Heves Megyei Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-30 / 280. szám
1 A Satumus második évgyűrűje Fura és felfoghatatlan dolog az idő: kétéves a Satumus Rádió. Már, vagy még csak ennyi. Az előbbiről azok tudnának beszélni, akik ott dolgoznak, nap mint nap életre hívják az adást. Mellettük - a pergő események, az újabb és újabb tennivalók sodrásában - szinte észrevétlenül rohant el ez a két esztendő. A hallgatók, Gyöngyös és környékének lakói ezzel szemben csodálkozva kapják fel fejüket: még csak két éve szól a rádió? Pedig úgy tűnik, mindig is volt. Ez pedig nagyon jó dolog: a közönség magától értetődőnek, természetesnek tartja, hogy saját rádiója van. A magáénak is érzi, örömével, bánatával, gyakran szinte elsődleges reakcióként hozzá fordul. Szívesen beszélget a műsorvezetővel, nem fukarkodik biztatással és kritikával sem. Tudja, hogy beleszólhat, és bele is kell szólnia, mert a rádió érte van. Nem arc nélküli, ismeretlen hangok szólnak hozzá, hanem hús-vér emberek, akik talán épp a szomszéd utcában laknak vagy ugyanoda járnak vásárolni, ahova ő. Az első évben a lelkesedés hajtotta előre az újszülött helyi médiumot. S lelkes volt az újdonsült rádióson kívül a hallgató is, aki biztatta, bátorította a stábot, és ahol csak tudta, segítette munkáját. Telefonhívásaiknak, leveleiknek és látogatásaiknak is köszönhetően a most ünnepelt második évforduló már a profizmus éve lehetett. Eközben a hallgató is profi lett: immár pontosan tudja, mi az, amit elvárhat, és amit el is vár a rádiótól. A Satumus pedig minden egyes napon megharcol azért, hogy megfeleljen ezeknek az elvárásoknak. Volt egyszer egy csapat Az ember külső, majd belső, azután megint külső... Mármint munkatárs, s itt-ott, Hevesben, Borsodban, időnként egy-két fővárosi orgánumnál. Ahol még közölhető írások vannak, habár klasszikus újságírás már szinte sehol sincs. A reggeli kávé mellé kitett újság (ha van ilyen) ma már másról szól. Pedig volt Egerben valaha egy csapat, úgy húsz évvel ezelőtt, amelynek tagjai - egypárt-rendszer ide vagy oda - még tudtak lapot csinálni. Amolyan hagyományosat, színvonalasat. Ezeket persze azért írja le az ember, mert nosztalgiája van. Mert az akkoriak most is dolgoznak, s nyilván nem felejtettek el írni. Csak ma más a világ. Szigethy, Gyurkó, G. Molnár, szegény Mold- vay, Pataky, néhai Kátai, aztán Szilvás, Szalay, Gyóni, Pilisy, Pécsi, Márkusz és a többiek... Csinos névsor. Jelen sorok íróját Szilvás és Kátai abriktolta, még maguk is fiatalok, noha korántsem tapasztalatlanok. Hangulat volt még akkor a Beloiannisz utcában, a szerkesztőségben (talán most is van, nem tudhatom), ki lehetett ugrani a bank alá egy fröccsre, meg jöttek- mentek a pártbizottságiak, a népfrontosok. Gyakran lébecoltak ott („A pártbizottságon vagy még, vagy már dolgozol valahol?” - kérdezte egyiküktől Kátai úr), no nem ellenőrzés végett, csak mert futotta szabadidejükből, vagy Isten tudja, miért. Az írások, ügyesen kikerülve a szocialista szellemiséget, még az életről szóltak, voltak „kis színesek”, tárcák bőven, kevesebb volt a vér meg a disznóság a világban. Persze, lehet, hogy csak nem vevődön észre. Csinosak voltak a titkárnők, a város is valahogy kisebbnek tűnt, paposabb, keletiesebb volt, az életvonal pedig lassabban kattogott, ami vagy jobb volt, vagy más. Az idő megszépít mindent. Mert volt egy csapat, néhányuk még ma is itt van, mondhatni az őrhelyen, de ezt nem nagyon akarja leírni az ember, nehogy patetikusnak tűnjék. Szóval, a nosztalgia. Az összezsugorodott értelmiségi bizony sóváran gondol vissza elmúlt napjaira, ami ha szabadabb nem is, mindenesetre gondtalanabbnak tűnt. Mert közben összeszedtünk ilyen-olyan betegséget, a pénztárca, ha nem is olyan lapos, de ugyancsak összecsukható, a közhelyek is csak szaporodtak, ami ugye azt is jelentheti, hogy az igazság az Igazság. A fene tudja... Azért az a csapat még ma is dolgozik, hál' Istennek. Már aki még dolgozhat. Mert ugye, fogyunk, veszünk, s fogunkban is szaporodik az idegen anyag. Ahogyan József Attila mondta volt, s amire egyszer valaki annyit reagált, hogy neki még jó a fogazata. Az a csapat persze megmarad, ha máshol nem, bekötve, kicsit porosán, de azért fessen: egy könyvtár mélyén. Káló Béla Az egészség fele Pusztul a kékestetői szanatórium: mállik, lassan szétporlad. Elpocsékolt energia, elfecsérelt idő és kifulladt küzdő felek. Mindez hiábavaló volt. Ez az egész, polgárt rémítő lárma. Sajnos, a pénzügyi és az egészségügyi-kórházi lobby birkózásának elmúlt másfél éves időszaka szinte semmilyen érdemi előrelépést nem hozott. Hacsak az olykor mesterségesen is táplált zűrzavart nem tekintjük annak. A mostani helyzet ugyanis gyanúsan hasonlít a kiindulási állapothoz, amikor a költséges és érzéketlen egészségügyi ellátó rendszer hatalmas gyomrában nyom nélkül tűntek el százmilliárdok anélkül, hogy a lakosság ténylegesen érzékelte volna ezt, illetve bármely elszomorító mutatónk javult volna. Ezek tények. Viszont a nagy lendülettel elkezdett átalakítás abból a téves képzetből indult ki, hogy puszta forráselvonással megoldható az intézmények hatékonyabb működtetése, s mindez varázsütésre segíthet a hanyatló magyar népességen. Illúziókra épült az átalakítás. Ugyanakkor a végtelenül átgondolatlan, kapkodó döntések sorozata nyomán rossz spirálra csavarodott fel az egész akció. A nagy lendületből meglehetősen kicsinyes, korántsem érdemi lépésekre futotta csak, melyek amellett, hogy tekintélyes társadalmi ellenállásba ütköztek, az oda-vissza manőverekkel felemésztették az egész folyamat erkölcsi tőkéjét, így éppen az a tekintély olvadt el pillanatok alatt, ami egy ilyen fontos program nélkülözhetetlenül szükséges alapja: a közakarat és köztámogatás. Kérdéses: ebben a ciklusban bele lehet-e még egyáltalán vágni az átfogó reformokba, képes-e a jelen politika ezt a kérdést erős kézzel, hatékonyan kezelni. Alig hiszem. Valószínűbb, hogy az áramlat kifulladása az elmúlt hónapokban a kórházi ágyszámcsökkentéssel tetőzött. A kórházak részbeni szanálására átcsoportosított összeg is minden nyom nélkül elolvad majd, mint a hó, a mostani pénzügyi viszonyokból következően kihúzva a talajt például a háziorvosi szolgálat, az egynapos sebészet és az otthon ápolási rendszer fejlesztése alól. Noha a két terület egymás kiegészítője, mégis e szituáció számos résztvevőjével együtt egymásnak ugrasztották őket. Ám a legkétségbeejtőbb az, ami mindezek után marad. A küzdelem ugyanis hiteltelenné tette a valódi változás szükségességét, és kényszerűen, de a meglévő helyzet konzerválására mozgósította a legjobb erőket. Mindebből az következik, hogy az egészségügyi válság továbbra is fennmarad, de egy olyan ágba kerül, amely egyre több pénzt emészt fel, egyre tehetetlenebb és egyre kilátástalanabb mindenféle kísérlettel szemben. Ugyanakkor a helyzet paradox volta - az államháztartási reform, az újraelosztás minden más esetében is - éppen abban van, hogy egy szegény országnak - ahhoz, hogy pénzt takaríthasson meg - mindenekelőtt további tetemes összegek befektetésére van szüksége. Az átalakítás többletforrásának egyelőre azonban nyomai sincsenek. Minden egyéb csupán félmegoldás... Kovács János g tu 01 e « Hatvanban született, iskoláit is ebben a városban végezte. Még nyomdásztanuló, amikor már Budapest felé kacsintgat. És azután tovább, egészen New Yorkig. Most itt álmodja hevesi álmait, s innen gondol vissza mindarra, ami az 1956-os forradalomhoz kötötte, illetve ami a tengerentúlra sodorta.- Ha érdeklődik felőlem Hatvan városában, ne úgy keressen, hogy Üsztöke István, hiszen ott oly sok Üsztöke él, hanem cserkésznevemről kérdezzen: hallottak-e Firka Bárói - köszön el tőlem a rendkívül jó kedélyű férfi. *- A véletlen játéka irányította sokszor lépéseimet, mint akkor is, 1956. október 23-án. Csak mentem gyanútlanul a munkába, a Szikra Nyomdába. Belekeveredtem a felvonuló fiatalok menetébe. Ott kézről kézre adogattak egy gépelt lapot, rajta ez állt: „Az ifjúság 16 pontja". Bátor fiatalok, gondoltam, akik a szovjet csapatok kivonulását követelik, a titkos választásokat és a kormány átalakulását akarják, Farkas Mihály ék ténykedését megelégelték, szakembereket óhajtanak az ország élére, szót emelnek a bebörtönzöttekért, Az ’56-os hatvani nyomdász New York-i beszélgetés Üsztöke Istvánnal szólás- és sajtószabadságot kiáltanak, s mindemellett a Kos- suth-címert szeretnék visszaállítani... Nagyon szimpatikus volt ez nekem, s úgy éreztem magam, mintha az 1848-as fiatalok között menetelnék. Nem haboztam egy percig sem, mert átfűtött a tömeg akarata, s a nyomdai munkálatokat azonnal felajánlottam: szórólapokat készítünk. Nem érdekelt akkor, hogy ez sajtókihágásnak minősül, s akár 10 évet is sózhatnak majd a nyakamba. A nyomdában kétfelé vettük társammal az anyagot, s akkor még nem tudtam, hogy rosszul választottam, mert a lehúzó ember besúgó volt. A 16 pontot azonnal Lengyel József igazgatóhoz vitte, s jött is a vezérkar. Furcsálltám, hogy nem vettek azonnal őrizetbe, csak így szólt a direktor: „Majd visszatérünk még erre”. Ma már tudom, amit akkor még nem sejtettem: hogy az egész város megmozdult már, ezért nem bántottak. Két óra múlva ott volt egy nagyszámú diákcsapat a nyomda előtt, s hosszasan skandálták a jelszavakat, de legfőképpen a „szabad sajtót” ismételgették. A portás az egyre erősödő nyomásra kinyitotta a kaput. Másodpercek múlva már a gépteremben voltak a diákság vezetői, s rögtön megfogalmaztuk a sztrájkfelhívást is.-Ezután sodródtam tovább a tömeggel. Az Astoria Szállónál megálltunk... Milyen fura, mert most itt lakom Long Islandban, Astoriában... Nos, megálltunk, mert a szovjet főparancsnokság előtt négy harckocsi várakozott. Az egyetemisták vezetője néhány mondatot váltott az egyik orosz tiszttel, aki eltűnt az épületben. Percek múlva magas rangú vezető jött ki, majd a katonáknak eligazítást tartott, amely számunkra hatalmas sikert hozott: minden katona kiürítette a tárat, a golyók a földre hulltak, mi pedig pillanatokon belül a harckocsikon termettünk. Sajnos, a mi tankunk lerobbant az amerikai követség előtt, így a Parlament elé már gyalogosan érkeztünk meg. Pillanatok múlva eldördült az a gyilkos sortűz, amely sok-sok ember életét oltotta ki. Én az egyik harckocsi alá menekültem, onnan hallgattam a Földművelési Minisztérium tetején ropogó gépfegyverek iszonyú hangját, aztán elmenekültem, vissza a nyomdába. *- Hogy hová megyek, nem tudtam, csak azt éreztem, menekülnöm kell. Elmúlt november negyediké, vége az álomnak, engem bebörtönöznek, ha maradok - ezt ismételtem azokban az órákban. - Amikor már Ausztriában voltam, édesanyám megírta, hogy sokszor kerestek hatvani lakásunkban. Alapos vádat hoztak össze ellenem: „Fegyverrel a kezemben hadonásztam a nyomdában” - tett hamis tanúbizonyságot egykori művezetőm. Szerettem volna egyszer szembenézni ezzel a hazug emberrel, de hát közben az idő őt is elvitte a sírba.- Otthon maradtak a szüleim, ott maradt hároméves fiam, a rokonaim és barátaim. Amikor már sikerült megkapaszkodnom Amerikában, s hazámba is visszaengedtek, megnyugodtam. Kétévenként látogattam otthonomat. Azután szüleim meghaltak, fiam megnősült, így most már Igaztalanul az unokám látogat. *-Sokáig a levelezés tartotta bennem a lelket, híreket vártam Magyarországról. írtam, egyre írtam, de csak kevés válasz érkezett. Egy idő múlva a névlistát leszűkítettem. Ez nagyon fájt nekem, de meg kellett tennem. Nem értettem, miért nem válaszolnak, miért távolodnak el a régi barátok.- Eger neve illatokat juttat vádoltak meg... eszembe, a Berva völgyében meghúzódó cserkésztábor illatát hozza ide New Yorkba a szél. Jól élek itt, az amerikai életformát megszoktam, de sokszor hazaálmodom magam, olyankor ott sétálok Eger utcáin, s hiszem, nem hiába görgettük azt a követ, amelyet a Gárdonyi Géza Színház előtt fémbetűkkel jelöltek meg. Sziki Károly
