Heves Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-31 / 304. szám
Szilveszteri Magazin Ami a hírlapírók noteszából kimaradt Szerkesztőségünket az egri Barkóczy utcában - az autóbusz-pályaudvarral majdnem szemben, a nagy tél közepette kapta lencsevégre fotóriporterünk, Perl Márton. Itt készülnek ma már számítógépeken munkatársaink - reményeink szerint hasznos információkkal szolgáló és izgalmas, minél több Kedves Olvasónkat érdeklő - írásai. Ezúttal azokból a cikkeikből válogattunk, amelyek valamilyen oknál fogva eddig az asztalfiókokban maradtak. Fogadják őket szeretettel - A szerk. A Magyar Néphadsereg impozáns tiszti házát 1980- ban avatták. Akkor sorkatonaként az Igaz Szó című katona- politikai magazinnál múlattam az időt. Mi is hivatalosak voltunk az ünnepélyes megnyitóra. Czinege elvtárson kívül ott volt mindenki, aki akkor a sereg vezérkarához tartozott. Istenem, ha tudták volna, hogy egy sorállományú őrmester kérdezgeti őket erről-arról. Főnökünk, az ezredes főszerkesztő elkészítette az ülésrendet. Ennek az volt a lényege: nehogy egymás mellé kerüljünk valamikori tanítómesteremmel, azóta is nagyon jó barátommal, Kárpáti Tomival, mert akkor... Ráadásul a tábornokok mögött ültünk, akik már akkor elég sandán néztek ránk. A színpadra úgy ültették fel a száztagú cigányzenekart, hogy minden sztereóban szóljon. Úgy öt méter magasan, jobbra és balra zárta a sort három-három kontrás. A jobb oldaliakra ránézve már mi is tudtuk, hogy tényleg nem kellene egymás mellé ülnünk Kárpátival, mert nem bírjuk ki megjegyzés és röhögés nélkül. Ilyen komoly helyen pedig nem illik az ilyesmi. Repültünk... Az ünnepi beszéd közepén aztán csak meglökött az a lökött kollégám, s odasúgta:-A dagadt kontrás ott fenn, középen elaludt... Válaszolni már nem tudtam, csak arra koncentráltam: istenem, el ne kezdjek nevetni, mert itt akkora botrány lesz, hogy holnap mehetek bokorugrónak valami távoli dunántúli alakulathoz. Ahogy vége volt az ünnepi beszédnek, a prímás felpattant, s igencsak a húrok közé vágott. Ekkor tévedett először egy kicsit ott fenn a tetőn a dagadt kontrás, mert a szu- nyókálás miatt késve lépett be. Lemaradását kissé kapkodva igyekezett behozni, aminek az lett a következménye, hogy megbillent a széke. Úgy öt méter magasban, jobbján-bal- ján két negyvenkilós cigány- gyerek pengette a húrokat, ahogy az a nagy könyvben megíródott. Igen ám, csakhogy az egyensúlyát veszítő pufi - miután lazán maga mögé dobta a vonót - jobbjával meg akart kapaszkodni a székénél alig nehezebb kollégájában, s úgy a mélybe rántotta, ahogy az csak a Woody AZ/en-filmekben szokás. Ekkor nekem már két óriás zsebkendő volt a számba tömve, s csak azon imádkoztam, hogy Kárpáti meg ne szólaljon. Hősünk közben még mindig küzdött a színpadon maradásért, valahogy a másik oldalra fordult, átkarolta vékonydon- gájú kenyeres pajtását, s úgy zuhantak egyszerre a mélybe. Ekkor már szaggatott a röhögés, de még nem volt baj, csak miután Kárpáti rezignál- tan megjegyezte, hogy „jujj, ez ráesett”, akkor tört ki belőlem a mindent elsöprő, sikító kacaj. Erre megfordult egy tábornok, megvetően rám nézett, s megkérdezte: Vajon mit lehet ezen röhögni? Mivel én nem voltam válaszképes állapotban, Kárpáti jelentette, hogy ő sem érti, hiszen ez, amit láttunk, ez dráma, s nem komédia. A cigánygyerekek le-, mi pedig kirepültünk. Igaz, a „takarodjanak innen kifelé!" felszólítást mi azonnal megértettük, míg tábornokunk talán ma is gondolkodik a dráma és a komédia közötti különbségen... (kis szabó) Majd elmúlik... Sorsom ritka ajándékainak egyike, hogy nemcsak találkozhattam a kivételes képességű színésznővel, Tolnay Klárival, hanem megismerhettem lebilincselő, humánumot sugárzó egyéniségét is. Főképp közvetlensége, pózta- lansága fogott meg. Az, hogy nem fontoskodott, nem játszotta a megközelíthetetlen nagyságot, hanem úgy beszélt, disputázott, csevegett, sztorizott, mintha sok esztendő emlékei kötnének össze bennünket. Egyik jellemző története különösképp emlékezetembe vésődött.- Első Kossuth-díjam átvételekor a nem egészen angyali tekintetű Rákosi Mátyás gratulált a sorba állított jutalmazottak- nak. Hozzám érkezett, s megkérdezte: -Maga miért nem a főiskolán tanít? Megfontolás nélkül jegyeztem meg:- Nem megy, mert vallásos vagyok, negatívan befolyásolnám a fiatalok világnézetét... Megdermedt körülöttem a levegő. A csend szinte fájt. A pártember meghökkent, egyáltalán nem számított semmiféle reagálásra. Nem szokás az ilyesmi, morfondírozhatott magában. Végül aztán gyorsan visszazökkent eredeti szerepkörébe, közel hajolt, s fellebbezhetetle- nül kijelentette:-No, nem baj, majd elmúlik... S továbbrobogott eszméivel, azok gyilkos gyakorlatával. Annyi évtized múltán most már hozzátehetjük: a történelem szemétdombjára... Pécsi István Tuti téma Az újságíró gyakran kap témákat, s ez így is van rendjén. Az lenne a baj, ha nem lennének informátoraink. Régi ismerősök állítanak meg az utcán: „Te, ezt feltétlenül meg kell írnod!”. Bólogatok, aztán amikor gépbe kerül, kiderül, hogy nem is olyan érdekfeszítö az ügy, s benyomom a törlést jelentő Delete gombot a komputeren. Máskor viszont csak úgy mellesleg említik meg ismerőseim, hogy mibe keveredtek, s bizony, kell egy kis rábeszélés, míg belemennek: ezt elmondják a nyilvánosságnak is. De most nem erről van szó. Jó pár évvel ezelőtt az egyik neves tudóshoz mentem portrét készíteni. A nagyra becsült, müveit szakember nem tudta, kiféle-miféle vagyok, s kifaggatott. Mivel tényleg nem Egerben születtem, s esetleg addig kiestem a látóköréből, így beszámoltam neki szülővárosomról, s valóban nemcsak általam tisztelt tanáraimról.-Aha, aha - csillant fel a tekintete. - Jártam K.-ban, szép kis hely! Nagy pályaudvara van. Akkor tudok is egy magának való témát! Hogy ott micsoda állapotban vannak a vécék! Na, ezt írja meg! Mi tagadás, szíven ütött, hogy a valóságfeltárás eme szeletét szánja nekem. Igaz, akkoriban másra nem is igen vállalkozhatott egy mégoly élesszemű tollforgató. Telt-múlt az idő. A minap összefutottunk egy kulturális rendezvényen:- A, maga az! - üdvözölt széles mosollyal. - S hogy van az édesapja?- Köszönöm, jól - forgolódtam, mert tudom, hogy nem ismerheti felmenőimet. Mikor tisztáztuk, ki vagyok, eszébe idéztem, milyen témát adott nekem egykor. Nevette, s utólag elnézést kért érte. (jámbor) „A mamával Mexikóban szilveszterezünk” Úgy bizony. A horti Dénes mamáról - lapunk hűséges olvasójáról - az Internet jóvoltából, no meg a Kanadában fogorvosként praktizáló Katalin lánya világhálón küldött leveleiből tudjuk, hogy „hétmérföl- des csizmában” jár. Alighogy megbarátkozott családja új otthonával, üdülni ment Mexikóba. Pontosabban Puerto Vallartában, a Csendesóceán partján tölti az unokákkal együtt ezeket a napokat. S amikor az új év köszöntésére koccintanak a nagy melegben - feltehetően ismét nagyrédei muskotállyal, mint érkezésekor -, nem is gondolja, hogy itthon, 8-9 ezer kilométer távolságban, zord tél van. A településeket, a határt vastagon belepő hó nehezíti a közlekedést, a mindennapi életet. A képernyőn megjelenő beszámolóink bizonyára olyan távoliaknak tűnnek, mint nekünk a róla szóló hírek. Ő inkább már újabb programjára gondol: Torontóban megtekinti Pavarotti, Carreras, Domingo közös koncertjét. Nem akármilyen társaságban. Velük tart a család ugyancsak Kanadában élő kedves barátja, Rófusz Ferenc Oscar-díjas magyar rajzfilmrendező, akit a Légy című filmje emelt világhírűvé. Sőt, a hazától távol élő magyarok körében arról is híres: övé a világ legszebb névjegykártyája. Lehet is, ő maga tervezte a nemzeti lobogónk színeivel... Olvassuk dr. Dénes Katalin és férje, dr. Magyar Tamás sorait a mama örömeiről, saját boldogulásukról, s nem a dicsekvés, hanem a megpróbáltatásokkal teli, nehéz küzdelemben elért siker büszkesége sugárzik belőlük. S az óhazához való ragaszkodás. Ezt a kapcsot jelenti most a Heves Megyei Hírlap, amely mindennap lehívható számítógépük képernyőjén, vagy kinyomtatva olvasható szép kanadai otthonukban. A mamával vagy - az év egy részében - nélküle. Mindent akarnak tudni Honról, Heves megyéről, az óhazáról. Ilyenkor itthon akarnak lenni. Lapunkat Dencsékkel együtt naponta 850-900-an olvassák a világ minden részében - képernyőről, az Internet segítségével. (pilisy) Megbilincselve A Heves Megyei Hírlap december 19-i számának megjelenését követően elterjedt, hogy engem is. utolért a végzet. Megbilincselve szállítottak a tömlöcbe, ahol a rabok keserű kenyerét eszem, ásványi sókkal csak mérsékelten dúsított italát iszom. Persze, a pletyka elterjedéséért a legfőbb ludas én vagyok; azzal, hogy olyan fotót szerkesztettem a Hatvan és Lőrinci körzete című összeállításba, amely a felületes szemlélő számára - szándékaim ellenére - komoly hírértékkel bír, elhintettem a gyanú pelyváját. Vagy csak túl „életszagúra” sikeredett a felvétel, amelyen két rendőr között állok vasra verve, ártatlannak aligha minősíthető arckifejezéssel? Mindegy, a jelek szerint a vizuális benyomás némelyekben elhanyagolhatóvá tette a kép mellé biggyesztett, jópofának vélt kísérőszöveget. Ezért aztán jöttek a - nem kevésbé szellemes - megjegyzések. „Mi van, kiengedtek az ünnepekre?” - kérdezték az utcán ismerősök és ismeretlenek. Mások a barátaimtól érdeklődtek: vajon mit követtem el, s mennyi lehet a kiszabható penzum? Egy illető igen tréfásan még vigasztalni is próbált: fel a fejjel, majd küld nekem a cellába cipóba sütött fűrészlapot. Megdöbbenésemre olyanok is összesúgtak a hátam mögött, akik amúgy fennen harsogják: számukra a humort a Monty Python jelenti, bar helyenként még az sem eléggé intellektuális. Végül tetőzött toleranciakészségem. Sajnos, épp akkor, amikor egy temetkezési vállalkozóval beszélgettem, aki némi neki- gyürkőzés után megpcrdíL'" a sf’-ásóitól hallotta, hogy engem bizony hűvösre tettek. Tényleg így van?- De még mennyire! - remegtem az idegességtől. - Sőt, áshatnátok egy takaros gödröt. Azóta ugyanis felakasztottak. (tari) Szerelem II. írtam egy kiskutyáról, bizonyos Rómeóról, aki étlen-szomjan gubbasztott az erkély előtt, lesve az ő jó szagú Júliáját. Am hiába epekedett, amikor végre lejöhetett szíve választottja, gazdája egy pillanatra sem csatolta le róla a pórázt. Megjelent a történet az újságban, s rá két napra megállított egy kedves olvasóm, Laci bácsi. A nyugdíjas tanár úr tudta, kiről szólt a mese, ő is találkozott az utcán a megénekelt hősszerelmessel. Laci bácsi azonban több időt tölt sétával, mint én, így szemtanúja volt a fejleményeknek is.- Zitácska! - szólított meg az öreg ragyogva. - Folytatása lett az ügynek...- Nocsak! - lelkendeztem. - Egymáséi lehettek?- Majdnem. Megkönyörült ugyanis a gazdi, s leengedte a szépséges kutyahölgyet. Csakhogy épp erre járt egy hatalmas fekete, és.., hogyan is mondjam..? Lecsapta Rómeó praclijá- ról Júliát. (né-zi) Találkozások Meg kell osztanom egy titkot Olvasóinkkal: nekem van egy pótmamám. Nem olyan hagyományos, akit a gyermekvédelem rendelt ki, sokkal inkább olyan, akit az ember felnőtt fejjel azért választ, mert melegséget, szeretetet sugároz lénye. Iklády La- josné, Teri nénivel még a főiskola viharos éveiben találkoztam, amikor rendszerint az utolsó pillanatban készültek a történelemtanítás módszertani házi dolgozatai, s dz óravázlatok mindig kesze-kuszára sikerültek. S ekkor jött ö, a házi jó tündér, akinek nyugdíjba vonulása után sok-sok évvel is mindig lapult a zsebében egy jó ötlet vagy egy képzeletbeli szemléltetőeszköz. Teri néni, a selypi iskola hajdani igazgatója Egerben él. Mikulás környékén láttam utoljára, amikor sztorizgatni kezdtünk:- Tudod - meséli Teri néni -, az iskolában névnapom környékén mindig hoztak a gyerekek virágot. Volt egy nagyon tehetséges kisfiú, akinek mindig plusz feladatokat kellett adni, hogy nyugton üljön az óra végéig, de azzal is hamarabb végzett, mint a többiek a kötelező leckével. Egyszer az a kisfiú elém áll, és görbülő szájjal azt mondja: - Teri néni, nekem most nem volt pénzem virágra! Sebaj, válaszoltam én, tudsz te olyan szép verset írni, mint senki más az iskolában. Majd írsz nekem valamit, és az szebb ajándék lesz, mint a virág.- Meglett a vers? - kérdeztem.- Igen. A ki fiú egy óra múlva kopogtatott a tanáriban, s felolvasta művét.- Emlékszel még a srác nevére?- Hát persze: Tari Ottónak hívják... (szuromi) Folytatás a Szilveszteri Magazin 4-en
