán mellől, ő az „anyósülésről", ahonnan a KRESZ-vizsgán frissen átment ifjabb és idősebb tanítványait írányít- gatja a különböző járművektől nyüzsgő utakon. Hányszor, de hányszor elgondolkodtam már rajta: micsoda koncentráció, türelem és pedagógiai érzék kell ahhoz, hogy harminc-e gy nehány óra után önálló autóvezető váljék az egykori „mazsolából” . Mennyi energiájába kerülhet, míg a suta mozdulatokból tudatos, egységes tevékenységet alakít ki a leendő úrvezetőben. Mert van, aki könnyen kezelhető, más nehezen alkalmazkodik oktatója unos-untalan szajkózott utasításaihoz: sebesség, tükör, irányjelző, és így tovább a nemegyszer előforduló vészhelyzetek elkerüléséig... Másikuk iránt az egyenruha keltette fel érdeklődésemet. Az a társasági, illetve gyakorló katonai öltözet, amely határozott karaktert adott egyéniségének. Meg - amint nem kis büszkeséggel megfogalmazta - egy sajátos tartást, amely azokat jellemzi, akik tudatosan és szívvel választott hivatásuknak tekintik a hon védelmét. Akik magukénak vallják azt a szükebb-tágabb közösséget, amelyben alapvető emberi jellemvonás és érték az összetartozás, az edzett fizikum, a végsőkig való kitartás, az akaraterő. Illetve az, hogy társaikat soha nem hagyhatják cserben. Tisztiiskolás növendékként máris magas mércét állított önmaga elé. íme, két különböző ember, aki méltán érdemel tiszteletet. Azon túl is, hogy mindketten - nők... Szilvás István Festészete élménygazdagságot garantál Egy mozgalmas élet, képekben képzőművészeti tájékozottságát és mesterségbeli tudását is. Tanult és végzett Indiában, ahol a Londoni Királyi Akadémián képzett Madhu Mullah volt a mestere. Természetesen csak azért boldogult, mert megérintette a Mindenség varázslata, s arra törekedett, hogy tehetsége révén tükröztesse ezt számunkra. A Zagyva-parti városban bemutatott kollekció mégis arról tanúskodik, hogy nem teljességgel kiforrott egyéniség. Erre utal az, hogy keresi, kutatja a megnyilatkozás többféle formáját, módozatát, s még mindig nem lelte meg - nem vétek ez - saját hangját. Alkotásai - ettől függetlenül - nem akármilyen kvalitásokról árulkodnak. Az Angyali üdvözlet, a Sikoly, a Csónak, az Archeológia az impresszionizmus maradandó értékeit idézik, azaz nem akármilyen hangulati töltésű valamennyi. Kevésbé sikerült a Torzó - amely voltaképpen nem más, mint egy női aktrészlet -, azaz a megmunkálás kissé torzra soványuk. Egyfajta kitörési irányra utal a Napfogyatkozás és én, valamint a Plakát. Az előbbi nem sokkal több, mint technikai bravúr, próbálkozás, az utóbbi pedig olyan ösvényt jelez, amely az egysíkúsághoz ívelne. Szerencsére az alkotóerő átlendíti őt ezeken a buktatókon, garantálva a katarzist is kínáló élménygazdagságot, azt a nem mindennapi ajándékot, amelyre oly sokan szomjúhoznak. Pécsi István Eseménydús életű festő mutatkozott be a Hatvani Galériában. Dr. Almási Miksa kenyerét gyógyszerészként kereste, s közben megigézte a Természet, a minket körülvevő világ ezernyi szépsége, gyönyörűsége. Olyannyira, hogy az ecset megszállottja lett. Annál is inkább, mert adottságai már gyermekkorában fel-felvillan- tak, hogy aztán a felnőttben még markánsabban előtörjenek. Esetenként elementáris energiával. Munkálkodott Srí Lankán (Ceylon), Bangladesben, Nicaraguában, Pakisztánban, Kolumbiában és Japánban. Ahol módja adódott rá, gyarapította Dr. Almási Miksa A vonat még jár... Ha már nagyon kifáradtam a hétköznapok teendőiben, szívesen ülök vonatra. Nemcsak az utazás kényelme miatt (ez ma már a gyakorlatban sajnos csak nosztalgia), hanem mert a véletlen találkozások élményét is adja a vasút. A minap például egész különös társaság verődött össze a Kál-Kápolnától Egerig tartó szerelvény kupéjában. Magam, újságíróként, egy kisgyerekkel, szürke egyéniségnek számítottam ahhoz a hál’ Istennek jó erőben lévő egri újszíveshez képest, aki az éppen időszerű kontroli- vizsgálatról jött a professzortól. S ugyancsak mellékszereplőnek éreztem magam ahhoz a dunántúli kisnyugdíjashoz mérve, aki beteg feleségének jött el gyógyteáért az ország másik végébe. Néhány perc alatt emberi sorsok mélységei tárultak fel az érdeknélküliség baráti légkörében. S ehhez képest még az sem számított, hogy a szomszéd fülkében egy tényleg idegbeteg utas ordítozott a kalauzzal. Minden rendkívül életszerű volt, mondhatnám, bensőséges. Elmúlt életünk hétköznapjaihoz hozzátartozott a vasút: itt barátságok szövődtek, meg szerelmek, s egymást soha nem látó emberek nyíltak meg egy vagy két órára, amíg az utazás tartott. A napokban aztán megint és végképp bejelentette a szakminiszter: ha a tarifát nem emelik, nincs miből fenntartani a vasutat. Nem is az utazást sajnálom, hanem ezeket a még emberi momentumokat... Jámbor Ildikó Miért, kiért „szól” a harag..? ViSzubjektív LÁTTAM a tévében, s - mielőtt még eltorlaszolták volna az összes sávot a közlekedés elől — az országúton is a mező- gazdasági demonstrációt. Annyira nem figyeltem rá, hogy meg is számláljam, ki hány traktort állított a kormány álláspontjával, határozatával szemben. Az idős parasztasszony, akinek dohogá- sát akaratlanul is hallottam az egri nagypostával szemközti buszmegállóban, figyelmesebb volt. Véleményének megformálása közben hangosan közölte, hogy például az ismert dél-alföldi politikus, nagyvállalkozó négy pompás géppel csatlakozott a többiekhez. Mivel futhatta rájuk a meglovagolt privatizációból. Szóval ilyesmiknek, s a témával kapcsolatos néhány tévés eszmecserének, vitának voltam szemtanúja még az említett utcai diskurzuson túl, s a szintén televíziós kiabálós-or- dibálós műsorból tájékozódtam a felháborodásról. Mit mondjak? Különösebben nem tudott magával ragadni. Igazából valahogy nem éreztem, hogy értem is veszekszenek, azon lennének a zúgolódók, hogy több, s legalább valamivel olcsóbb jusson az asztalomra abból, amit termelnek. Amiért voltaképpen a harag „szól” a részemről eddig inkább a borhamisításokról, - manipulációkról ismertebb térség kezdeményezésére. Az „ország kenyerét” talán már emlegetniük sem kellene abban a piacgazdaságban, ami a mostani zúgolódóknak is más irányokat, tennivalókat szab, mint valaha. Hol van már az ellátási kötelezettség? Kinek járhat a szája eredménynyel, ha bármi is hiányzik, vagy ha van, drága, sokunknak lassan megfizethetetlen..? Más dolog, hogy erről véletlenül sem csak a termelő tehet. Ludasabb benne az a kereskedő, aki társaival igazán feltornáztatja az árakat, miközben a kedvünkre valóbb termékeket gyakran meg sem mutatja a honi piacon, boltban. Inkább exportálja - még többért... Kétségtelen, hogy vannak terhek a mezőgazdaságban - főleg pedig az igazán kistermelők vállain -, a sokhektáros birtokos is észreveszi vagy fájlalja, ha a „présen” szorítanak. Komoly lehet a dolog, ha az ünnepi zsinóros atilla is előkerül a tiltakozó gyűlésre. Am - tudja Isten — másképpen is elképzeltem volna a „párbeszédet”. Kevesebb gyűlölettel, indulattal, ökölrázással, fenyegetéssel. Kulturáltabban. ÚGY BIZONYÁRA jóval nagyobb a hatása is, több emberben ébreszt szimpátiát, támogatást, ami arra érdemes. Gyóni Gyula Beszéljük meg! Hallgatom a rádió Beszéljük meg! című műsorát. Az első telefonáló, egy hölgy első mondata így hangzik: „Én legszívesebben lelőném Torgyán Józsefet”. A műsorvezető nem érti kristálytisztán: - Mit mondott, asszonyom? - kérdez vissza, s a hallgató tagoltan megismétli az előző mondatot. A hölgy ezt követően kissé bárgyú okfejtésbe kezd, hogy miért is nyúlna a végzetes fegyverhez. A beszélgetés abbamarad, kommentárra nincs szükség, mert a következő hívó mélységesen elítéli az iménti hölgy kirohanását. Sőt, elutasítja, mert nagyon veszélyesnek tartja az ilyen megnyilatkozásokat. Igaz, aztán arról beszél, hogy azért mégsem ártana visz- szaállítani a halálbüntetést, de csak törvényes úton. Az aláírások gyűlnek, már nyolcvanezer van belőlük. Még húszezer, és akkor a Parlament elé kerülhet a petíció. Az úrnak oka van ezt az akciót pártolni, mivel ártatlan gyermekének gyilkosa mindössze húszévi börtönbüntetést kapott. Az indulatokat nehéz megfékezni. Ezért jó, hogy van egy műsor, ahol ezek az elfojtott érzések felszínre törhetnek. Jó jel, hogy ezért a műsorért a szerkesztőjét már nemegyszer megdorgálták, hiszen ez nem kevesebbet jelent, mint hogy hangvétele nem mindig simul az ügyeletes hatalom érdekeihez. Pedig csak arról van szó, hogy az alkalmi beszélgetőtársak egy-egy adott témáról elmondják magánvéleményüket. Ki-ki vérmérséklete és intelligenciája szerint. Lassanként hozzászokunk ahhoz, hogy álláspontunkat névvel, a nagy nyilvánosság előtt is hangoztathatjuk. Nem lesz ebből semmi baj. Miért is ijedne meg Torgyán József egy magyar állampolgár felelőtlen kijelentésétől, amikor egy másik hallgató az évszázad legnagyobb formátumú magyar politikusának nevezi? S miért ne követelhetné bárki a halálbüntetés visszaállítását? Elvégre a honatyák majd eldöntik, mi is legyen ezzel a kérdéssel. Jó, hogy beszélhetünk, fellélegezve, szabadon. Ám ha az indulatokba egy árnyalattal kevesebb gyűlölet keveredne, még jobb lenne. Bár egy szép napon ez is bekövetkezhet. Ha az embereknek minél több olyan nyilvános fórumuk lesz, ahol következmények nélkül elmondhatják véleményüket. Barta Katalin A megszállott Évtizedek óta ismerem, becsülöm. Mindig nagyra értékeltem hivatalos munkásságát, s valahányszor találkoztunk, először megvitattuk a világ dolgait. Egyszer előállt családi tapasztalatok révén kialakított életmódreform-javaslatával, de gyorsan hozzátette: az ötlet nem egészen eredeti, hiszen egy spanyol orvosprofesszortól adoptálta a honi viszonyokra. Attól a szakembertől, aki azt hirdette, hogy bizonyos táplálékfajták hozzájárulnak a rák kialakulásához, mások viszont csökkentik ennek esélyeit. Kezdettől fogva fantáziát láttam az egészben. Tippeket kínáltam ahhoz, hogy hová forduljon, hátha meghallgatja valaki. Sejtettem: nem lesz könnyű dolga, mert ebben az országban bizonyos berkekben csak vaskonzerva^vok hemzsegnek, s körükben aligha létezhet nyitott szellemű, minden újra fogékony polgár. Jelesre vizsgázott szívósságból. Ha valaki azt hinné, hogy anyagi babérokra vadászik, akkor bizony téved. Mindezt azért csinálja - bár ezt ő sohasem hangsúlyozta feltűnően -, hogy másokon segítsen, hogy embertársai könnyebben úrrá legyenek az őket fojtogató bajokon. Nyugdíjasként sem adta fel. Legutóbb jelezte: feleségével együtt könyv formában is közreadják az egész történetsort, hadd okuljanak belőle mindazok, akik erre fogékonyak. Bár több lenne ezekből a küldetéses sorsúakból. Bizonyára tisztább, elviselhetőbb lenne ez a mostanság fertelme- tes világ... P.L HÍK(TELEN)KÉK... Egy közkeletű sztereotípia szerint mindennek alfája és ómegája a pénz. Ha van, ha nincs... * Izraelben - a Holt-tenger-parti Arad városkában - elárverezték Zemplényi György ott lefoglalt értéktárgyait, köztük egy templomi orgonát is. Csupán a templom egere maradt meg... * Vámosi Nagy Szabolcs - mint olvasom - az egyik legjobb adószakértő Magyarországon: minden kiskaput becsukott. Csak a kulcsmásolókét nem... * Egy amerikai világűr-temetkezési vállalat német - Hannover melletti - lerakata 12 ezer 800 márkáért biztosít lehetőséget arra, hogy az elhunytat a világűrben hamvasszák el. A szférák zenéje közepette... * Igencsak meglepődhetett az a tolvaj, aki a franciaországi Macon városában kirámolta az egyik cipőbolt kirakatát. Amikor ugyanis otthonában átvizsgálta a zsákmányt, észre kellett vennie, hogy valamennyi, közszemlére kitett lábbeli - balos. Erre mondják: a balfácán ballépése... (szilvás)
