Heves Megyei Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-23 / 274. szám

Oratóriumi emlékhangverseny az Egri Bazilikában A Békeóda segíthet a békétlenségben Verdi Requiemjének emlékével indultam el az Egri Bazili­kába november 16-án este, hogy meghallgassam azt az ora­tóriumi koncertet, amit a négy éve, munkássága teljében el­hunyt dr. Ocskay György karmester emlékére rendezett a Musica Agriensis, azaz az Eger Zenekultúrájáért Alapít­vány. Leginkább arra voltam kíváncsi, vajon milyen lesz az érdeklődés, szombat este lévén. Kellemes meglepetésre - az említett előző hangversenyhez hasonlóan - népes volt a gyü­lekezet. Ami még megfogott: a fiatalok nagy száma. salátabár, hiszen bizonyos anyagi eszközökre feltétlen szükség volt. A közönség szervezésében segítségünkre volt a helyi írott sajtó, a rádió és a TV7. Távolabbi célunk évente egy-két hasonló prog­ram szervezése. Ami a jóté­konyságot illeti, az egri kato­likus oktatási intézményeket Az egri Movendo kórus lépett először közönség elé FOTÓ: PERL MÁRTON Dr. Ocskay György annak ide­jén az egri énekkari kultúrá­ban bátor lépésre szánta el magát, ami akkoriban politikai szempontból sem volt min­denkinek szimpatikus. Sze­rencsére a zenepedagógus el­szánt volt terveiben, áldozatos a munkájában, s ennek kö­szönhetően nincs most lema­radás a megyeszékhely ilyen vonatkozású kulturális életé­ben. Az érdeklődés azt bizo­nyítja, hogy helyes irányt sza­bott a gárdonyis tanár a kórus­éneklés terén. Az emlékére rendezett hangversenyen előbb az egri Movendo kórus — vezényelt: Vass Márta -, majd a buda­pesti Phoenix kórus - vezé­nyelt: Vass M. Katalin - adta elő önálló műsorát, végül Händel: Békeóda című szer­zeménye hangzott el a két énekkar, valamint az Egri Szimfonikus Zenekar - vezé­nyelt: Szabó Sipos Máté -, to­vábbá Kozári Andrea, Szele- zsán Zsuzsa és Kovács Szil­veszter énekes szólisták köz­reműködésével. A Békeóda volt a tulajdon­képpeni emlékezés, hiszen azt dr. Ocskay György vezényle­tével magas szintű teljesít­ményként évekkel ezelőtt már énekelte az Agria vegyes kar. A 75 perces, magasztos kikap­csolódást nyújtó koncertnek főrendezője a Musica Agrien­sis Alapítvány Kuratóriumá­nak vezetője, Radó István - maga is aktív énekes - volt. A hangverseny után pár nappal vele is szót váltottunk.- Minden egri kórus meg­kapta a meghívást erre a prog­ramra, mert azt szerettük volna, hogy együtt énekeljük el a Békeódát. Az Agria ve­gyes kar állítólag későn szer­zett tudomást a meghívásról, az egri Cantus Agriensis kórus viszont szinte az utolsó pilla­natban, a hangverseny előtti napon - azóta sem tudom, mi­lyen indoklásból - lépett visz- sza a szerepléstől - mondta Radó István, majd a számára kellemesebb tapasztalatokkal folytatta: - A Movendo kórus és a budapesti énekkar szíve­sen csatlakozott a felkéréshez, a fővárosiak saját költségükre utaztak. Köszönettel tartozom az Egri Szimfonikus Zenekar elnökének, Papp Jánosnak, s karnagyának, Szabó Sipos Má­ténak, hogy betanulták a mű­vet, és művészi játékukkal elősegítették a hangverseny megrendezését. Az akcióban szerepet vállalt a Megyei Mű­velődési Ház, valamint az egri önkormányzat kulturális bi­zottsága. Nem utolsósorban - Fülöp Béla révén - a Kondi és a Lenkey János Általános Iskolát - ahol zenei alapkép­zés folyik - szeretnénk a bevé­teléből támogatni - összegzett a láthatólag tevékeny, ügy­buzgó szervező. Azzal, hogy az emlékkon­cert alkalmából kinyomta­tott röplapon feltüntetett műsorrend nem valósult meg maradéktalanul, beava- tatlanul is felmerült ben­nünk bizonyos gyanú. A fő­szervező által elmondottak megerősíteni látszanak, hogy nem sikerült minden­kiben megteremteni az össz­hangot a nemes szándékhoz, ami nem von le semmit a fel­emelő szórakozást nyújtó előadás értékéből. Ami felté­telezhető, annak bizonyos­ságát kutatni nem lehet célja ennek az írásnak, hiszen a szépre és jóra való emléke­zéshez nem illő egy esetleges ünneprontás. Fesztbaum Béla Tin1’ ; i'i. mm üitatíi TAT _________________ K ihunyó augusztus Cseh Károly műfordításai Cseh Károly makacsul be-bejár a bensőséges hangulatok kávéházába. Láthatólag kevéssé érdeklik olyan evidenciák, hogy ma (vagy még inkább: ma sem) a költészet az emberek számára nem aktuális. S közben ül, üldögél Mezőkövesden vagy egyebütt, s verset ír, ver­set fordít. A karcagi Barbaricum Könyvműhely jelen­tette meg a Heves megyében is igen jól ismert lírikus hetedik kötetét, amely ezúttal török, ta­tár és csuvas költők verseinek interpretációját tartalmazza. (Zárójelben valóban: ma ezek a kis szépirodalmi céhek jelentik igazából a magyar könyvkiadás jelenét és folytathatósá­gát.) A Kihunyó augusztus darabjai felfoghatók egyfajta egzotikus kirándulásnak is kifejezet­ten olyan mezőkre, amelyek a magyar átlag­olvasó számára - mondhatni - bizony isme­retlenek. Hiszen a török költészet is csak bő száz éve lépett be európai határokon belülre, s a hosszú perzsa hatás még manapság is érző­dik egy-egy lírai fordulaton. Az egykori Szovjetunió romanizált trákjai, a tatárok, s még inkább az ugyancsak bolgár­török nyelveredetű csuvasok költészete pedig valóságos kuriózum volt éppen addig, míg Cseh Károly meg nem jelentette Csuvas szó című fordításgyűjteményét - még az 1985-ös esztendőben. A kert és az évszakok. A kert, mint az ősi ár­tatlanság jelképe, az ember által leigázott természet utolsó természetes architektúrája je­lentkezik e művekben. Az évszakok pedig az örök vidéki-falusi szív és kedv kitörölhetetlen kísérői. Az is jellemző lehet, hogy egy költő mit fordít. A magyarított távoli és sejtelmes keleti szövegek egyszer csak kezdenek idomulni és hasonulni Cseh Károly magánlírájának darab­jaihoz, hiszen valahol, nagyon távol, rokon lantok pengenek, keleti örökségünk át-áthajlik az évezredek fölött. A „török ciklus”, a Vízre hajolt inni már a Hold: sajátos hangulatjátékok együttese. Szí­nek, hangok, a fűszeres Kelet mézízű sörbetje tobzódik a rövid, egy-egy impressziót rögzítő versekben. Amit talán legjobban jellemeznek Ahmet Hasim sorai: „Pompázó örmény kert, imasző­nyeg,I díszmedencét tölt tűzzel az este..." Kö­zösnek vélt motívumok szövetébe ágyazódik bele a Házam fölé félhold ereszkedett-ciklus, a tatár műfordítások együttese. Madarak, szárnyas paripák, páfrány, verőfény és baljós jelek. És itt vagyunk a mítosz gyűrűjében, ab­ban a hálóban, körben vagy abroncsban, amelyben a költő láthatóan otthonosan érzi magát. Hiszen a „tények kísértését kezdi le­győzni a mítoszok igézete”, ahogy Cseh Ká­roly maga is vallja a közelmúltban megjelent Ketten a kertben című verseskötetében. A kötet nagyobbik részét teszik ki a csuvas fordítások, s különösen a nálunk is ismert Gennadij Ajgi verseinek tolmácsolása. Talán Ajgi költészete áll legközelebb hozzánk, s az interpretációk számát figyelembe véve, a for­dító alkotó kedvéhez is. Személyes vers is szerepel a darabok kö­zött, a Cs. Varga Istvánnak ajánlott Búcsúzás: Szeszpel és Eger című opus, amelyben „időt­len idők mélyéről” szakad fel „az ismeretlen hun-magyar ének”, s amelyben „mintha Bú­csúzás lenne a Találkozás” - „s távolodva fel­ragyog Eger”. Jó forgatni ezt a kellemes szö­vésű fordításkönyvet. ízléses a kivitel is, s telitalálatok az illuszt­rációk: Rajfai Kinga batikképei. Cseh Károly saját verseivel és magas mércére helyezett fordítói hajlamával ragyogó példája annak, hogy még 1996 vége felé is lehet költészetet csinálni, propagálni. Mert hogy is írja Ajgi: „Szemközt a ligetek ablakával/ felfeslett a férceit mezőség/ dionü- szoszi derű féktelen örömI sugárzik réseiből/ mi ír " ' ■'’ff? miféle távlat?/ fehérség? tisz­tás? másik világ?/ felfejtve varrását/ kibugy- gyannak-e alóla/ könnytisztán a fürge pata­kok?" Ha marxi értelemben „a művészet a való­ság esztétikai elsajátításának legmagasabb- rendű f—mája”, akkor Cseh Károly vérbeli művész, s alighanem nemcsak marxi értelem­ben. S ajánljuk ezt a karcsú kötetet a pihenni és gondolkodni vágyó, figyelmes olvasó jó­akaratába. Káló Béla Könyörögtem, hogy vágják le a lábamat Rabszolga voltam Dominikában Amikor Vass Miklós ’57 ja­nuárjában a bervai Finom- szerelvénygyárból Buda­pestre indult a jogosítványát megújíttatni, még nem tudta, hogy néhány hónap múlva rabszolgának viszik Domini­kába, a Kuba melletti szi­getre. Négy évig tartottak külföldi útkeresései, míg vé­gül hazaérkezett.- Hogyan kezdődött a „ka­land"?- Találkoztam Pesten a bará­taimmal, akik Nyugatra készül­tek. Megkérdezték: velük tar- tok-e. Rábólintottam. Náluk 22 ezer forint volt - akkor egy családi ház ára -, arany ékszer és hatezer cigaretta. Nálam csak a rajtam lévő ruha és némi készpénz. Balatonfüredre tar­tottunk, mert úgy hallottuk, van ott valaki, aki átvisz bennünket a határon. Nem találtuk otthon, így magunk indultunk útnak. Vonatra szálltunk Sárváron. Éjszaka igazoltatni akartak a határőrök, nem volt hát más választásunk, mint leugrani a szerelvényről. Mikospusztára jutottunk, ahol a téesz istálló­jában húztuk meg magunkat, a borjak és a tehenek között. Reggel a munkások térképet rajzoltak nekünk, de olyan nagy volt a hó, hogy el is téved­tünk, mert elforgatták az út­jelző táblákat.- Miként jutottak a ha­tárig?-A sorokpolányi kocsmá­ban azt tanácsolták, vegyünk lepedőket, azokba takarjuk be magunkat, akkor nem látszunk ki a hóból. Kivittek a falu szé­lére, előremutattak a semmibe, és mondták: arra menjünk. Megint eltévedtünk... Akkor már napok óta erőltetett me­netben haladtunk, átázott a ru­hánk, cipőnk, nagyon kimerül­tünk. Találtunk egy erdészhá­zat, és rimánkodtunk a lakók­nak, hogy pár percre leülhes­sünk, de nem engedték. Azt mondták, az egyenlő a véggel. Mutattak is egy fiút, aki nem fogadta meg a tanácsot. Már haldoklóit. Tovább kellett in­dulnunk. Két vezetőt fogad­tunk. Marcona alakok voltak. Kendövei kötötték be a száju­kat, a fejükre micisapkát húz­tak, a géppisztolyaikkal közre­fogtak minket. Éejenként ezer forintot, az összes cigarettát és két liter pálinkát kértek a kísé­retért. Egy akácos erdőbe vit­tek, és ott megmutatták az irányt, hogy merre van az az árok, amin átkelve már odaát vagyunk. Aztán elvették a ma­radék pénzünket, az óráinkat, az arany ékszert. Kifosztottak. Én nagyon fiatalnak néztem ki, kölyökképem volt, ezért a töb­biek korábban nekem adták az összes pénzüket. A kísérők ná­lam nem keresték, így mentet­tük meg.- Innen már eltaláltak Ausztriába?-Lövöldözték fel az oro­szok a jelzőrakétákat, mi meg hason csúsztunk a hóban há­rom kilométert, a lepedőkkel letakarva. Vesztünkre aknásí- tott területre tévedtünk, így a műúton haladtunk tovább. Azt sem tudtuk, itthon vagyunk-e, vagy odaát. Amikor meglát­tunk egy kivilágított falut, ak­Fass Miklós Ausztriában kor gondoltunk, hogy megér­keztünk, mert otthon kijárási ti­lalom volt, elsötétített ablakok. Eberauba érkeztünk, az oszt­rák csendőrök laktanyájába. Ott már rengetegen voltak. A földre terített szalmán feküdt mindenki.-Megúszták betegség nél­kül az egyhetes gyaloglást?- A lábamról levágták a ci­pőt, mert másképp nem jött le. Akkor láttam, hogy csontfehér az egész, és jégcsap van az uj- jaim között. Harmadfokú fa­gyás. Magánkórházba kerül­tem, ahol apácák gyógyítottak. Darabokban jött le a bőröm. Olyan nagy fájdalmam volt, hogy könyörögtem nekik, vág­ják le a lábamat. A barátom menyasszonya nem gyógyult meg. Csak a kisujja maradt meg. Máig is csetlik-botlik ott kinn, Amerikában.- Innen hová került?- A svéd követség azonnal elvitt, meggyógyíttatott volna, de nem akartam még egyszer hideg helyre kerülni. Már több nyelven megértettem magamat a kórházban töltött hónapok után, St. Pöltenbe akartam menni. Ám hallottam, hogy Af­rikába is szerveznek embere­ket, vasútépítésre. Mesélték, hogy sok a majom, a kígyó, a füge. A gyerekkori emlékek megtették a magukét, jelent­keztem. De jöttek a barátaim, hogy az Egyenlítő közelébe, Dominikába földműveseket toboroznak. A sok fiatal ügy­véd, orvos, mérnök mind je­lentkezett. A végcélunk Ame­rika volt, de oda nagyon kevés embert vittek. Azt gondoltuk, Dominika jó lesz ugródeszká­nak. Kovács Sándor tábornok kibérelte a bécsi zsidókórházat, és berendezte az akkor divatos csőbútorokkal. így mutatta, hogy milyen helyünk lesz Do­minikában. Ahol a megélhetés, ott a hazánk - gondoltuk. Szer­ződést írtunk alá, hogy ha nem tetszik az új ország, a saját pénzén visszaszállíttat minket. Ügyvédek is voltak köztünk, azok sem vették észre, hogy a papír csak Ausztria területére érvényes. Jól tartottak. Annyi volt a narancs, hogy fociztunk vele. A rengeteg szalámit sem tudtuk megenni. Még öt dollárt is kaptunk hetenként. Külön­vonat vitte az embereket Bécs- böl Genovába. Minden állomá­son szendvicset, kávét, kakaót adtak fel. Ezemyolcszázan ha­józtunk a Gibraltáron át, Af­rika partjait érintve a Kanári- szigetekhez. Tíznapi út után az örök tavasz szigetén kötöttünk ki, virágfák, piros szirmok, éj­szakai lányok közé.-Ezután érkeztek az ígért földre?- A Dominikai Köztársaság előtt öt kilométerre lehorgony­zóit az Utcalány nevű hajónk, és távcsővel nézhettük a szige­tet. Csak vizet, kőfalat és a lő- résekben meredező gépfegyve­reket láttunk. A kikötőben tud­tuk meg, hogy katonai dikta­túra van, amit egy magyar tá­bornok, Kovács vezet. A mi emberünk. Magyarország tar­tományát akarta ott megterem­teni húszezer magyarral. Na­gyon gazdag országot talált. Aranybányáit vízzel öntötték el, és aligátorokat, krokodilo­kat telepítettek bele. Márvány­hegyeik vannak. Nekünk egy sósivatagot kellett volna mű­velnünk. A házak, csőbútorok helyett cölöpökre épített eter­nittetős házakban laktunk, lá­bunk alatt kígyók és gyíkok szaladgáltak. Banánültetvé­nyen dolgoztunk, rizst arat­tunk. Ezren maláriát és vérhast kaptak. Olyan meleg volt, hogy a felforralt tej egy óra múlva már mozgott a kukacok­tól. A kihalászott, még élő hal is kukacos volt. Igazi őserdő­ben éltünk. Nappal 40, éjszaka 8-10 fok volt. À nagy hőmér­séklet-ingadozás miatt megbe­tegedtek, köhögtek az embe­rek. Kilátástalanság uralko­dott el rajtunk. Vissza Euró­pába! - gondoltam. Meg akar­tunk szökni, de nem sikerült. Éjszakai zavargásokkal idegi­leg kikészítettük a lakosságot, akik könyörögtek, hogy vigye­nek el minket. így kerültünk el a szigetről. Párizsban az ide­genlégióba vittek volna, de nem maradtunk. Ausztriába mezőgazdasági cselédnek men­tem. Bécsben kihasználtam a Dominikában szerzett barna­ságomat, és a Caola-gyár ügy­nöke lettem. Az volt a dolgom, hogy a Duna-parton napolajjal kenegessem magamat. Am hamarosan megbetegedtem, húsmérgezést és májgyulladást kaptam. Kórházba vittek. Ön­kényesen távoztam az intéz­ményből, és mivel Kanadába hamarabb kaptam meg a vízu­mot, felültem a repülőgépre.- Mégis sikerült Amerika?- Kényszerleszállást végzett a gépünk Grönlandon. Alasz­kába kerültem váltószerelőnek. Arrafelé már csak egy vágány van, kitérőkkel. Azokon dol­goztunk. A mínusz 30 fokon szinte megfagyott a kezem. Barátaim Torontóba hívtak. Az Ossava General Motors céghez kerültem szerszámkészítőnek. Majd exkavátor- és buldózer­karbantartó lettem. De voltam lakatos és dohányszedő is. A betegség és a honvágy azonban végigkísért. Hallottam ’60- ban, hogy itthon amnesztia van, hát hazajöttem.- Négy évet töltött kinn. Mai szemmel milyennek látja azt az időszakot?-Fiatal voltam. Azokat a helyeket, amiket láttam, egy élet munkájával sem tudnám végigjárni. De azóta semmi­lyen politikai tevékenységben nem veszek részt. Dolgozom. Víz- és gázszerelő vagyok. Császi Erzsébet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents