Heves Megyei Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-16 / 268. szám

1996. november 16., szombat I ^ g gggg&ggl 1100 esztendő okító üzenete (17.) a vesztes oldalán Kormos Nézze, szerkesztő úr, én amolyan igazi „deres már a határ, őszül a vén betyár” tí­pusú ember vagyok. Azért mondom ezt magának, mert kölyökkoromtól fogva min­den betyárságban benne vol­tam, s vagyok még így, vén- ségemre is. De a huncutsá­gom soha nem ment túl a megengedett határon, sem akkor, sem most... Koros ismerősöm, aki - kérésem ellenére - váltig ragaszkodik a szerkesztő úr megszólításhoz, ritkán ra­gadtatja el annyira magát, hogy csak úgy ebédidőben, az étterem előtt karon ragad­jon, és belekezdjen egy „bezzeg az én időmben” stí­lusú monológba. Most azonban nem bír magával. ...Iskoláskoromban en­gem legfeljebb azon kaptak rajta, hogy óra alatt fúrom- faragom a tolltartómat. Tudja, jó játék volt az, ami­kor a cérnák rejtett befűzé­sével, s húzogatásával úgy tűnt, mintha magától nyílna ki a teteje. Ebből a foglala­tosságból persze az lett, hogy a tanítótól jókora kör- mösöket kaptam a furfangos tolltartó tetejével... De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mivégre is változott a világ. Hát arra, kérem, hogy manapság dobozokba rejtett marihuánával kapják rajta a kisdiákokat. Fúmak-farag- nak azok is, csakhogy más­fajta rejtekhelyét. Nem a féltve őrzött tolinak, radír­nak, hanem a kábítószernek. Hogy aztán két óra között - labdázás helyett - a vécében szippantsanak egyet-egyet, meg hogy adhassák-vehes- sék a gyilkos port... És itt van a kutya elásva, szerkesztő úr, itt bizony. Mert mondja meg nekem: honnan, kitől van egy ilyen taknyos gyereknek négy­száz, sőt ezer forint zseb­pénze? Még kólára, csokira is kár, hát még ilyesmire. S ha van is pénze, ki törődik vele, ki ellenőrzi, hogy mire szórja el? Hogy a szülei nem, íme, a példa... És tudja, szerkesztő úr, ezért nem is a gyereket il­letné a kormos, inkább azo­kat, akik talán még emlé­keznek rá, hogy mi is volt az, s mennyire fájt...! Szilvás István Megint Egymást követő uralkodó osz­tályaink, s a közülük verbuvá­lódott politikai vezetők „re­mek” érzékkel folyvást a vesz­tesek oldalára sodorták orszá­gunkat. Nem okultak az elődök tanulságos példájából, nem ke­restek más perspektívákat, megelégedtek a tragikus örök­ség következetes to­vábbvitelével. Az első világégés katasztrofális követ­kezményekkel járt számunkra. A trianoni békeszerződés meg­fosztotta hazánkat két­harmad részétől. Ezek után természe­tes, hogy apáink és nagyapáink arra számí­tottak, hogy a hon irá­nyítói sokkal óvato­sabbak lesznek, s nem kötik össze a nemzet sorsát a német biroda­loméval. Sajnos, nem ez tör­tént. A dolog azért is két­ségbeejtő, mert a meg­szállott, a nem egészen normá­lis - legalábbis pszichikailag korlátolt - Adolf Hitler gyilkos őrületbe kívánta hajtani a már eleget szenvedett Európát. A belső problémákat a zsidók elleni gyűlölet szításával akarta enyhíteni. Elkeserítő, de a lakosság egy része partnerként állt mellé, s állandósultak a pogromok. Aztán következtek - erről már csak egy szűk réteg tudott - a haláltáborok, ahol meg­semmisítették mindazokat, aki­ket oda hurcoltak, ám előbb agyondolgoztatták, félholtra kínozták. Mégsem határolódtunk el tőle, nem igyekeztünk ötlete­sen, ravaszdi módon politizálni, hanem hűen a hajdani hagya­tékhoz, rögvest szerelmetes szavakkal közelítettük a Füh­ren .­Elszomorító, de uraink közül csak néhányan vették észre - nekik nem állt módúkban cse­lekedni - azt, hogy már megint parasztként akarnak felhasz­nálni minket azon a nagy sakk­táblán. Berlinben tisztában vol­tak azzal, hogy az első fütty­szóra ugrunk. Számítottak revansigé- nyünkre, területi óhajainkra, ezért aztán nemcsak ígértek, hanem valamennyit adtak is, hogy a még tetemesebb konc reményében az elsők között ajánlkozzunk az áldozathoza­talra, az együttes menetelésre, a csakazértis kitartásra. Nem hallgattunk az intő szóra, elnémíttattak mindazok, akik nem maradtak némák, akik nem vállaltak hallgatásukkal cinkosságot, akiket izgatott a sokat gyötörtetett nép jövője. Nem a kommunista pártra gondolunk, ennek a torz ágnak semmi köze nem volt a haza fá­jához. Gondos nyesegetéssel meg lehetett volna szabadulni tőle, ám úgy semmiképpen, hogy az egészséges törzs is ki­vágatott. A Moszkvából irányított, ve-, zérelt bolsevikok azonban tud­ták, mit tesznek. Megszabták nekik a vörös központból, s ők végre is hajtották az ukázt. A bíróságok ostoba módon hőst csináltak a személyi meg­jelenésében is undort keltő Rá­kosi Mátyásból, hogy utána fo­golycsere révén eljuthasson a Kremlbe, ahonnan hamarosan visszaküldték olyan ország- lásra, amely valamennyiünk rémálmában él. Hős épphogy akadt. Elég csak arra a Bajcsy-Zsilinszky Endrére utalni, aki szembe mert szállni a gestapósokkal, a letartóztatásra érkezőket nem­csak revolverrel fogadta, ha­nem el is sütötte fegyverét. Osztályos társai azonban csak jellemtelenségből és szol- galelkűségből vizsgáztak je­lesre. A Horthy köré tömörül­tek pedig kizárólag tétovázá­sukkal, erélytelenségükkel, cse­lekvésképtelenségükkel tűntek ki. Ebben a riasztó közegben gyorsan boldogulhattak Szálasi Ferenc hívei, pribékjei, akik 1944. október 15-én át is vették a hatalmat, mert a várbeli, a kormányzó klikk megtorpant, s teret engedett a magyar földön fogant embertelenségnek. Másképp is alakulhatott volna históriánk, ha több előre­látással társult igazi ku­rázsi jellemzi a fenn lé­vőket, s túllátnak egyéni érdekeiken, kor­látáikon. így azonban utat nyi­tottak annak a végjáték­nak, amely százezrek életét követelte. Még­hozzá azokét a fiatalo­két, akikre szép, kitelje­sedett élet várhatott volna, ha törődnek ve­lük, ha felkarolják őket, ha nem tekintik mind­nyájukat ágyútöltelék­nek, ha nem maradunk utolsó csatlósnak. Előrelátás helyett azonban diadalmasko­dott a csőd, s hazánkba ömölhettek azok a hor­dák, azok a keletről ideparan­csolt vad és szadista hódítók, akik ránk zúdították az úgyne­vezett szocializmus teljes ki­szolgáltatottságot és totális dik­tatúrát jelentő rendszerét. Akadtak bőven újfajta keret­legények. Például úgy is, hogy a zöld ingeket piros tagkönyvre váltották. Végtére is ugyanazt csinálták, mint korábban. A kü­lönbség csak annyi voltt hogy más színű lobogók oltalmában csapták.arcul rendre az ember­séget. Ha ilyen szemszögből néz­zük az 1919-et követő negyed- századot, akkor aligha dukál valamiféle megbocsátás. Azok a hajdani vádak ma épp olyan aktuálisak, mint régen voltak. Amennyiben nem fészkelőd­nek be hozzánk az oroszok, ak­kor nyugati típusú fejlődés bon­takozhatott volna ki, s jele­nünkben nem vergődnénk a vadkapitalizmus szorításától, hanem az itteni életszínvonal versenghetne az ausztriaival. A verdiktet majd kimondja a későbbi krónikások higgadt szemlélete, mégis az előbbiek aligha vonhatók kétségbe. Ezért aztán ideje lenne meg­szívlelni a tanulságokat, hogy ne essünk még egyszer hasonló csapdába, mert akkor ismét csak áldozatokká válhatunk. Pécsi István fegyver ropog - békében VSzubjektív NÉHÁNY ÉVTIZEDE - mé­lyen az „átkosban” — egész megyénket megrázta a kará- csondi gyilkosság híre, s esz­tendőkkel ezután is megdöb­bentette a közvéleményt a Gyöngyösön történt hasonló eset. Ä jóval későbbiekben - úgyszólván a napjainkhoz tar­tozó időkben - már a mátraal­jai város házaspárjának erő­szakos halála sem okozott kü­lönösebb meglepetést. Sőt, az ugyanebben a ház­ban utóbb világos nappal elő­Golyó süvít, fordult álarcos rablótámadást is igencsak hamar elfelejtettük. Ha a szintén nem túl régi pásztói, országúti halálos lö­völdözést kicsit talán még vadnyugatinak is találtuk, a parlamenti és a Mátyás-temp­lomi robbantásokat kétségkí­vül edzettebben fogadtuk. Mostanában pedig talán már a szemünk sem rebben, ha ilyenekről hallunk, hiszen csu­pán az idén 26 robbantásos akcióról lehet tudomásunk ha­zánkban, 17-ről Budapesten, a többiről pedig vidéken. Békében is hozzászoktunk a golyósüvítéshez, a fegyverro­pogáshoz. A legtermészete­sebb, hogy akár pitiáner sze­rencsevadász revolverrel vil­log üzlettársa, partnere vagy éppen családtagja előtt fenye­getésül, hencegésül, s amikor úri kedve szottyan hozzá, hát valakire szegezve elcsattintja. A gyilkos szerszámokhoz nem túl nehéz hozzájutni. Pia­con is árulják már, ha nem is éppen úgy, mint a cukrot, mindenesetre elég gyakoriság­gal. Az áruk sem elérhetetlen. S retteghet az ember, hogy kit céloznak meg velük legköze­lebb. Nem egy példa bizonyítja, hogy ártatlan személy is lehet áldozat, korántsem menekvés, ha bárki kívül marad az üzleti világon, a politikán, s igazán tisztességesen próbál, igyek­szik élni. Üldözik a bűnözőket, mégis egyre többen vannak, s mind változatosabb módon jelent­keznek időről időre. Vérdíja­kat, jelentős összegeket tűznek ki az elkövetők ellen, de nehe­zen, vagy nem is akadnak nyomukra. S olykor azért sem, mert kiderül, hogy az üldöző is cinkos. Nem túl régen egész Buda­pesten átgyalogolhatott a pol­gár éjjel is félelem nélkül, s akár talán az országnak is ne­kivághatott. Most a vonaton sincs biztonságban. Sötétedés után jobb, ha akár a lakása kö­rül sem csavarog, s nappal is alaposan körülnéz, mielőtt ki­lépne házából. HA IDE VEZET a nagy szabadság, ezzel jár közeledé­sünk a haladóbb, fejlettebb vi­lághoz - sokszor nem is tu­dom, hogy miért vágyódunk annyira utána...? Gy. Gy. 7. oldal I „Feketevágás”- Bolsevista kijelentés, kikérem magamnak! - replikázott egyik olvasónk, aki a „Falusi hús” című jegyzetem kapcsán keresett fel a szerkesztőségben. Az idős bácsi, N. G. felné­meti nyugdíjas azt sérelmezte, hogy a falun, háznál vágott, és a szomszédoknak értékesített húsról írva a „feketevágás” kifejezést használtam. Véleménye szerint többekben régi sebeket tépett fel ez az egyetlen szó, mert bizony, nehéz el­felejteni a szocializmus egy bizonyos időszakának padlás- sepréses, címkézős élményeit. A becsületes embereket meghurcolták, s ha megpróbált megélhetésén javítani - úgy, hogy leszúrta a maga nevelte hízóját -, hát elvitték feketevágás vádjával. Megértem érzé­kenységét, és megkövetem érte, noha én magam csak hírből ismerem ezt az időszakot, de hallottam éppen elég elbeszé­lést a személyi kultuszról, a mezőgazdaság kollektivizálásá­ról. Olvasónk azt mondja, ma már demokrácia van, hát kinek mi köze hozzá, hány disznót vág, s hányat ad el belőle. Úgy gondolom, ezen a ponton kicsit sántít a logikája, hiszen mindannyiunk érdeke az lenne, ha közegészségügyileg vizsgált élelmiszert vehetnénk, alacsony áron. Abban viszont igaza van, hogy ma az állattartó kényszer- helyzetben van, hiszen a takarmány ára is magas: a búzáé 3300 forint, a kukoricáé ennél is több. Tőle tudom, hogy a sertéshús kilójának felvásárlási ára 220-230 forint körül van. A kisember tehát úgy segít magán, ahogy tud: elad vagy vesz, a maga boldogulását keresi. Tetszik, nem tetszik: ma Magyarországon az élelmiszer is szabadkereskedelmi áru. Még akkor is az, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla. (jámbor) Kamera-karrier Ha a híreknek hinni lehet, a brit rendőrség átütő sikert ért el a zártláncú köztéri kamerák ezreinek elhelyezésével. Az érintett városokban 40-70 százalékkal esett vissza a közte­rületeken elkövetett erőszakos bűncselekmények száma. A kamerák által figyelt városrészekben szinte teljesen meg­szűnt az autólopás és -feltörés. Épp ezért a londoni belügy­minisztérium most 15 millió fontot, csaknem négymilliárd forintot különített el a kamerák felszerelésének finanszíro­zására. Lám, milyen elegáns és egyszerű megoldás! Elég egy ilyen kampány, és a magyar sajtó rögtön egy örökzöldnek tűnő témával szegényebb lenne, s a honi rendőrség is fellé­legezhetne egy kissé. De szálljunk csak magunkba, és rögtön látjuk, hogy túl messzire mentünk a következtetésekben. Nálurtk ugyanis a köztéri kamerák e láncolata elérhetetlen álomkép csupán. S hogy miért, azt aligha kell megmagyarázni. Elég, ha csak a megyeszékhelyi kórházi látogatásomra gondolok. Pórul járt barátomnak be kellett feküdnie. Nem volt más választása. Közös ismerősünkkel látogattuk meg, s miközben állapotáról érdeklődtünk, körbesiklott tekintetünk a zsúfolt kórtermen. Falitelefonok mutogatták magukat a be­tegágytól karnyújtásnyi távolságra.- Még szerencse, hogy bármikor hívhatsz segítséget - je­gyezte meg a jelenlegi kórházi kérdésekben meglehetősen járatlan barátunk. A beteg e mondatra - sorstársaival együtt - kínjában na­gyot kacagott. Akkorát, hogy a könnye is kicsordult a jó tré­fától. Merthogy ezek a telefonok süketek, rosszak, használ­hatatlanok. Ki tudja, hogy működtek-e valaha? S különben is, kit érdekelnek ezek a néma készülékek, amikor maholnap ágy sem jut a betegeknek. S kit érdekel­nek az angol zártláncú köztéri kamerák? Azt bizonyosan nem, akinek lassan esélye sem lesz a kórházi kezelésre, bármilyen nagy szüksége is lenne rá. (bar ta) HÍR(TE£EN>KÉK, A privatizációs törvény módosításáról szóló váratlan beje­lentés kapcsán hangzott el: Pető nem érti Szekerest. Majd ha - egy szekéren utaznak... * A csehországi Plzen melletti Kozolupyba mintegy ezer len­gyel, magyar, német és helybéli bőrfejű érkezett a hét vé­gére. Targyűlésre... * Morvái Ferenc országgyűlési képviselő, Petőfi-kutató kéré­sére valószínűleg felbontják a Petőfi család budapesti, Fiu­mei úti temetőben lévő sírját. Vannak még költői megérzések: „Egy gondolat bánt en­ge met...” • * Egyes értesülések szerint jövőre új kéményseprői díjakat ál­lapítanak meg. Kéményseprőt látok, nagy számlát találok... * Egy angol fiatalember - bizonyos Dave Parker - úgy dön­tött, hogy eddigi becses neve helyett rendszámtáblája adatait „veszi fel”. így lett nemes egyszerűséggel: C 539 FUG. De leginkáb - FLUG(OS)... (szilvás) Horthy kormányzó testőrsége

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents