Heves Megyei Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-30 / 280. szám

Elszökött az Élet Nagyon elszegényedhetett itt az Elet, mert megszökött erről a szépséges vidékről. Pedig, emlékszem rá jól, mennyire szeretett itt lenni: izmos hegygerinceken, szél­fútta horhosok mélyén, az erdei vadászház tűzhelyéig futó havas ösvényeken, a nyárban lustálkodó kaszá­lókon teremtett magának otthont. Egy-egy helyet, ahol mindenki berendez­kedhetett vele kedvére. Mert az Elet itt mindenki­nek esélyt adott. A vízimol­nárnak ott az útkanyarulat- ban, a mederbe szédült kö­vekkel viaskodó patak men­tén. Ahol nyikorgó örök­mozgóként őrölte a termést, s az Időt a nyakon öntött fa­kerék. Vagy ott volt alig egy kő- hajításnyira az erdei panzió, amely mellett szuszogva bandukolt el a pisztrángos- völgy felé tartó kisvonat, amely - ha itt megállt - für­tökben ontotta magából a város betondzsungeléből ki­szabadult gyereksereget. S velük együtt az Elet is beköl­tözött a terepszín sátorlapok alá, és nosztalgáival gon­dolt vissza nomád éveire. Mert - bármennyire is örök - az Elet is változik. Hiszen amióta csak kiala­kult az ősidők sejtelmes ká­oszából, száguld, rohan a végtelenbe, hiába próbált gáncsot vetni neki jó néhány világrengés. Legfeljebb formálódott, átalakult, hol jobban, hol rosszabbul érezte magát e világban. Ezen a szépséges vidéken kedvvel tanyázott az Elet, mígnem egyszer csak arra figyelt fel, hogy elhalkul a malom zúgása, unalmában tiszteletlenül feleselget a pa­tak. Viseltessé vált a vonat, s a koszlott falú panzió vaksi ablakai mögött csak a tél hidegét riogatja az erőtlen füttyszó. Elhagyatottá vált a kacér szíriekig futó erdő, ki­tiltották a menedékház ba­kancsos látogatóit, a törzsü­kön egykor piros és kék tú­rajelzéseket viselő fák ko­mor egyenszíneket viselnek immár. Ezért keseredett hát neki az Elet, s állt tovább innen szégyenkezve, röstelkedve, mint ahogy a szegény bükki ember szokott... Szilvás István 1100 esztendő okító üzenete (19.) Erik 1956 forradalma nyújtotta volna mindnyájunk­nak. Lehet, hogy szerette volna likvidálni, de nem merte, mert tartott attól, hogy kölcsönke- nyér visszajár. így aztán csak vakvágányra sodortatta a többre érdemes ka­raktert. Ő azonban nem adta fel. Eszébe se jutott, hogy fél­Teltek a hónapok, s lassan semmibe tűnt az a varázslat, amelyet az 1953-as Nagy Imre- beszéd keltett a jobb sorsra áhí­tozó milliókban. Mindenki változást remélt. Az emberek azt hitték, hogy végre olyan politikus kezébe került a hatalom, aki felszá­molja az egyre erősödő nyomort, aki megállítja az életszínvonal vészes csökkenését, aki meg­szünteti a gazdaság szerkezetének torzulá­sait, aki megálljt szab az indokolatlan, a sze­mélyiségi jogokat fi­gyelembe se vevő tée- szesítésnek, aki meg­szünteti az internálást, az AVH-s erőszak fék­telen tombolását. Akarta is, de ott fenn a csúcson egyre inkább szerveződött az ellen­csapat, élén azzal a Rá­kosi Mátyással, aki ké­szült a visszacsapásra. El kell ismerni: mes- A munkáshatalmat házudták tere volt a fondorko- dásnak, a ritka aljasságnak, a totális gátlástalanságnak. Ekkora gonoszsággal aligha mérkőzhetett meg partnere. Hi­ába támogatták Moszkvából. Legalábbis eleinte, hiszen a Kopasz Führer és élcsapata ott is fúrta rendületlenül. A nép mindebből sokáig nem sejtett semmit. Örült az egymást követő ígéretes intézkedések­nek. Annak, hogy fellélegezhe­tett, annak, hogy megnyíltak a börtönkapuk, ha nem is min­denkinek. Az ártatlanul meghurcoltak hazatérhettek. Igaz, állást nem kínáltak számukra, mégis átha­totta majd mindannyiójukat az az illúzió, hogy pillanatnyilag szabadnak érezhették magukat. Azt is mondhatnánk, hogy egyre többen véltük ismét ha­zánknak ezt a tenyérnyi orszá­got. Egyfajta nemesveretű ka­tarzis hatott át bennünket, ugyanis a korábban másodren­dűvé minősítettek, a kitaszítot­tak is felemelhették fejüket, s otthonosan mozoghattak. Dehogy gondoltak arra, hogy ismét gyülekeznek azok a ko­mor borúfelhők, a jókora vihart sejtetők. Mátyás, a biliárdgolyó-fejű pöttömcézár addig mozgoló­dott, amíg győzedelmeskedett. Félreállította, megalázta azt, aki a nyugalom, a béke olajágát jen. A papírforma szerinti kommunistához híven kizáró­lag törvényes lépésekre szánta el magát. Beadványokat nyúj­tott az MDP központi vezető­ségének, politikai bizottságá­nak, de irományaival a kutya sem törődött. Ezek a nem sok mindenhez értő hazardőr csirkefogók vég­legesen leírták, s azt remélték, hogy majd csak elhallgat egy­szer. Rosszul számítottak. Az okos, a felkészült, a minden motívumot mérlegelő egyéni­ség ösztönösen is sejtette a jö­vőt. Tisztában volt azzal, hogy csak egy dolga akadhat: lanka­datlanul várni valamiféle for­dulatra. Az pedig - ha észrevétlen is - egyre közelített. Kitárultak a cellaajtók. Az igazságtalanul meggyö­törtek egészen másként jöttek ki, mint amikor beparancsolták őket. Illúzióikat felszámolták. Hitüket nem, s úgy vélekedtek, hogy nem a szocializmus ügye sodródott kátyúba, hanem azok okozták a katasztrófát, akik nem szabtak gátat mérhetetlen önzésüknek, uralomvágyuknak, kivagyiságuknak. úgy érezték, hogy tisztelegni kell a koncepciós perek áldoza­tainak emléke előtt. Mivel ná­lunk nemzeti hagyománnyá III váltak az úgynevezett újrateme­tések, ezeknek érkezett el az ideje. Az idősebbek - a most 60,70 esztendősek - könnyen felidé­zik Rajk és társainak kihantolá- sát, illetve azt a kegyeleti szer­tartást, amely megrázta az egész hazát. Azóta számos alka­lommal levetítették a híradós képsorokat. Mégsem unalmas egyik kocka sem. Valamennyi éppúgy vádol, mint an­nak idején. Mind tanú­ságtétel amellett, hogy sohasem bocsánatos vé­tek a fennhéjázás, a má­sok félreállítása, meg- kínzatása. Teljesen mindegy, miféle eszmei mentséget keresnek erre. Hiába a kutatás: felmentés soha semmi­kor, senkinek nem jár­hat. Érdekes, hogy az elit még mindig nem tartott semmitől. Tagjai úgy vélték, hogy ezekkel a látványos akciókkal el­altatták a háborgó lelkiismere­tet, s minden mehet tovább úgy, ahogy korábban. Erre utalt az is, hogy a dísz­pintyek kollektívája elindult Jugoszláviába, hogy pohár áz­zon azzal a Utóval, akit hosszú esztendőkön át láncos kutyának titulált, akit fő ellenségnek te­kintett. Úgy vélték: idehaza helyére hozták a dolgokat, s békés, hosszú ősz vár Magyaror­szágra. Amikor visszajöttek, ideg­borzoló hírekkel szembesültek. Egyre-másra futottak be hozzá­juk az információk: itt is, ott is elégedetlenkednek a munkások. Pesten értelmiségi körökben is megindult az erjedés. Az tör­tént, amire nem számítottak: elvtársi körökben is fokozódott az ellenállás, erősödött a szám­vetés igénye, az igen kemény kritikai hangvétel. Nehezen emésztették meg azt, hogy október 23-ára békés tüntetést hirdettek az újra szom- júhozók. Ki óhajtották fejezni a lengyelek iránti szimpátiát. Az igazi ok azonban ennél sokkal mélyebbről fakadt: érett a for­radalom, a minden korábbi tor­zulást elsöprő, a teljes igazság­nak érvényt szerezni akaró megmozdulás. Falun és városon egyaránt... Pécsi István Példák a mostani hálátlan utókorra <5­K^zubjektív KESEREG VALAKI, bántja, hogy még mindig nem muta­tunk illőbb tiszteletet nemzeti múltunk iránt. Sok évforduló­ról megfeledkezünk - mondja - , az idén is legfeljebb a mil- lecentenáriumra figyeltünk, pedig igazán több is eszünkbe juthatott volna. Hiszen például az idén 160 esztendeje, hogy a Szózat született - idézi az el­mulasztottak között -, s éppen 540 éves Hunyadi dicsősége Nándorfehérvárnál. Van igazság abban, amit be­szél. Egyik és másik említése is olyan, ami valóban tisztele­tet érdemel, nagyobbat, mint amit napjainkban kap. Ám aligha az a bűnünk, hogy ki­hagytuk őket az ünnepeinkből, nem úgy gondoltunk rájuk, s emlékeztünk róluk, hogy na­gyobb hangja is lett volna a visszapillantásnak. Talán szükségtelen is a csinnadratta, mivel ugyan gömbölyű a számok vége, de az évfordulók mégsem egé­szen olyan kerekek, mint ame­lyek általában jobban is meg­ragadjákmegállítják a ro­hanó embert meglehetősen zaklatott világában, tengernyi gondja-baja közepette. No meg aztán - hogy csupán a felhozott példáknál maradjunk - nem is követelhetnénk eny­nyit. Jómagam legalábbis már annak örülnék, ha a magyarok mindegyike egyáltalán ismerné a Szózatot, s annyira csak, hogy időnként szavalja, éne­kelje. Netán pedig - ha kérdik tőle - a szerzőit, a költő és a zenekomponáló nevét is meg­mondhassa. Akár mindenféle évszám nélkül. No és Hunyadi­ról Nándorfehérváron kívül is eszébe jutna még valami... Nincs manapság sok baj az ünnepléssel. Elég bőven van benne részünk, vitathatatlanul gyakrabban, mint korábban. Hogyha mégsem, egy-egy iga­zán jelesebb esemény mellett óhatatlanul is elsiklunk - lel­kűk rajta történészeinknek. Miután - megtudhattuk a leg­utóbbi időkben - éppen ele­gen, netán már a kelleténél is többen vannak ahhoz, hogy históriánk fényesebb napjaira, személyeire, eleink nevezete­sebb tetteire minduntalan fel­hívják a feledékenyebbek fi­gyelmét. S jó előre persze, nem utólag. Igaz, ehhez a történészek­nek valóban történelmünkkel kellene foglalkozniuk, legin­kább pedig múltunk egészével, hogy semmi lényeges ki ne maradjon az emlékezésből. Viszont nekik is annyi az egyéb elfoglaltságuk mostaná­ban, hogy számos esetben a szakmájukra jut talán a legke­vesebb az idejükből, energiá­jukból. S AMENNYIBEN pedig tényleg így van - hát nincs mit vetnünk egymás szemére... Gyóni Gyula Szókincsünk új gyermeke Nem akar vállalni érte felelősséget senki. Nem tudjuk, ki az apja, ki az anyja: még a keresztapa is inkognitóba rejtőzik, nem akar előállni, hogy ő tartotta keresztvíz alá, amikor ezt a nevet adták: SIKERDÍJ. A törvénytelen gyermek sorsára jutott szegény sikerdíj, pedig fényes jövő állt előtte. Ó lehetett volna bátor hősök ju- talmazója, de trónfosztott királyfi lett belőle. Ő jót akart, megjutalmazni azt. aki a nemzet javára, mindenki boldogu­lására hasznos megoldást talál a pénzügyi bajok orvoslására. Csakhogy fehér galléros bűnözők lépre csalták, becsületes nevét beszennyezték, hogy a hűtlen pénzkezelés, orgazda­ság, adócsalás, lopás és szervezett rablás bűnét-takarják ne­vével. Amikor az emberek sikerdíjról hallanak, szájukat elhúz­zák, megvetéssel mondják, milyen jól kitalálták a pénzem­berek, hogy szalonképes nevet adjanak a gyanús pénzszer­zésnek. így a sikerdíj elszabadult, és ma büntetlenül garáz­dálkodik, mocskos pénzügyeket mos tisztára, ami többnyire sikerül, mert megvannak hozzá az ügyes játékosok, zugfir- kászok. így aztán a sikerdíj egészen jól megfér a szócsalád többi tagjával - mint például a váltságdíj, vérdíj -, amelyek nem éppen emberbaráti jelentésükkel emelkednek ki a szó­tárból. Könnyen megeshet, hogy holnap talán a bérgyilkos sikerdíjnak fogja nevezni „gázsiját”, de a túszejtő is a sarcot. Sok embernek azonban kevés jut a sikerből, és szomo­rúan fizet temetkezési díjat, vízdíjat, kinyögi valahogy a vil­lanydíjat, összekuporgatja a viteldíjat, és a hó végén kétség- beesetten várja a nyugdíjat, hogy fizessen még más díjakat, amit okos emberek kitalálnak. Lesújtó csapás, amikor pót­díjjal lepik meg a szegényt, aki feledékenységből elmulaszt buszjegyet kezelni vagy számlát kiegyenlíteni... Akik vi­szont egyszer is áldozatok voltak, kevesen részesülnek fáj- dalomdíjban, feléjük csak az irgalmasság fordít figyelmet. Aztán ott vannak hivatalos díjbeszedők, de mint a pe­nészgomba, jelenik meg mellettük az ál-díjbeszedő, aki be­csapva a gyanútlan honpolgárt, hamis számlát állít ki, de a bezsebelt összeget sikerdíjként könyveli magának. Nem adnak díjakat azért, ha valaki becsülettel szolgálta azokat, akikhez tartozik, ezért csak kitüntetések járnak borí­ték nélkül, hiszen a közösséget szolgálni kötelesség. A „sikerdíj” viszont éli világát, bőségszaruként hullatja millióit a sikeres emberekre, akik fél óra alatt jó tárgyalást folytattak, hasznot hajtottak az államnak, de ebből a ha­szonból kijár a részük. Csakhogy, amit sikerdíjként kapnak, arról hallgatni kell, hogy ne keltsen irigységet, akkor hosszú életű leszel, Sikerdíj... Gál Elemér Dorbézolás A középkorú, kissé kapatos cigányember a zöldségesnél vá­logatott, amikor odaértem. A szokatlanul olcsó banán csábí­totta őt is, engem is a déligyümölcsös pulthoz. Mindjárt két kilót vett, aztán még két narancsot. Láttam homloka gyűrő­désein. hogy közben vadul számol (hisz annak a pénznek le­het helye máshol is), de ráérősen válogatott. Gusztálta a sző­lőt, megnyomta a kiwit és a datolyát. Kezemben a banánnal türelmetlennek látszhattam, mert előre akart engedni.- Csak fizessen! - mondtam. Látva, hogy hátizsákját (új kukából vett szerzeményt) bajosan szedi le a válláról.- Miért, azt hiszi, meglógok fizetés nélkül? - mordult rám sértetten.- Még vásárolok - szólt a zöldségesnek, s míg engem ki­szolgáltak, végig ott állt. - Na mégse! - döntött ezután, s ki­vette a zsákjából az összes pénzt, amely egyhavi munkanél- küli-segélyfe hasonlított leginkább. Ötezressel fizetett. (jámbor) HÍR<TELEN)KÉK... A parlamenti jelölőbizottság 5:2 szavazati aránnyal ismét Bruhács Jánost javasolta alkotmánybírónak. Nincs mese: nyomják Bruhácsot...! * Az ötletekből kifogyhatatlan Zsirinovszkij azt javasolta: Mihail Gorbacsov számára is biztosítani kell egy helyet a Lcnin-mauzóleumban. Társbérlet orosz módra... * Egy honfitársa orrvérzésig pofozta Mesut Yilmaz volt egy­kori miniszterelnököt Buda Várában. Eger várában ez nem menne, itt már van - Törökverő... * Jövő év második felében négy új áramtarifa-konstrukciót vezetnek be. Vigyázat: (megfáz...! * December 1-jétől Knézy Jenő lesz a Magyar Televízió Sportfőszerkesztőségének vezetője. Ezután már ő is csak (K)nézv, csak (K)nézv... * Egy gyilkosság ügyében nyomozó rendőrök megállapítot­ták: immár halott barátnőjével hált a görbeházi P. Attila. Van, aki hidegen szereti... (szilvás)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents