Heves Megyei Hírlap, 1997. február (8. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-15 / 39. szám

A mesék világában Velence akkor is egy csoda, ha éppen semmi sem történik. Cö­löpökre épült középkori palotáival, lagúnáival, gondoláival örökre megbabonázza látogatóit. Hát még februárban, amikor maskarákba öltöznek az itt élők. A pompázatos tereket, szűk si­kátorokat járva úgy érezhetjük: igaz mesébe tévedtünk. Időuta­záson veszünk részt, évszázadokkal korábbi időbe csöppentünk. Váradi Károly hatvani fotóművésznek megadatott, hogy visz- szatérjen a szépséges olasz városkába, s megörökítse az idei karnevált. Felvételeit látva úgy képzelhetjük, mintha mi magunk is befizettünk volna a kirándulásra. (né-zi) A Magyarok Világszövetsége humánus eszközökkel hirdet összefogást „A nemzet rohamos végpusztulásától tartunk” A Magyarok Világszövetsége életében 1996 volt a megújulás éve, amikor a világszervezet központi, országos és helyi (me­gyei) szervezeteire kiterjedő általános választások keretében történt meg a teljes körű tisztújítás. Dr. Murvay Sámuelt, a szövetség Heves megyei elnökét kérdeztük arról, hogy helyi szinten miként kezdenek hozzá a megújuláshoz. Január végén jó indulásnak számított az a sikeres találkozó, melyet az MMK-ban népes közönség előtt tartottak: Réti Árpád színmű­vész Babits-összeállítást adott elő „Talán a vízözön” címmel. A műsor szellemiségében és mondandójában is illeszkedett ahhoz a törekvéshez, ami az MVSZ-t jellemzi.-A szervezet alapjaiban meg­szilárdulva, teljes belső egyet­értéssel veheti fel a küzdelmet kitűzött céljai megvalósításáért. Elsőrendű feladatunknak te­kintjük a nemzeti egység meg­teremtését, megerősítését, a vi­lágon bárhol élő magyarok egy közösségbe tömörítését. Ennek alapja lehet magyar­ságunk vállalása csakúgy, ahogy a világ minden élni akaró népe teszi, de nem nacio­nalizmussá torzítva, mint pél­dául egyik-másik, közelünkben élő nép esetében láthatjuk.-Úgy érzi, hogy a magyar­ságtudattal bajok vannak?- Sajátságos módon magyar­ságtudatunk éppen az anyaor­szágban - itt, ahol látszólag semmi sem indokolná - pusz­tult a legsúlyosabb mértékben. Ennek romboló hatását erősen fokozza az ország jelenlegi po­litikai, gazdasági, szociális vál­sághelyzete.- Elveszett volna az önbi­zalmunk?- Egy nép, egy nemzet, amely nincs tisztában értékei­vel, nincs önbecsülése, önbi­zalma, saját érdekében nem akar és nem is tesz semmit, természetesen válik saját hazá­jában szolgává, a mi esetünk­ben az ellenőrizhetetlen idegen tőke érdekeinek kiszolgálójává. Nem hisszük, hogy ennek így kellene lennie. Nem hisszük, hogy az eddig keményen helyt­álló, öntudatos, büszke né­pünknek ezredéves államiságát így kellene befejeznie, és a végpusztulásba menetelnie. Ez a nép talpra tud állni, csak fel kell ébrednie. Éppen ezért a Magyarok Vi­lágszövetsége összefogásra, egységes, közös cselekvésre hív minden, a hazáját szerető, azért áldozatra is kész sze­Dr. Murvay Sámuel mélyt, aki a napi pártpolitikától függetlenül hajlandó ebben részt venni.- Kikre számít a szövetség leginkább?- Együttműködésre kérjük és várjuk egyházainkat, amelyek magyarságunk megőrzéséért eddig is olyan sokat tettek, s a közösségi tevékenységben a jövőben is meghatározó szere­pük lehet. Hívjuk és várjuk mindazokat a szervezeteket, testületeket, egyesületeket, szövetségeket, amelyek alapel­veinket és meghirdetett céljain­kat elfogadják, és készek a kö­zös cselekvésre, s akik megér­tik önzetlenül, egész nemze­tünk érdekében tett kezdemé­nyezéseinket, és ebben hatható­san támogatnak. Felelősséggel végzett munkájuk keretében tudatában vannak annak, hogy segítségük sorsdöntő befolyás­sal bírhat. Meggyőződésem, hogy súlyos helyzetben lévő hazánk és nemzetünk csak tel­jes összefogással menthető meg, és hogy tovább már nem várakozhatunk.-Helyi szinten mit tehet a tagság?-Az MVSZ Heves Megyei Szervezete közelebbi tervei kö­zül meg kell említenem néhá­nyat. Megkezdtük új tagok fel­vételét. Beiratkozásra lehetőség van minden hétfőn 17-19 óra között a Megyei Művelődési Központ épületében lévő iro­dában. Keressük a kapcsolat- felvétel lehetőségét az egyhá­zakkal és a fentiekben említett társadalmi és más szervezetek­kel. Havonta legalább egy klubestet vagy előadást, illetve céljainkról közvetlen megbe­szélést folytatunk. Megyénk te­lepülésein - minél több város­ban és községben - kezdjük meg az MVSZ önálló szerveze­teinek létrehozását. Ezúton is kérünk mindenkit, aki ebben segítségünkre lehet, jelezze, il­letve bármilyen módon hozza tudomásunkra szándékát.- Lesznek-e kiemelt prog­ramjaik?- Közérdekű, nagyobb jelen­tőségű kérdésekről meghívott előadókkal tudományos érte­kezleteket rendezünk. A közel­jövőben autóbusz-kiránduláso­kat szervezünk Ópusztaszerre, szülők és gyermekeik együttes részvételével. Útközben szóra­kozva tanító, ismertető előadá­sokat, játékokat tartunk a hon­foglalással kapcsolatos törté­nelmi, illetve a körképen rögzí­tett eseményekről...- Úgy tudom, önálló kiskö­zösségeik is vannak.- Honismereti körünk ta­nulmányi kirándulásokat szer­vez hazánk és az utódállamok területén lévő történelmi neve­zetességű helyekre. Az utódál­lamok magyarságával tovább fejlesztjük kapcsolatainkat. Ennek keretében testvértelepü­lések szervezése, ifjúsági, diák­csoportok csereüdültetése, gaz­dasági közös vállalkozások lét­rehozása és más lehetőségek kihasználása a célunk.- Ezek szép tervek...- Amint említettem, mindez csak a keretet adja ahhoz a munkához, amellyel az általá­nos összefogást megvalósítva, magyarságunk magára találá­sát, sorsa jobbra fordítását sze­retnénk elérni. (jámbor) SZILVAS ISTVÁN Ördögszekér T e még sohasem voltál úgy, haver, hogy rákö­nyököltél egy söntés- pultra, s egy korsó mellett hosszú elmélkedésbe kezdtél az életedről? Lehet, hogy nem a legalkalmasabb hely erre egy koszlott ivó, de abban a pilla­natban, amikor rám jött a leltá­rozhatnék, éppen ebben a füs­tös, örökké zsibongó csehóban voltam, amelyben annyi de annyi éjszakán át próbáltuk már megváltani a világot. Szóval, haver, a hátam mö­gött hagytam öt ikszet. S most úgy érzem, semmi mást. Állí­tólag így van ezzel mindenki, aki vagy a krisztusi korban, vagy az ötvenedik születés­napja körül érez késztetést arra, hogy belemásszon lelke bugyraiba. Kutat, kutat, aztán kényszeredetten döbben rá, hogy alig tud felmutatni vala­mit, valami olyat, amire azt mondhatná: ez csak rám jel­lemző, ezt csak én tudtam megcsinálni, erre még száz év múlva is emlékezni fognak az utódaim. Micsoda üresség az egész ember! Ugye, voltál már így te is? Hogy amikor elkezdtél gondolkodni, mit is tettem én eddig az életemben, nem tudsz semmit felhozni mentségedre:, mi végre is jöttél a világra, s ha már itt voltál, hát mire vitted. Töröd a fejed, ősztől, szorzói, s végül csak silány közhelyeket tudsz felböfögni. Mert mi van a bugyrodban, haver? Valid csak be te is őszintén, hogy mi van mögöt­ted. Egy eseménytelen gyer­mekkor, ugye, azzal a soha nem múló érzéssel, hogy sze­gényszagod van, s állandóan éhes vagy. Hogy volt egy tér­dig érő fekete klottgatyád, mint nekem, amelyben végigélted a forró, poros nyarakat a dohogó cséplőgép mellett, mint fuss ide, fuss oda vízhordó gyerek. Azóta is utálom a fekete alsó­neműt, ha tehettem, még a nő­imről is leparancsoltam, vegyél fel inkább fehéret vagy lilát, mit bánom én, csak feketét ne, mert az olyan gyászos, mint a kölyökkorom volt. Aki meg­tette, annál ott maradtam, aki nem értett meg, s a fejemhez vágta, hogy hülye dolgaid van­nak, ez a divat, attól leléptem. Még annak árán is, hogy kuk- koló impotensnek tartott egyik-másik. Talán ez, ez a mély nyomot hagyó gyermekkor kísért ma is. Félek, rettentően félek, hogy egyszer megint szegény leszek, és éhes. Lehet, hogy mániásnak tartasz, haver, de én nem dobok el egyetlen cucco­mat sem, ha végképp nem jó már rám, hát berakom egy nej­lonszatyorba, és addig járom a várost, amíg össze nem futok az első ágrólszakadt alakkal, s a kezébe nyomon. Nesze, öreg, pénzt most nem adhatok — mert időnként meg-megszánom némelyiket, amelyikről úgy tartom, ez nem issza el az első kocsmában -, szóval, pénzem most nincs a számodra, de használd ezt a nadrágot egész­séggel. Aztán vagy megkö­szöni, vagy nem. Mert jártam már úgy, hogy inkább egy szá­zas kellett volna neki, erre azt mondtam, ne válogass, hé, én nem szoktam hozzá ehhez. És otthagyom abban a szent pilla­natban, úgy, ahogy van, csórón és hülyén. Mert ezt érdemli, a csóróságot, amiből nekem már taknyos koromban elegem volt, hát ezért - s lehet, hogy most megint mániásnak nézel, haver -, ezért van az, hogy én már beteg vagyok, ha csak egy fél kenyér van otthon. Nálunk kenyérből mindig kell legalább másfél kilónak lennie, máig sem értette meg az asszony, hogy miért, én meg csak egy­szer mondtam el neki: ide fi­gyelj, kenyérnek mindig lennie kell, nekem az ad biztonságot, ha látom, hogy ott van fóliába betekerve, akkor tudom, hogy van mit enni, történjék bármi is. Mert tudod, haver, manap­ság nem sejtheti az ember, hogy holnap mi lesz vele. A szomszédom is úgy járt, hogy egyik napról a másikra átszer­vezték a cégét, s huszonhat év ide, huszonhat év oda, kitették a szűrét. Azóta olyan, mint a kerge birka, csak megy körbe- körbe, egyik cégtől a másikig, van-e valami munka, mire mindenütt körberöhögik, hogy mit akar maga ötvenéves fejjel. Állítom, a szegény marha ker­gekórban fog elpusztulni. Eny- nyire vitte. No, látod, haver, már megint oda lyukadtunk ki, hogy leltá­roz az ember. A szomszéd is, meg én is. Én például arra jöt­tem rá, hogy itt állok a pultnál, s azon gondolkodom, hogy mit hagyok a két gyerekemre. Nem vagyok iszákos ember, tudod azt te is, néha-néha a társaság kedvéért ülök már csak be ilyen helyekre, most is csak ez a fránya lelkizés hozott be, merthogy magam mögött hagytam az ötödik ikszet, s hát ilyenkor néha szeret magában lenni az ember. Bár itt elég ne­héz dolog ez, mert az előbb is kizökkentett egy pasas, rám akart tukmálni egy órát azzal a szöveggel, hogy igazi mély­tengeri búváróra, ha akarom, ki is próbálhatjuk, beledobja a sörbe, aztán elmegy, megiszik egy kört, majd visszajön, és ha netán nem járna a vekker, hát kifizeti az italomat kárpótlásul. Elzavartam a fenébe, ne kárpó­toljon ő engem, meg vigye a vacak óráját is. Még hogy mélytengeri! Hát mikor jutok én el a tengerhez? Apám, mi­kor! Pedig de mehetnékem volt valamikor, hogy lássam a ten­gert, de azóta sem sikerült. Annak idején, ifjú pöcsös ko­romban még disszidálni is ké­pes lettem volna a tengerért, meg az idegenlégió is vonzott, a sivatag, a trópus, a pálmafák, a tenger. Aztán ebből sem lett semmi, mert nem volt hozzá bátorságom, mert mi lesz, ha elkapnak a határon, belepusz­tulok a börtönbe. Igaz, itt is abban voltam, egy nagy láger volt ez az egész ország, persze, mondják, vidám barakk, de mi lett abból is. Ma már se nem vidám, se nem barakk. Csak jön-megy benne az ember cél­talanul. Tapogatózva, mint a sötét alagútban. Na, ez jó! Ha­lálra tudom röhögni magam, amikor azt szajkózzák a nagy- fejűek a tévében, hogy már lát­szik az alagút vége. Ja, majd ötven év múlva! Ez az ötven év, ez az ötven év. Teljesen kiborít már. Meg az is, hogy újabban mindenki azzal cseszeget, hogy olyan let­tem, mint egy besózott seggű gyerek, vagy mint akinek gi­lisztája van, nem tudok meg­maradni egy helyen. Csak jö­vök meg megyek egyik helyről a másikra. Sehol sem érzem jól magam, ha otthon vagyok, egy idő után mehetnékem támad, az asszony meg nem érti. Ha elmegyünk a haverokkal te- kézni, öt dobás után már unom az egészet, valahol máshol sze­retnék lenni. De nem tudom, hogy hol. Hát milyen világ ez, hogy az ember nem találja benne a helyét? Ne hidd ám, haver, hogy csak én vagyok ilyen dilis, rohan itt mindenki, csak vagy bevallja, vagy nem. Már-már arra sem jut időnk, hogy egy jóízűt beszélgessünk, csak annyi jut a másikra, hogy szia, hogy s mint, de a válasz már senkit sem érdekel, mert a lába viszi tovább mindkettőt. L átod, haver, ezt az egé­szet is le kellett írnom, így egy szuszra, hogy egy kicsit kiöntsem a bugyrot, amiben végül is nem volt semmi különös. És most men­nem kell, ne kérdezd, hogy hová, mert erre neked is csak azt tudom válaszolni, mint szoktam úgy általában, ha va­laki csak foghegyről odaveti, mert szerintem nem is érdekli igazán, hogy most merre tar­tasz. Nos, ilyenkor azt szoktam mondani, tetszik, nem tetszik, de én igazán komolyan gondo­lom, hiszen oly rövid az élet, s úgy elrohant ez az ötven év, mint egy széllel bélelt ördög­szekér, szóval azt szoktam mondani: sietek, mert oly sok ember él a Földön, s én alig ismerek néhányat...

Next

/
Thumbnails
Contents