Heves Megyei Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-23 / 274. szám

.mr-u PiARAiiTf i____ K üprisz... ...a szépség és a szerelem istenasszo­nya. Minden bizonnyal tudják ezt azok a hölgyek is, akik e csodálatos nevet viselő egri divatszalon kollekcióját felvonultató bemutatóra elmentek. Egy istennőre hasonlítani, ugyanúgy hódí­tani - többen állítják - ezekben a ru­hákban lehet. A kérdés most már csak annyi, hogy még e ruhák előtt képesek- e a lányok-asszonyok férjeiket, partne­reiket annyira levenni a lábukról, hogy ők majd később hódítani tudjanak... FOTÓ: PERL MÁRTON Hölgyek, Urak, bemutatom: Horváth Ferenc színművészt BARATH ZOLTÁN vagyok. Hat éve, 17 éves koromban lettem a Gárdonyi Géza Színház társulatának a tagja. Két évig mint szín­házi Öltöztető dolgoztam. Szerettem a munkámat, mert remek hangulatban, jó kollégák között tölthettem a nap sokszor tizen­négy, tizenöt óráját. Később felvételiztem a színház stúdiójába. Ennek befejezése után két évad telt el. Sok kedves szerepet játsz­hattam. Sorozatot szeretnék készíteni pályatársaimról. Á szándé­kot a Művész motiválta, aki nélkülözhetetlen alkotója a színházi világnak. Ne várják el tőlem, hogy mélyenszántó színházpolitikai kérdésekkel halmozzam el riportalanyaimat. Csupán azt szeret­ném, hogy életünk egy-egy szakaszának felvillantásával jobban megismerhessük őket. Rátonyi Róbert, aki maga is készített ripor­tokat, azt mondta egyszer: „Szeretnek a riportalanyaim, mert nem kell rettegniük a kérdéseimtől. Ugyanis abból, ha valakitől megkérdezem, szereti-e a káposztás cvekedlit, nem lehet baj!” Horváth Ferenccel egy szombat délelőtt találkoztam. Kivétele­sen nem a színházban, hanem az én lakásomon. Két okból kértem meg arra, hogy ide jöj­jön: az első és legfontosabb a riport, a második, hogy nézze meg a központi fűtésünket. Legnagyobb örömömre ő ele­get tett mindkettőnek.- Hat éve ismerlek, s még sohasem meséltél nekem a kez­detekről.- Általánosban báb szakkö­rös voltam, majd a műszaki szakközépiskolában, ahol vé­geztem, az osztályfőnököm régi ismerőse keresett meg azzal, hogy nem volna-e kedvem a Perem Színpadnál dolgozni mint hangosító, világosító. El­vállaltam, s elmentem Eles Bé­lához a kőbányai Pataki Műve­lődési Központba. Az egyik szereplő nem jelent meg az elő­adáson, s beugrottam helyette. Majd jött az érettségi, bevonul­tam katonának.. Míg ’83 júliu­sában megismerkedtem két fia­talemberrel, akik elráneigáltak egy diák-színjátszócsoportba, majd „amatőrösködtem” a Met­róban és a Szkénében. Itt isT merkedtem meg Fehér Pista barátommal, és eldöntöttük: el­kezdünk kilincselni vidéki színházaknál. Az már megint külön történet, hogyan kerül­tünk Egerbe. Elmondhatom?- Persze, azért vagyunk itt!...-Mivel a vidéki színházak­nál nem volt státus vagy pénz, amatőrködtünk tovább, és jár­tunk fellépni ünnepekkor. így módunkban állt külső kapcsola­tokat létesítem. Az egyik ilyen „kapcsolat” volt a Budapesti Hadkiegészítő Parancsnokság, ahonnan felkértek, hogy indul­junk a színeikben egy kulturális fesztiválon. A döntő Egerben volt, ahol Gáli László zsűrizett. Farkas Ferenc, a darabunk ren­dezője régről ismerte Gáli Lászlót. O hívta fel a figyelmét ránk. Mindez tavasszal történt. Augusztus utolsó hetében jött egy telefon: lenne munka Eger­ben, azzal a feltétellel, hogy öt nap múlva már olvasópróba! Nem tehettem mást, hétfőn reggel bementem a munkahe­lyemre (akkor épp a Metrónál dolgoztam), felmondtam. és kedd reggel már Egerben kezd­tem...- Milyen volt az élet a város­ban, s a rég áhított színházi tár­sulatban?- A városról három hét alatt kiderült, hogy sokkal emberibb közeg, mint Budapest. Közvet­lenebbek az emberek, valami­vel oldottabbnak tűnt. A szín­házi részét tekintve, az amatör- ködés után végre bekerültem egy profi társulatba... Hát, na­gyon meg voltam szeppenve. Horváth Ferenc Mindennek túlzottan meg akar­tam felelni, ez nem volt szeren­csés, de boldog voltam. Szeret­tem, mert olyan emlékeim van­nak, mint a Két hétfő emléke, amiben egy szállítót játszottam, aki csak oda fuvarozott, ahol nője volt. Nemcsak a szerep volt kedves, de a darab is, min­dig végignéztem a „takarás­ból”, a függöny mögül.- Elfoglaltságaid a színhá­zon kívül?- Érdekelnek a műszaki, me­chanikai eszközök, például a ti központi fűtésetek. Ézenkívül a zene. Tizennégy évesen kaptam meg az első gitáromat, ami az­óta is hű társam. Régen a hon­védségnél, ma a fellépéseimen játszom rajta.- Milyen jövőt látsz a hivatá­sodban?- Szerencsésnek mondhatom magam, mert hat év alatt elér­tem, hogy ma már mások előtt is színész vagyok. Ma nálunk színésznek lenni, a kultúra kö­zelében dolgozni nem kifize­tődő. Kivéve azokat, akiket elér a siker, az ismertség. Aki nem tartozik ebbe a körbe, az vagy szerelemből csinálja, vagy el­hagyja a pályát. Baráth Zoltán Fodor Eta ruhatervező iparművész kiállítása a Galéria l.-ben A nők nem pávák, a férfiak nem pingvinek A XX. század végére eltűnt az újkori Európa öltözködési sémája, miszerint „a nők pávák, a férfiak pingvinek”. E frappáns mondat Lengyel László műtörténésztől való, áki Fodor Eta egri ruhatervező tárlatához írt bevezetőt. Valóban, ma már az öltözködésünk nem kéne, hogy sé­mákból álljon. Fodor Eta IH-beli tárlatán is erről esett szó. Hét nő a folyamatosan sugárzott videofilmen vallott a ruhához való viszonyáról. A designer rájuk alkotta ruháit. A valóságból indult ki, hordható, s az egyéniséggel harmonizáló hol­mikat készített. A tervezőnő a művészi tudatos­ságba engedett bepillantást. S legalább elgon­dolkodtunk. Magunkról. (jámbor) Oroszország millenniumi emlékműve Novgorodban. Mille- centenáriumi nem készült. Az elmaradt orosz millecentenárium Kevesen tudják, hogy Orosz­ország szintén megünnepelte a maga millenniumát. Erre a magyarországi ünneplésnél korábban, 1862-ben került sor, és nem a honfoglalásról (a kifejezés egyébként is a magyar nyelv sajátossága), hanem az államiság kezdete­iről emlékeztek meg. Azért választották éppen a fenti évet, mert az orosz őskró­nika szerint Ruruk normann vezért 862-ben hívták meg Novgorod élére. Az ezeréves évfordulót egy monumentális emlékmű felállí­tásával tették emlékezetessé, melynek elkészítése elsősor­ban Mikesin és Sreder nevéhez fűződik. Az avatást 1862 szeptembe­rében rendezték meg. Ügy ké­szültek rá, mint egy fontos nemzeti ünnepre: katonai egy­ségeket irányítottak Novgo- rodba; összegyűltek a társada­lom különböző rétegeinek képviselői és megjelent a cár, II. Sándor is. Az ünnepség ágyúlövések­kel kezdődött, az ősi Szófia- székesegyházban a novgo­rodi-szentpétervári metropo- lita tartott istentiszteletet, majd keresztes menet indult az em­lékműhöz. A hivatalos részt katonai parádé zárta. Oroszország millenniumi emlékműve még mindig ott áll a novgorodi várban - bár a II. világháború alatt a németek megpróbálták megsemmisíteni -, s változatlanul az orosz ál­lam ezeréves történetét szim­bolizálja. A bronzból és grá­nitból készült, harang alakú kompozíció több mint 15 mé­ter magas. A tetején lévő ke­reszt mellett egy angyal és egy Oroszországot jelképező nőa­lak látható. Az emlékművön megjelení­tett 129 személy közül hat az orosz történelem fő szakaszait hivatott képviselni, közülük azonban csak háromnak - a ke­reszténységet felvevő I. Vla­gyimirnak, az orosz területeket egyesítő 111. Ivánnak és a Nyu­gathoz való felzárkózást szor­galmazó I. Péternek - a tevé­kenysége tekinthető korszak- alkotónak. A gránitból megformált alap fölött államférfiak, hadvezérek és hősök, írók és művészek, valamint „felvilágosítók” szobrai találhatók. A kiemel­kedő politikusok skálája meg­lehetősen széles, a valóban bölcs Bölcs Jaroszlávtól a zsarnok 7. Miklósig, a dekab­rista felkelés és a magyar sza­badságharc eltiprójáig terjed, sőt megjelenik az a Patyomkin is, aki a képmutatás gyakorta emlegetett bajnoka volt. A hadvezérek sorában helyt ka­pott Alekszandr, a névai, és Dmitrij, a kulikovói győző, a szibériai hódoltatását meg­kezdő Jermak kozák atamán és a Napóleonnal viaskodó Kutu­zov. Meglehetősen ismert ne­vek bukkantak fel a kultúra képviselői között: Lomono­szov, Lermontov, Puskin, Go­gol, Glinka. Az úgynevezett felvilágosítók többsége viszont inkább csak a szakemberek ál­tal ismert egyházi személy. Amint a felsorolásból is lát­ható, az alkotók az orosz törté­nelmet egyrészt nem szűkítet­ték le csak a politikatörténetre, másrészt az általuk megjelení­tett személyek között a legje­lentősebbek minden területen megtalálhatók. Ez tehát aligha lehetett annak akadálya, hogy újabb száz év múltán az em­lékművet középpontba állítva nagyszabású millecentenári- umi ünnepséget rendezzenek. Azonban 1962-ben a biro­dalmat már Szovjetuniónak, az uralkodót főtitkárnak nevezték. s a szovjet vezetést többek kö­zött a kommunizmus építésének kérdései foglalkoztatták. Ehhez pedig nem volt szükség a múlt kiemelkedő történelmi szemé­lyiségeire vagy fontos dátuma­ira. A népek egyenjogúságát hirdető ideológia szempontjá­ból sem lett volna szerencsés az 1100 éves Oroszország ün­neplése, mert az nyíltan az orosz primátust hirdette volna. A millecentenáriumról való széles körű megemlékezés el­maradása alapvetően mégis a szakmán múlott. A szovjet tör­ténettudomány egységesen szembehelyezkedett az úgyne­vezett normann-elmélettel, amely az óorosz állam meg­alapításában a skandinávok- nak döntő szerepet tulajdonít. Ilyen körülmények között szó sem lehetett a 862. évről, mint az orosz államiság kezde­téről, mert az ellenkezett volna a hivatalos felfogással. Azonban az orosz államiság kialakulásának folyamatában a 862-es esemény (Rurik, esetleg más normann vezér Novgo- rodba hívása) egy támpontnak mindenképpen elfogadható. Ráadásul a novgorodi em­lékmű nemcsak a normannok­nak, hanem főként Oroszor­szág 1000 éves históriájának állít emléket. Ily módon a millecentená­rium elmaradása az egész orosz történelem átértékelését is jelentette. Makai János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents