Heves Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-07 / 286. szám
1 1996. december 7., szombat 7. oldal 1100 esztendő okító üzenete (20.) És felkelt a magyar nép... A tankönyvkiadás diszkrét bája Tfszméletlen mennyiségű tankönyv, kiegészítő Ej és pótkötet, példagyűjtemény és sok más, kevésbé hasznos, okítást segítő kiadvány van ma forgalomban. Ez jó. A tankönyvpiac, a széles választék is. A könyvekbe jó belelapozni, egyre színesebbek, tipográfiailag is nettebbek. Tartalmilag viszont... Nos, a jegyzetíró csak a társadalomtudományi, s elsősorban az irodalmi és histográfiai kötetekről tud véleményt alkotni, lehet, hogy erősen szubjektivet. Ennek alapján nemigen láthatók alapos tartalmi-tematikai különbségek az egyes korosztályos kiadványoknál, hiszen nagyjából ugyanazon szerzők ugyanazon műveit veszik górcső alá a literatúrával foglalkozó kötetek. A világirodalmi szemelvények tára ugyanígy szegényes. A történelemkönyveknél nagyjából megegyező az egyes fejezetek és témakörök feldolgozása, a szemlélet, sőt a fogalmazások stilisztikai értéke is. Nincs sok különbség a nagy és a kis magánkiadók között. Az új kiadványoknál csak első pillantásra feltűnő a sokszínűség. A használatára jogosult szakember már tudja: összességében kicsi a variánsok száma. Még a Nemzeti Tankönyvkiadó kiadványai tűnnek a legmegbízhatóbbaknak és legsikerültebbeknek. Ez a cég képes a legnagyobb és legszínvonalasabb szerzői és szerkesztői apparátust mozgatni, nem beszélve a terjesztés és reklámozás lehetőségeiről. A vidéki bázisok közül csak a celldömölki Apáczai Kiadóé népszerűek. Pedig számos oktatási stúdió, betéti társaság, magánvállalkozó jelentet meg tanítást segítő lexikális pótanyagot. Csakhogy az iskolák szegények. A kínálat sokszorosan fölülmúlja a lehetőségeket. Lehet hivatkozni a piaci törvényszerűségekre, a szabad versenyre, csakhogy pocséklás folyik itt. Pár év múlva talán letisztul a kép, s a konkurenciaharc helyett a versenyt vállalni tudó kiadók több gondot fordíthatnak a tartalmi sokszínűségre, a változatos szemléltető és alternatív kiegészítő ismeretanyagra is. M ert a tankönyvkiadás jelene zavaros, és nem kellően átgondoltnak tűnik. Amit sokan a választék és a választás édes terhének vélnek, az többnyire külcsín, mutatvány, a közönségnek szánt bájos és attraktív gesztus. Káló Béla Népességrobbanás és népirtás Egri tudós a közép-afrikai államok exodusáról Hazánkban is milliók szemlélik tehetetlenül a közép-afrikai térségből naponta érkező megrázó képsorokat. A Ruandában és Zaire-ban zajló testvérháború, népirtás következményeként százezrek pusztultak el, további százezrekre - nőkre, gyermekekre és öregekre is - pedig nem tudni, mi vár a menekülés során: éhhalál, járványok, erőszak? Egerben él az a nemzetközi hírű tudós, dr. Pócs Tamás, akinek ezen a területen végzett ku- tatóútja során személyes tapasztalatokra is alkalma nyílt. Október 23-ára, az azt megelőző időszakra mindmáig élénken emlékezik az ötvenes, a hatvanas korosztály. Nekik legalább annyira fájt a jogtalanság, a megaláztatás, a semmibevevés, mint szüleiknek. Mindez cseppet sem zavarta a hatalom meglehetősen szűk látókörű, Moszkvának hajbókoló birtokosait, hiszen az utolsó pillanatban sem érezték, hogy közeleg a robbanás, és nemsokára felkel a nemzet. Legalább fél évszázadnak kell eltelnie ahhoz, hogy elcsituljanak az indulatok, hogy legalább az utókor ítélje meg higgadtan ezt a sorsfordulót, amelyre felfigyelt az egész akkori világ. Az azonban máris vitathatatlan tény, hogy - bármennyire is berzenkednek az ortodox marxisták — ez a megmozdulás az ő kategóriáik szerint is forradalom volt a javából, hiszen az elnyomott, a kisemmizett többség lázadt fel a despota kisebbség rémuralma ellen. Nemcsak szemtanúként, de cselekvő részesként is végigéltem ezeket a napokat. Igaz, a mellőzöttek táborából jöttem. Azokéból, akiket osztályidegennek minősítettek, azokéból, akik megbocsátottak mindenkinek, de felejteni - s ez így természetes - soha nem tudnak. Akkoriban persze mindenki tudta, mi miért történik. Mindnyájunkat áthatott valamiféle eufória. Világosan emlékszem - egyébként erről tanúskodnak a fennmaradt dokumentumok is —, hogy senki nem akart horthysta restaurációt. Mellesleg a kapitalizmusért sem sóvárogtak az emberek. Csupán ahhoz ragaszkodtak, hogy a megszálló, a bolsevizmust fenntartó szovjet csapatok minél hamarabb hagyják el hazánkat, vagyis legyünk végre függetlenek. Minek tagadni: valamiféle demokratikus szocializmust szerettünk volna, olyan rendszert, amely nem tűri a gyártulajdonosok és a nagybirtokosok siserehadát. Ezért fogadta el mindenki a veretes kommunista Nagy Imrét, amikor deklarálta azt, hogy egyetért a néppel, s a szabadságharc mellé áll. Eleinte háborogtunk, kétségbe vontuk legalitását. Érthető, hiszen hallottunk múltjáról, arról, hogy begyűjtési miniszter is volt. Aztán megcsodálhattuk azt a gyors átalakulást, azt a jellemfejlődést, amit az események menete váltott ki benne. Lassan, de határozottan másképpen látta a dolgokat. Szembekerült hajdani sors- és elvtársaival. Nem bánta, mert úgy érezte: a haza számít rá, s várja tőle, hogy szakítson káros és kórus beidegződéseivel, s nőjön igazi, követésre méltó Vezér- egyéniséggé. 23-án este még a kedves elvtársak megszólítást használta. Zúgolódott is a Parlament előtti tömeg, később azonban azonosult a koalíciós kormányzás gondolatával, s világossá vált számára az, hogy meg kell szabadulni az idegen hódítóktól. Ezért deklarálta a semlegességet, emiatt nyilvánította ki, hogy semmi közünk többé a Varsói Szerződéshez. Mások nem nőttek fel hozzá. Elég csak azt a Kádár Jánost említeni, aki egy ideig vele haladt, majd lemaradt, s vállalta az áruló szerepkörét. Természetesen ő is tagja volt a Nagy-kabinetnek. Egy alkalommal kijelentette, hogy ha az orosz tankok visszajönnek, eléjük áll, hogy jelezze tiltakozását. Igaz, hamarosan a Szovjetunióba szökött, vagy vitték, vagy mennie kellett. Ez ^mindmáig nem tisztázott, kiderülhet majd a még féltve őrzött dokumentumokból. Sorra alakultak a nemzetőrségek. No nem az MDP-tagok- ból. Ez érthető, hiszen mindenki megvetette azt az érát, amelyet megdöntötték. Inkább a félreállítottak sodródtak ide, vállalva azt, hogy megőrzik a hétköznapok békéjét, nyugalmát. Az elmúlt évtizedekben folyvást a Köztársaság téri vérengzést emlegették. Senki sem kérdőjelezi meg azt, hogy ezt a vérfürdőt el kellett volna kerülni. A vélemények ebben az esetben is megoszlanak, s olyanok is akadnak, akik határozottan állítják, hogy - csak egy példát említsünk - Mező Imrét nem a kívülről érkezők lőtték le, hanem a háta mögül, az ÁVO-sok. Ez is olyan mozzanat, amelyet majd precízen megvizsgál az utókor. Az viszont egyértelmű, hogy lelkesedés hatotta át Magyarországot. Világossá vált, hogy valami olyasmi történik, amelyre réges-rég nem volt példa. Sem a fővárosban, sem vidéken nem rabolták ki az üzleteket. A korábbi rezsim exponált személyiségeit letartóztatták ugyan, de nem bosszúszomjtól vezérelve. Valójában védték őket a tömeghangulattól, a lin- cseléstől. Azért, hogy később pártatlan bíróságok ítélkezzenek felettük. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert az álnok Nyugat szemérmetlen módon megint magunkra hagyott minket. Voltaképpen megegyeztek az oroszokkal, s szabad kezet biztosítottak számukra. Csoda-e, ha úgy határoztak, hogy ismét megszállnak minket. Dübörögtek is a vasszörnyek. Már november 4-én hajnalban. s azon a borongós, esőt hordozó reggelen, amikor a törvényes miniszterelnök segélykérő üzenetét továbbította a rádió, amikor felhangzott a Kádár vezette „forradalmi munkás-paraszt kormány” szózata. Akkor sejtettük, hogy mindennek vége. Pécsi István- Az egyszerű törzsi problémán kívül a dolgok egyik fontos magyarázatául a túlnépesedés szolgál, erről nem túl sok szó esik a mostani híradásokban. Az elemzések jórészt a különböző népcsoportok szembenállásával, mély ellentéteikkel magyarázzák a történteket, ami részben igaz is. Hiszen a ha- mita és a bantu törzsek torzsalkodása már történeti időkre, több száz esztendőre vezethető vissza. így volt ez a gyarmati időkben a belga uralom idején, és a protektorátust követően, az önálló államiság megteremtése után is. A ’62-63-as kutatómunkát követően - szerencsére már távozásunk után - éleződött ki épp a helyzet, és kezdődött el a polgárháború.-Léteztek a mostanihoz hasonló pusztítások is?- Ilyen méretűek természetesen nem, de csak az utóbbi néhány évtizedben következett be az a népességrobbanás, amely ennyire felfokozta a feszültségeket, és végül a véres ellentétek kirobbanásához vezetett. A nők a termékenység kezdetétől a szülőképes időszak végéig folyamatosan hozzák világra gyermekeiket. A 8-10 utód átlagosnak számít, de egyáltalán nem ritka a 15-20 gyermek sem. A javuló közegészségügyi feltételek között, a járványok visszaszorításával ma már a többségük életben is marad. Ugyanakkor a térség kiugróan magas népesedési ütemével nem tartott és nem is tarthatott lépést a közép-afrikai gazdasági fejlődés. A népsűrűség a szűk területen elérte a nagyon sűrűn lakott Belgiumét (hazánknak kevesebb, mint harmadakkora területén több mint 6 millió ember él Ruandában - a szerk.), az anyagi körülményeik viszont fényévekkel maradnak el tőle. A lélekszám és az elosztható anyagi javak közötti jelentős különbség pedig szinte szükségszerűen vezetett a mostani tragédiához.- A természeti környezet nem lehet túl zord arrafelé, és az emberek sem tűnnek lepusztult- nak, alultápláltnak...- Nem szabad elfelejteni, hogy ez a térség Afrika termékeny szívéhez tartozik, nem pedig az éhségövezethez, Nyersanyagban szegény, de kedvező, állandóan meleg időjárással, viszonylag ideális klímával szolgál az itt élőknek, akik az utolsó talpalatnyi földet is megművelik. Mint természet- tudósnak, a biológiai környezet rohamos pusztulása is kétség- beejtőnek tűnik. Nagyarányú az erdőirtás, égetés, ám az így nyert terület csak rövid ideig művelhető, az elpusztított élőközösség - az egyszerű elemi szerveződésektől a növényekig és állatokig - szinte pótolhatatlan veszteséget jelent.- Van esély hatékony „gyógymód” alkalmazására?- A megoldás nem ígérkezik könnyűnek. Nekem, mint kívülállónak, úgy tűnik, a súlyos válság felszámolásához nélkülözhetetlen a nemzetközi összefogás, a külső segítség. Hatékony születésszabályozásra is szükség lenne a probléma újratermelődésének megakadályozására. De a harmadig világ gondja rendkívül összetett gazdasági, társadalmi, politikai kérdés, és a jövő elég bizonytalan, hogy lesz-e minderre tényleges szándék, erő. (kj) A mártír miniszterelnök, feleségével Inkább már: vígy király, katonát SVSzubjektív GYERMEKKORI játékaink során harsányan kiáltottam én is társaimmal, hogy „adj király, katonát!" A mai kicsinyekig talán emléke sem ért régi virgonckodásunknak, s a felnőttek számára is mind idegenebből cseng az idézett mondat. Nemcsak a játékban, de a valóságos életben is elszoktunk az ilyen kívánságtól. Sokkal inkább az a vágyunk, hogy: vígy király, katonát! Ahogyan „közelítünk” Európához - hogy a hivatalos óhajra utaljak -, úgy bontjuk lefelé nemzeti hadseregünket. A legutolsó állásfoglalás alapján hetvenezer sem kell már a honvédből, elég belőle 60 ezer is - ha jól emlékszem. S az sem baj, ha leírom e számot, az újságban magam is világgá kürtölöm. Hiszen amikor a laktanyákat akár már fényképezhetem is, úgyszólván az a legkevesebb, hogy tovább adom, amit a nagy nyilvánosság előtt másoktól hallok. Nem tudom, hogy miért hivatkozom éppen a laktanyákra. Talán azért jutottak legelébb eszembe, mert hajdan önmagukban is tabut jelentettek. Nem hogy fényképezni, hanem úgyszólván még rájuk nézni is tilos volt a polgárnak, bármennyire sóvárgott az egyenruha, a benti érdekes, izgalmas élet után. S az újságíró sem sétálgathatott éppen kedve szerint a kapun át vagy az udvaron, amikor kíváncsisága, érdeklődése, a témája éppen ide csalta. Mostanában már annál inkább is bámészkodhat a kamera, mert többnyire alig van, vagy teljességgel hiányzik, amit befogjon a lencse. Üres, elhagyott számos kaszárnya. A pusztulás, az enyészet látványa pedig kevésbé dobogtatja meg a szívet, a riportert is messzire űzi. Árulják a laktányákat - a fegyvert régóta már lopják is -, egymás után kötnek útilaput a kiérdemesült harcosok talpaira. Nem nagyon számít, hogy mihez kezdenek ezután, mi lesz velük, s a családjaikkal. t •••• Csak a szerencsésebb szolgálhat tovább vagy mehet nyugdíjba - már amennyire egyáltalán szerencse akármelyik is. Nincs különösebb értéke a régi vitézségnek, mit sem számít az idegen elismerő szava, kapja bár a magyar az ENSZ-tői vagy az IFOR-tói. Sok már a kevés is, dehogy kell a többi Jobb lenne hát, ha a király inkább venné, vinné a katonát! A királynak azonban esze ágában sincs éppen katonát vásá- , rolni. Biztos, hogy neki is van elég. S ha netán drágább is, mint a miénk, a sajátjához ragaszkodik. Biztosan az a kedvesebb neki. ÍGY AZTÁN nincs mit keresgélnünk nála. Okosabb, ha őt is kihagyjuk emlékeinkből. Gyóni Gyula HtR(TELEN)KÉK... Miután a Parlamentben terítékre kerül az összeférhetetlenségi törvény, menesztését várja a MÓL Rt. elnöke, Pál László. Megint egy Pál-fordulás... * Kolumbiában - egy Bogota melletti kisváros közelében - egyik napról a másikra elloptak egy hidat. Hogy hídi vásárt rendezhessenek... * Távozik hivatalából - személyi és családi okokra való hivatkozással - Pitti Zoltán, az ÁPEH elnöke. Ugyan, kinek apechjére...? * Albániában megtiltották a humoristáknak, hogy az év végi ünnepek idején gúnyt űzzenek a magas rangú politikusokból. Még ha olyanok is, mint az albán szamár... * A Borsod Megyei Rendőr-főkapitányság traffipaxos tiszthelyettesét, É. Gábomét - a korábbi Év rendőrét - most letartóztatták, mert a közlekedési ellenőrzések során salját zsebre dolgozott. . Mint az-Év „zsebese"... (szilvás)
