Heves Megyei Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-23 / 274. szám
1 1 1100 esztendő okító üzenete (18.) A vörös trónon: Kopasz Mátyás Agria Ultra M i tagadás, siralmas állapotban leledzik manapság az egri foci. Nem, nem is elsősorban arról a szerényke 6 pontról, a mutatott játékról beszélek (ámbár a „játék” szó - sajnos - erős túlzásnak tűnik), hanem mindarról, ami körülveszi a hajdan sokkal szebb napokat látott itteni futballt. Vagy háromszázad-ma- gammal ücsörgünk az ütött- kopott lelátón, s nézzük a Szolnok elleni vergődést. Ismerős arcok jobbról is, balról is. Magamban elismeréssel adózom ezeknek a kitartó drukkereknek, akik már-már kiérdemlik az Agria Ultra elnevezést. Hiszen nem lehet nagy öröm mindig azt lesni, hogy hülyére verik a csapatot. Rövidesen aztán kiderül minden. A fiúk még csak a melegítésnél tartanak, de már kapnak hideget-mele- get, miként le- és felmenő rokonaik is. Valaki nyilvánvalóan megtéved, mert „Hajrá, Eger!”-ezni kezd, ám a többség szelíden leinti: -Menj oda, b... meg, és csókold meg őket! A 16. percben Kormos sárga lapot kap. - Jobb lenne, ha pirosat adnál neki...! - ordítanak be a bírónak, akit különben az egész mérkőzés során szinte senki sem szid. Minek is? Elvégre ott vannak a játékosok. Még az amúgy legjobbnak tűnő Kraszovszkijról is megállapítják: biztos valami bartell-üzlet keretében került Egerbe. Közben potyognak a gólok, amelyeket a lelátó népe egyre nagyobb örömmel fogad. (Amúgy is feltűnően vidám a közönség. Azok ugyanis, akiket bosszant mindaz, ami itt jó ideje végbemegy, már réges-régen nem járnak meccsre.) A hármas sípszó után egy-két gúnyos „Szép volt, fiúk!”, majd némi „Káló”- zás következik, s mindenki hazafelé indul. A kicsiny csoportok útközben azért megbeszélik, hogy a legközelebbi hazai derbin újra találkoznak. / gaz, illúziója e háromszáznak sincs. De ők még kijárnak. Ha nem így lenne, beállna a tökéletes Nihil. (stanga) Azt mondják, a túlontúl alacsony emberek csak zűrzavart keltettek a történelemben. Elég csak Napóleonra vagy a fertel- metes Sztálinra gondolni. Ebbe a sorba illik be - a kortársak még ma is megrezzennek, ha kiejtik a nevét - Roth (Rákosi) Mátyás, aki egyike volt azoknak a moszkovita vezetőknek, akiket Magyarországra küldtek, hogy ezt a szabadságot már évszázadok óta nem látott országot végleg a szovjet birodalomhoz csatolják. Már a nyitány rettenetes volt. A felszabadítók bejövetelére az idősebbek nagyon precízen emlékeznek. A börtönökből kiengedett, szedett-vedett csürhe ellopott minden mozdíthatók megerőszakolta mindazokat a lányokat és asszonyokat - az utóbbiaknál a hajlott kor se számított -, akiket csak tudott. A Nyugat természetesen ekkor is magunkra hagyott bennünket. Ha számára igazán fontos lett volna Kelet-Európa, s azon belül Magyarország sorsa és jövője, akkor ragaszkodott volna eredeti tervéhez, s nem húzódik vissza a bolsevik führer első nemjére. Ezzel a meghunyászkodással hosszú időre megpecsételtetett az annyit szenvedett nemzet sorsa. Papíron ugyan néhány esztendeig létezett valamiféle polgári demokrácia. Ennek valódiságát azonban erőteljesen vitatja Farkas Vladimir AVO-s alezredes, akivel több alkalommal beszélgettem. Közönség előtt is hangsúlyozta: 1945 óta ő foglalkozott az egyes pártok vezetőinek telefonlehallgatásával, s reggelente vitte az anyagot az MDP irányítójához. A nagy többség persze ekkor még nem sejtett semmit. Itt voltak a győztes hatalmak képviselői is. Diadalt arattak a kisgazdák. A háttérben azonban - kemény orosz támogatással - szőtték végzetes pókhálójukat a kommunisták. Tanácsadóik jó tippeket adtak nekik. A helyzetet csak súlyosbította az, hogy a vörös diktátor meggyőződéses antiszemita volt. Rákosit különösképp utálta, így aztán ő is retteghetett valakitől. Mindenesetre úgy próbálta szalonképessé varázsolni magát és a kormányzó négyes három másik zsidó tagját, hogy állandó túlteljesítésre törekedett. Ezért lett több nálunk az áldozat, mint bárhol másutt. Gyorsan megkezdődött a félelmetes ideológia erőszakos terjesztése. A személyi megjelenésével is utálatot keltő terrorszervező remekül alkalmazta a szalámi-taktikát, azaz mindig egy-egy réteggel végzett, méghozzá úgy, hogy kiiktatásához későbbi ellenségeit is szövetségesül fogadta. Nyers rendszerváltozást pro- dukáltatott, azaz a szó szoros értelmében is megsemmisítette a korábbi elit jelentős részét. Akik megúszták a kivégzést, a börtönbeli gyötörtetést, azokat kitelepítették a fővárosból, hogy a magyar Alföldön fizikai munkát végeztessenek velük. A hiány pótlására bevetette a népi kádereket, azt a nyolc elemit se végzett, totálisan képzetlen tömeget, amely garantáltan tönkretette mind az ipart, mind a mezőgazdaságot. Ezzel azonban nem foglalkozott senki. Ha kellett a pénz, megszerezték a volt uralkodó osztályok tagjaitól, az osztályellenség képviselőitől. Az elkobzott értékekre rátette kezét az AVH, s ki tudja, ki még. Egy biztos: nagyon sok 1948 utáni falusi párttitkár, tanácselnök lakásán még ma is fellelhetők az elrablód bútorok, amelyek kakukktojásként hatnak a többi között. Mindnyájan végzetes hibát követtek el: szolgaian másolták a keleti példát, .v egyáltalán nem vették figyelembe a honi sajátosságokat. Ezért indult meg az elképesztő méretű és teljesen felesleges iparosítás, emiatt vegetált a falu, ezért zuhant az élet- színvonal, holott általános jólétet ígértek a népnek. A korosabbak közül ki ne idézné fel azokat a hajnalokat, amikor kenyérért állt sorban. Kapott is mindenki negyedkilót, hogy aztán elégedetten tegye le a családi asztalra. De erre egyik szadista se gondolt, ők kizárólag jó pontokat kívántak szerezni Lenin utódánál. Miután többé-ke- vésbé likvidálták az ellenséget, dicséretes intenzitással hozzáfogtak egymás kinyírásához. A Rajk-per csak a brancsbe- lieket rémítette meg, a korábban már kitaszítottak elégedetten vehették tudomásul, hogy ezek most már egymástól szabadulnak meg. Sebaj, legalább nem lesznek annyian. Különben is, minek sajnálták volna azt a belügyminisztert, aki maga találta ki a koncepciós pereket, vagyis abba a verembe esett, amelyet másoknak ásott. A gyilkolás nagymestere egy kollégájával sehogy sem bírt, pedig mindenkinél jobban gyűlölte. Az intelligens megjelenésű, a nézetrendszerében is árnyaltabb felfogást képviselő, a kulturált Nagy Imrét szívesen ölede volna meg, de nem merte, hiszen ellenlábasa is jó kapcsolatokat épített ki a moszkvai sasfészekkel. Azt is el kellett viselnie, amikor az iszonyatos csődtömeg arra késztette a szovjet vezetőket, hogy ne neki szavazzanak bizalmat, hanem „elvbarátját” nevezzék ki miniszterelnökké. E sorok írója is könnyen felidézi azokat a perceket, amikor elhangzott az az ’53-as programbeszéd a Parlamentben. Akkor azt hittük, vége a rémületnek, s valami új, valami humánusabb rendszer következik. Sajnos, tévedtünk. (Folytatjuk) Pécsi István Csak Sztálin generalisszimusztól rettegett Egészen másfajta játék a betűkkel SVSzubjektív NEMCSAK szükebb körben, társaságának nagyobb plénumán, vagy akár többezres, mindenre kíváncsi és könnyen vevő utcai tömeg, hanem ország-világ előtt, a tévében is trógernek nevezi a kormányt a Parlamentből kiszorult pártvezér. S szidja, ahol csak teheti, áztatja azt a jóval régebbit is, amelynek oly igen a kegyeltje volt, számos sikerét köszönhette. Mert most számára is minden bizonnyal ez a divatosabb, s egyben az előnyösebb. Mi egyebet is várhatna tőle az ember? Pocskondiázni, uszítani nem különösebb va- gányság, bátorság manapság, s az ígérgetéssel szintén többen próbálkoznak. Mindegyik hatásos valahol s valakiknél. A trógerség említése azonban bizonyos szintekről már valahogy mégis sérti a fület. Akkor is, ha a pártvezér röviddel utána azt mondja, hogy ennek ellenére sem trágár. Tény, hogy a két szóban van némi betűkülönbség. Mindegyiknek más a jelentése. Ám gyorsan észrevehetünk némi azonosságot is bennük. Egy hivatalos kormányt a legszélesebb nyilvánosság előtt tró- gemek nevezni elég trágárság, akkor is, ha netán hibát hibára halmoz, kevésbé szakértő. mint aminek hirdette, ígérte magát. Mivel a szándékosságot bizonyosan kerüli. Viselkedni a politikában is illik. Lehet ellenezni, ellenkezni is, dehogy muszáj mindennel egyetérteni, valameny- nyi kérdésben arra szavazni, amit az előterjesztő, a hatalom kíván. Persze, némiképpen azért kulturáltan, bizonyos határok között. Úgy, ahogy a tőlünk fejlettebb, nagyobb társadalmakban, országokban általában. Az útszéli hang eléggé visszatetsző. Ettől többet vár, akiben akár borsszemnyi is az igényesség, a jó ízlés. Akit jobb helyen neveltek... Nem tudom igazán, hogy a trógerező, de magát trágárnak semmiképpen sem tartó ismert politikus igazából tud-e még egyebet is, mint fröcsögtetni a gorombaságot. Ám mindenesetre remélem. Ha a polc, amire feltornászta magát, meglehetősen alacsony is még nagyobb tetteihez, talán lehetőséget adhat neki arra, hogy okosabbakkal ragadja meg a figyelmemet, olyanokkal, amiknek aztán igazán sokan örülhetünk e honban. Kétlem azonban, hogy ebben a stílusban másra is képes. Ám trógemak a tévében, vagy akár csupán az újságban is akkor sem nevezném, ha a tehetségéből nem sikeredne már különbre, mint amit jelenleg látunk, hallunk tőle. PEDIG ugyan, hogy mérhetném én magamat hozzá..? Gyóni Gyula Örüljenekanyugdíjasok? Ha nem is vészes gyorsasággal, de csak közeleg a majdani választások ideje, s ez bizony valamilyen módon minden pártra hat. A koalíciós partnerek számadást készítettek. Külön-külön. A kisebb az egyértelmű mélyrepülést próbálja magyarázgatni, a nagyobb pedig egyre rózsaszínűbbre festi az eget. Az utóbbi napokban egyre több helyütt elhangzik az, hogy január 1-jétöl garantáltan 19,5 százalékkal emelik a nyugdíjak összegét. Tűnődve hallgatom a tudósításokat, s önkéntelenül is megfogalmazódik bennem az, hogy felesleges ez a nagy hűhó, mert az a hárommillió ember nagyon is jól tudja, hogy hány óra, s egyáltalán nem örvendezik. Tisztában van ugyanis azzal, hogy nem valamiféle kegy díjat kap, hanem a saját maga által befizetett pénzeket forgatják vissza számára. Nincs tehát kisebbrendűségi érzése, viszont igen élénken emlékszik arra a gyalázatos félszázalékos pluszra, amellyel felborzolták kedélyét, arra az arcpirítóan nevetséges summára, amellyel megalázták. Érthető, hogy ezt nem lehet felejteni, s az is természetes, hogy a majdani voksoláskor szintén felvillan tudatában a kellemetlen impresszió. Ugye, nem kell bizonygatni, hogy miként befolyásolja majd ez a döntéseit? P. I. A cégér kevés... A legújabb közszolgálati ismeretterjesztő etűd szerint a reklám nem csupán arra való, hogy eladhatatlan árukat sózzon rám. Ezt igazolandó, a jeles alkotás készítői tudatják is: kipróbáltam a fogkrémet, sőt üdítőt is vásároltam, meg vitamintablettákat. Mivel a találati arány 67 százalék, indokoltnak tűnik némi további elemzés. Ugyanis - az üdítők kivételével - valóban kis kosárkában hazahordok néha ezt-azt. Például fogkrémet (a szódabikarbónát ugyanis menthetetlenül lenyelem), vitaminokat (lásd egy kiló alma ára). Sőt kreptomániás is vagyok, mivel egyrészt momentán nincs nagyobb készletem kukoricacsutkából, az újsághoz meg - lásd itt - mégiscsak valamiféle személyes kapcsolat fűz. Mindezek mellett azonban a sosem reklámozott termékeket legalább ily gyakorisággal vásárolom. Úgymint: napi fél kiló kenyeret, vasárnapra pedig egy csomag csirkeszámyat. Ez utóbbiból kiváló leves készíthető, továbbá némi pörkölt, nokedlival. A hétvége tehát - mint a Red Bull - nekem szárnyakat ad... A tej ritkább vendég a hűtőszekrényemben, azonban ha valaki - miután gondosan letakargatná a nagymamámat - szempillantás alatt kivakolná és meszelné évek óta félkész előszobámat, vennék egy fél lityi dobozost. Nem hagyva, hogy mély összefüggéseket feltárni hivatott jelen dolgozat személyes vallomássá alacsonyodjon, innentől általánosítunk. Ez nem lehet bűn, hiszen a témánkul választott mű, a reklám reklámja is így tesz. S mivel átlagos eseteket taglal, meg sem említi, hányán fizettek be a csak pár tíz-, százezer forinttól elérhető kedvezményes utazásokra, ugyanúgy utalást sem tesz azon honfitársainkra, akik néhány milliós - tehát középkategóriájú, Sopronon túl középiskolába járásra alkalmazott - autót vásároltak. Hogy világos legyen: akik ez utóbbiakat - szigorúan a reklám hatására - beszerezték, ők nem az átlag avagy a középosztály - már ha van ilyen - képviselői. Az átlag ugyanis nem érzi a gazdasági fellendülést. Legfeljebb azt tudja, hogy - jó esetben - a mindennapos szükségletei kielégítésére törekvő fizetőképes keresletet személyesíti meg. Mindebből következik, hogy akik a hangsúlyozottan köz- szolgálati reklám-reklámot készítették, ezt vagy nem tudják, vagy szemtelenül hazudnak, midőn szenvtelen hangon közük: a döntés a miénk. Bár úgy lenne... Suha Péter HÍR(TELEN)KÉK, A népjóléti miniszter utódlását illetően hangzott el: Horn még nem találta meg az igazit... Mit szól ehhez Cser Ágnes...? * Az ausztráliai Tippaburra körzet lakói felkészültek rá, hogy az „eltévedt” orosz Mars-szonda ott csapódik be, s éppen ebédidőben. Úgy szólt az ukáz: „Mars az asztaltól...” * A Magyar Vöröskereszt 10 és 20 fillér gyűjtő akcióba kezdett. Jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint... * Aránytalanul magas úthasználati díjat szed az Ml-esen az Első Magyar Koncessziós Autópálya Rt. - állapította meg az egyik fővárosi bíróság. Miután slágerré vált: Sztráda, te drága... * Házastársi perpatvar közepette páncélököllel támadt feleségére egy igencsak feldühödött férj a boszniai Bijelja szerb városban. Mondván: páncélököl vasököl, oda csap. ahova költ... (szilvás)
