Heves Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-31 / 304. szám

- 'SZIIVES IRI A ft :iN Szilveszter, anno 1983 Hogy mik v A szerkesztői szobában ál­landóan csörög a telefon.- Hívót adok...! - hadarta szokásához híven a központ tos, s már kattant is a készü­lék. Udvariasan beleszól­tam:-Jó napot kívánok, Szil­vás...-Tudom, ugyanis magát kértem!- Parancsoljon! Miben lehetek a segítségére?- Máris mondom. De ez egyelőre maradjon a ket­tőnk ügye, oké!? Először a véleménye érdekelne, mint íróemberé, aztán majd meg­látjuk... Szóval, tudja, írtam én egy regényt, két ember találkozik, nagy a szerelem, de a helyzetük problémássá teszi a kapcsolatukat.- Rómeó és Júlia?- Áh, az ósdi már. Ez igazi magyar történet: egy fiatal üzletkötőről szól, akibe beleszeret a főnök­nője, a gazdag vállalkozó, és tudja, hogy van ez, pénz, korkülönbség, miegymás. Úgy kezdődik az egész, hogy...- ...Uram, ne haragud­jon, de bizonyára hosszú lenne, ha az egész sztorit elmesélné. Inkább azt mondja meg, hogy miért épp velem osztja meg a tit­kát?- Miért, miért! Mert maga is olyan szép szerel­mes történeteket tud kerekí­teni, s arra gondoltam, át­nézhetné, meg patronál­hatna a kiadójánál.- A mi kiadónk nem fog­lalkozik regényekkel.- Hát akkor a maga könyveit ki adta ki?- Én nem írok könyveket, csak cikkeket.- Most meg mit szerény­kedik, a saját szememmel láttam néhányat egy isme­rősömnél. Mutatta is az egyiket, hogy az olyan szép, hogy még meg is siratta... Valami hold van a címében.- Igen, a Bujkál a hold...- Az az, na ugye!-Azt nem én írtam, ha­nem Szilvási Lajos.-Miért, hát nem maga az?-Nem, az én nevem vé­gén nincs i betű, ráadásul István vagyok.-Akkor meg mit szóra­kozik velem? Miért nem ezzel kezdte! Hogy mik vannak, így visszaélni a bi­zalmammal... Katt. (-s) F őiskolások voltunk. Szegényen, filléres ösz­töndíjjal a zsebünkben mégis királyi méltó­sággal intettünk búcsút minden egyes évnek. Szimpatizáns évfolyamok hallgatói ezen a na­pon véletlenszerűen futottak össze Eger törzs­vendéglőiben, mindenre nyitott albérletekben. Este hét órára rendszerint elfogytak az olcsón vá­sárolt akciós borok, s innentől kezdetét vette a nagy vándorlás. Kollégiumokból albérletekbe és vissza. Éjfélkor aztán valahogy mindenki a Dobó térre sereglett. Ekkorra ki-ki feltöltődött örömmel, bánattal, s hangulata és vérmérséklete szerint ölelte keblére a másikat, egy boldogabb új év reményében. Népművelés szakos barátunk hajnali fél egyre olyannyira megtelt magasztos gondolatokkal, hogy felállt a Dobó-szobor talapzatára, s az alábbi monológba kezdett:-Testvéreim! Barátaim! Boldog vagyok, hogy itt lehetek köztetek. De amikor az öröm óráit él­K orpás Bélának - ahogy az ötvenes évek hajnalán születettek többségének - kevés szexuális impresszió jutott élete első évti­zedére. A gyermekkori ártatlan machinációk per­sze együtt jártak bizonyos megnevezhetetlen, ám pompás érzésekkel, amelyekkel legfeljebb az óvónőjétől kapott pofonok nyomán jelentkező alhastáji zsibbadás konkurálhatott. Béla - aki alapvetően széles látókörű, ám csendes és visszahúzódó kölyök volt - elraktá­rozta magában a hellyel-közzel mégiscsak je­lentkező élményeket. Nővérének hajnali, a lavór felett guggolva mosakodó sziluettje, Kovácsné kötélen száradó fehérneműinek glédája, a lányok tomadresszből kikandikáló bugyisávja - egyfor­mán elérték a hatást. Fetisizmusra hajló beállí­tottságát táplálta még - midőn játszást mímelve órákig ült a járda szélén - a lecsúszott fehér női zoknik, a lódenszoknya alól kivillanó pendely- csipkék, az ujjatlan ruha hónaljszegélyéből előtü- remkedő, izzadtságfélholdas kombinék látványa is. Hősünk kilencszázötvennyolcban érkezett éle­tének addigi legfontosabb, érzelmi magatartását örökre meghatározó állomásához. Szerelmes lett Klárikába, magyartanámőjének filigrán, barna, okos leánykájába, aki osztálytársa volt a második bében. A fiút nem kedvetlenítette el, hogy választottja rá se hederít. Klári ugyanígy bánt valamennyi széptevőjével! Az egyik lovag tízóraijával, a má­sik tudásával próbálta megközelíteni a lányt. Aki egyikkel sem rendelkezett, az a szünetekben pa- pírgalacsinokkal jól megdobálta. Kláriról minden lepergett. Kitűnő tanuló volt, pedáns, kényes és megközelíthetetlen. Mire felső tagozatosok lettek, elkoptak a hódo­lók. Egyedül Béla nem csüggedt. Igaz, elemózsi­áját -jó étvágyú lévén - soha nem kínálta fel sze­relmének, s azt is belátta, hogy tanulmányi elő­menetelével aligha lesz képes elkápráztatni a lányt. Maradtak hát az alternatív praktikák: az ebédlőben a közelébe ülni, ünnepek alkalmával segíteni megkötni az úttörők vörös nyakkendőjét; régóta gyűjtögetett bambis üvegeinek betétdíjá­ból még egy flaska tintát is vásárolt ajándékba. Mindhiába. E gyebek vonatkozásában viszont kedvező változásokat hoztak a hatvanas évek. Meg­szépült a világ. Béla nővérét, Irént az ud­varlója ciklámenszínű tergálpulóverrel lepte meg. A negyedik szomszéd vásárolt egy tévéké­szüléket, amely előtt - ha elkísérte anyját - Bélá­nak mindig csak a hokedlin jutott hely. A legfor­radalmibb előrelépés azonban a divatot érintette. A fiú talált egy nyugatnémet áruházi katalógust, amelyben a nénik olyan rövid szoknyát viseltek, hogy az a térdüket sem takarta. Irén a tükör előtt ki is próbálta: tenyérnyit visszatűzött türkizkék horgolt ruhája aljából, de - látva a vastag gyűrő­dést, a harisnyáján tűzpiros körömlakkal megállí­tott szemszaladást, s nem utolsósorban szenili- sedő anyjuk kezében a kutácsot - lemondott róla, hogy a mini pionírjai közé kerüljön. Béla viszont tudta: a nem is oly távoli jövőben ez lesz az egyetlen járható út. Próféciája igazolódott. Az évtized zenitjén, a pályaválasztás közeledtén mindössze két dolog felé bizonyult nyitottnak. Az egyik: Klári iránt megnyilvánuló szerelme. A másik: az új módi megállíthatatlan terjedése, az ebben rejlő lehető­ségekkel. Előbbi vajmi kevés eredményt ígért, utóbbi viszont kielégíteni látszott elhajlásának orvosi kezelést még nem igénylő, ám napról napra nyilvánvalóbb progresszióját. Mindezek következtében olykor ismét szeretett volna por­ban ücsörgő, közönyt imitáló porontyként elme­rülni a női fodrok suhogó, misztikus világában. Sajnos, a gyermekkor véget ért. Béla - hiszen férfi volt ő a javából - egyszer megengedett ma­gának némi kiruccanást, s elcsalogatta a szemben lakó, fél évvel idősebb Erzsikét az esti játszó­térre. De a haverok elbeszélései nyomán várt él­mény helyett mit kapott? Közelharcot, eltépett jük, ne feledkezzünk meg a szegényekről, az éhezőkről. Szeressük és segítsük egymást! Most pedig, hogy lássátok, mennyire bízom bennetek, közétek ugróm! S a következő pillanatban a nagy darab test le­vetette magát a talapzatról, a köréje sereglett bá- mész hallgatók közé. A pillanat töredéke alatt húzódott szét az em­bergyűrű, s barátunk hamarosan értetlenül hasalt a havas latyakban, törött pezsgősüvegek szilánk­jai között. E gy percig sem tartott az ámulat. Nehézkesen feltápászkodott, belesimította kabátjába a sa­rat, és kijózanodva körülnézett. Nem látott mást, mint magukról és minderről megfeledkezni akaró embereket.- Boldog új évet! - motyogta magában, s el­tűnt egy homályos utcasarkon. (barta) mackónadrágot, és - az ellenállás megszűntével - penetráns, fokhagymaszagú középső ujjat. Méltó büntetés hűtlenségéért - vélte utólag. Má­sik szenvedélye kapcsán ugyancsak döntenie kel­lett. A szoknyák alá lesni nem ildomos; a morális gátak még hagyján, de feltűnés nélkül a művelet ebben a korban már kivitelezhetetlen. S ettenkedni kezdett. Bujkálni, kukkolni. Nappalai és éjszakái, olykor óraközi szüne­tei felderítéssel, a tervek kimunkálásával, portyázással teltek. Célpontjai - az iskola leány­öltözője, áruházak divatosztálya, próbafülkék, meredek lépcsőfeljárók, az angolpark elvarázsolt kastélyának pneumatikus szoknyalibbentője, vasútállomások és buszmegállók alacsony pa­dokkal ellátott peronjai, a tánctermek buja, twist- és rock and roll-őrülettől izzó katlanja, kifúrt közfalú nyilvános reterátok, bolhás mozik emelt széksorai, női sportviadalok küzdőtere, bérházak szögletes udvarán körbekanyarított szántóköte­lek - mind-mind remek vadászterületnek bizo­nyultak. A napvilágnál való vizuális feltöltődés - úgy is, mint felajzódás - sokszor már a közterüle­ten idő előtti eredménybe torkollt; pedig hol volt még az igazi robbanás! A kurtuló ruhák kíná­lata: hosszú combok fényes, zizegő haris­nyában, elővillanó fe­hérnemű-alkatrészek; a sétáló család, ahol a gyermek orrát meg- - törlő anyuka lekupo­rodik - megannyi pompás élmény. Ugyanígy a trolin ka­paszkodó kalapos hölgy fehér harisnya­csatja, a málnaszörpöt árusító fruska kombiné híján a köpenyen át is jól kivehető csipkés bugyogója; a villa­mosra lépő kalauznő felhúzott, szűk szok­nyája, vagy... Korpás Béla azonban többre vá­gyott. Közelebbire, személyesebbre, kézzelfog­hatóbbra. Lopásra adta fejét. Először csak a ruháskötelekről kapkodta le a kint felejtett holmit. Nem válogatott. Vitt min­dent, ami nem klott volt, vagy valamilyen vá­szon. Később szobája magányában szelektált, csoportosított, s üres fiókba rejtette kincseit. Ahogy gyűjteménye gyarapodott, kiürítette és bi­rodalmába cipelte nagyanyja hagyatékát, a ve­randán idáig lomtárnak használt komódot. A felső fiókba kerültek a bugyik - szín és anyag szerint kategorizálva -, középre a kombinék, leg- alulra pedig a mell- és harisnyatartók, harisnyák. M ire kijárta a szakmunkásképző intézet második osztályát, ő rendelkezett a kaszt egyik legtekintélyesebb arzenáljával. Megkönnyítette forráslehetőségeinek szélesítését tudatos pályaválasztása is: nyolcadikban úgy töl­tötte ki felvételi lapját, hogy a vízvezeték-szerelő szakma mellett másik lehetőséget meg sem jelölt. Az MTH-ba minden nehézség nélkül bejutott. Kézügyessége évfolyamtársai fölé emelte. Híre kelt a környéken. Hívták házról házra: szifont pucolt, szelepet javított, dugulást szüntetett meg. Kitárulkozott előtte a fürdőszobák intim világa, a púder- és acetonillatú varázslat, amely rendsze­rint együtt járt az igazi, a még nagyobb örömök­kel: a kádak felett szikkadó selymek, szaténok, nejlonok és tüllök, cipzárak, kapcsok, pántok és virágok pazar orgiájával. És egyet jelentett a tobzódással: lehetett válo­gatni, mi kerüljön a sötétkék munkáskabát belső bugyraiba. Professzionális biztonsággal volt ké­pes pillanatok alatt felmérni a kínálatot. Elég volt egy szemvillanás, hogy magára maradjon, s el­emelje az áhított prédát. Mindig csak egyet lo­pott: halálos biztonsággal választotta ki a neki kellő legcsábítóbb portékát. H ogy soha nem tévedett sem annak méretét, sem egyéb paramétereit illetően, ékesen bizonyították esténkénti illegései a toalett­tükör előtt. Mert mi kínálhatott volna ennél fan- tasztikusabb perceket! Akad-e, ami pótolhatná azt a mámort, amit csak a - vendéghajjal, s az Iréntől ellesett sminkelési fogásokkal kiegészített - rituálé képes előidézni? Lehet-e simogatóbb akár a legkecsesebb női kéz, mint a tegnap még a vébé-titkár karcsú felesége által viselt csípőszo­rító ölelése jelent? Mérhető-e bármihez a harma­dikos fodrásztanuló, Vali (akiknek szenesbojler­jük romlott el) csipkékkel gazdagon ellátott, csil­logó bugyijának perzselése? A fémgombokhoz kapaszkodó - az ügyvédnő fregolijáról való - ha­risnyák érdes érintése? Aligha. Csak Klárihoz való kötődésével nem boldo­gult, idestova tíz esztendeje. Transzvesztita rituá­léit követően, amikor a pihegő megnyugvás ideje következett, fantáziájában a lányé volt a hege­mónia: olykor maga előtt látta szerelmét az iménti feketemisén még általa viselt csábos gön­cökben; sudár nővé cseperedett alakját beöltöz­tette a szanaszét heverő, saját testétől meleg ru­hadarabokba. Itt azonban mindig leblokkolt: meré­szebb kapcsolatra kettejük között még a gondolatai­ban sem kerülhetett sor. Máskor az arcát idézte fel. Képzeletében számtalan­szor lejátszódott egy be­szélgetés, amely érzéseik kendőzetlen kitárulkozá­sáról szólt. Mindketten bevallják szerelmüket, majd egymás kezét szo­rongatva fogadalmat tesz­nek, hogy el nem hagyják a másikat soha. Forró, lágy csókkal pecsételik meg esküjüket, miközben könnyeik összefolynak. Naponta találkozott Klárival, ami még az esélytől is megfosztotta, hogy sebei begyógyul­hassanak. A lány gimnáziumba járt, s előttük ve­zetett az útja. Béla a firhang takarásából hosszan követhette mozgását, csodálhatta hegyes kebleit, s szellő helyett belefújhatott tupírozott frizurá­jába. Azt ugyan összevont szemöldökkel konsta­tálta, hogy Klári szoknyái is egyre rövidülnek, de csak akkor fogta el pánik, amikor a lány lépései­nél nejlonharisnyáján már látszódott a varrás vége. Ezt leszámítva viszont egy rossz szava sem lehetett a lány erkölcseire. Jót nevetett, amikor Klári a szeme láttára utasította el egy Panni robo­gójával mellé csapódó jampec közeledését; szóra se méltatta, s amikor az tolakodóvá kezdett válni, mopedjével együtt feltaszította. Soha nem látta más fiú társaságában; ha érdeklődött utána, csak annyi derült ki, szerelme nem jár bálba, beat-klu- bokba, de még moziba se. z 1967-es esztendő hozta el Korpás Béla számára a végső kiábrándulást. Június volt. A fiú hazavitte az értesítőt; a nyár második felére osztották be gyakorlatra, maszekolni éppen sehova se hívták, így bosszan­kodva bámulta ablakán át a jégesővel fenyegető felhőket. Csöngettek. Őszinte meglepődésére - már az előszobaajtón át felismerte - Klári volt a látogató.-Baj van - mondta barátságosan, mintha tíz perce beszélgettek volna utoljára -, elöntötte a fürdőszobánkat a.víz. Apukámék nyaralni van­nak, s telefonáltak, hogy neked szóljak. Eljönnél? Negyedóra, válaszolta Béla, s arról is megfe­ledkezett, hogy beljebb invitálja vendégét. Ott­hon leszek — kiáltotta vissza emez, s már csak il­lata maradt az előszobában. A fiú átöltözött, kinyomott egy pattanást az ál- lán, biciklire pattant, s máris indult. Útközben végig élete legnagyobb sanszára gondolt, ám ah­hoz nem volt ereje, hogy a részletekbe is belelo­valja magát. Klári megmutatta a szépen felszerelt helyiséget. Az eldugult mosdókagyló alatt hatal­mas pocsolya keletkezett, s Béla azonnal fel­mérte, mire van szükség a hibaelhárítás érdeké­ben. Hogy már nem kellett a feladatra összponto­sítania, szemével szinte falta a lány mozdulatait.-Rohannom kell az évzáróra. Éppen borot­válkozni akartam... - húzta fel természetes, de a fiú számára szélsőségesen kacérnak tűnő mozdu­lattal matrózblúza rövid ujját Klári. A leheletvé­kony matérián átsejlett fehér melltartójának he­gyes süvege -, ...amikor eldugult ez a vacak.- Megoldjuk - jelentette ki magabiztosan Béla, miközben deréktól lefelé mustrálta a lányt, aki ezúttal térdig érő búzakék szoknyát viselt. Olyan szűkét, hogy anyagán kirajzolódott az alatta lévő holmik mintázata.-Majd apuval elrendezitek - adta át kulcs­csomóját Klári. - Ha végeztél, zárd be az ajtót. Bélának máshoz lett volna kedve, de előbb a munkával akart végezni. A zsákmány - vagy in­kább ereklye — felkutatása amúgy is összetettebb műveletnek ígérkezett a vártnál, mivel a fürdő­ben csupaszon lógtak a kötelek. Szakszerű pum­pálásba kezdett. Lavórt hozott, s lecsavarta a mosdó alatti ülepítőtartályt. Maroknyi szőrcsomó toccsant az edénybe. Hosszú, göndör tincsek ta­padtak egymáshoz, megmozgatva a fiú fantáziá­ját. A szerelést összecsapta. Mélyről fakadó kényszere felfedezőútra hajtotta a lakás­ban. Ösztönösen bukkant a lány szobá­jára. Mindenből Klári személyisége áradt. Sehol egy odavetett zokni, egy asztalról leesett könyv. Rózsaszínű rend, rózsaszínű tisztaság, rózsaszínű virágok. Rövid idő alatt rábukkant a fiókra: a kombinált szekrény egyik fertályában sorakoztak a szebbnél szebb fehérneműk. Reszkető kézzel matatott közöttük. Dörzsölgette, simogatta egyi­ket a másik után, külön-külön beszippantotta va­lamennyinek az illatát. Túlfűtöttsége minden ed­dig megismert érzést túlszárnyalt; kapkodva szedte a levegőt. Amikor kezébe akadt a legkívánatosabb va­lami, az, amilyennel életében még sose találko­zott, nem bírta tovább. Letépte munkásruháját, s belebújt a fehér, áttetsző nadrágocskába. Kedvét lelte a pózolásban: ujjait végighúzta a gumírozás menti fodrokon derekánál és combjánál, körbe - körbe. Klárira gondolt, aki hasonlóan csinál­hatja... Szeretettel bámulta saját, szilaj férfiassá­gát, amit hasához préselt a tapadós selyem... Észre sem vette, miként került a szőnyegre. Amikor magához tért, Klári magasodott fölé.« Itt­hon felejtette a púderos szelencéjét.- Hát te, mit csinálsz itt? Mit keres rajtad a bu­gyim?! Tudta, hogy nem kell válaszolnia. Hátat for­dítva lehúzta magáról a fehérneműt, s a szekrény mellé ejtette. Kapkodva belebújt gyolcs alsójába, s zavartan rángatta magára az iparosgúnyáját. Amikor megfordult, Klári éppen felcsippentette a szőnyegről a bugyit. Élénken vizsgálgatta, majd bíborkörmű ujjait Béla orra alá tolta.- Ez meg micsoda?- Izé... - hebegett a fiú megalázottan, izzó pír­ral az arcán. - Izé... Náthás vagyok, és... Klári figyelmesebben megszemlélte a textíliát. Ujjhegyével tesztelte a gélt.- Ez nem takony - szögezte le sokatmondó pil­lantás kíséretében. - Szerintem ez... - s nevén nevezte rögtönzött analízise tárgyát. zóta három évtized csordogált el. Béla ma is összeroskad, ha eszébe jut a szörnyű emlék. Márpedig eszébe jut. Különösen olyankor, ha - házastársi kötelezettségére trénin­gezve - magára erőlteti karcsú felesége tangáját. Nagyon kényelmetlen, s a komplex érzés sem hat már oly csigázólag, mint ifjúkorában, ám kell va­lami plusz, hogy megfeleljen az elvárásoknak... Ha csak teheti, szeretné elkerülni a kínos közjá­tékot, amikor - az egyre sűrűbb kudarcok esetén - Klára asszony, a nej ráförmed:- Bezzeg régen nem vacakoltál ennyit... Tari Ottó Láv sztori ’67

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents