Heves Megyei Hírlap, 1996. október (7. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-26 / 250. szám

cd r Æ ’S H öO N =2 î b * v?L) ‘ +~> >< 5 N __ ■ e iS-*-> 2 M '1 ca co E ca i mm ri ü ’TAT ,Anyahaj ó” a Kertész utcában Vaságyak, az egyetlen menedékként 'O) g TD ■ bJD C a> 3g 3 CM § O- CO 5 2 J c >&.:0 3 ^ 5 *5 « c 5 5/5 3 '<U « bO Ï aj 'O N V) '© K ét fiatal macska meleg­szik összebújva az egri Gondozói Ház lépcső­jén, az októberi csípős alkony­ban. Ők is a ház vendégei, csakúgy, mint azok az embe­rek, akik különféle sürgető élethelyzetekből kerültek a ka­pun belül. Mert a Kertész út 100. alatti „anyahajó” sokak életének egyedüli biztos pontja. Mások csupán alkalmi támasz­pontként használják, és többen szabadulni próbálnának ebből a viszonylagos biztonságot nyújtó kötelékből, de nem na­gyon látják: hova, merre. A környezet véleménye az al­kalmi és az állandó lakókról éppúgy eltér - az egyik bent­lakó kifejezésével -, mint egyik ujj a másiktól.- Azok alkoholista ingyen­élők, züllött népség - mondja róluk a közeli buszmegállóban egy asszony -, maguk ásták alá a saját életüket, az állam meg csak költi rájuk a sok pénzt.- Vannak ott tényleg eléggé lecsúszott emberek, de gyer­mekes családok is, akik nehéz helyzetbe kerültek, ami manap­ság akárkivel megtörténhet. Nem kell egy kalap alá venni mindenkit, és egy-két renitens­ről általánosítani az egészet - válaszolja egy fiatal nő. - A se­gítségnek különben sem szabad részrehajlónak lennie, centiz- getni, méricskélni. Jó, hogy ez az intézmény legalább fölka­rolja őket, segíti a talpraállásu- kat, vagy egyáltalán csak a lé­tezésüket. Ma, amikor a sze­génység és az elesettség eny- nyire tért hódít, fontos, hogy egy szolgálat kezet nyújtson a bajban lévőknek. Nekik jófor­mán nem is marad más.- Már megszoktuk őket. Ele­inte tartottunk attól, hogy mi­lyen társaság ver majd itt ta­nyát, de ki lehet velük jönni - ecseteli a helyzetet a közeli házból kutyáját sétáltató férfi. - Van, aki elzavarja őket, ha a kukánál matatnak, sokan vi­szont külön kiteszik a még használható holmikat, ruhákat. Ha kell nekik, hadd vigyék el. Elfogadtam, hogy a mai világ­ban egyre gyakoribb az ilyen lehangoló történet. Az is egy stratégia, hogy elfordítjuk a fe­jünket, nem veszünk róluk tu­domást, ám attól ők még itt vannak. Én ugyan tudok a do­logról, mégis igyekszem ki­zárni ezt a témát az életemből, a gondolataimból. Ilyen erővel a homokba is dughatnánk a fe­jünket, és akár struccot is sétál­tathatnék - fejezi be fanyarul, a türelmetlen ebre mutatva.- Látja, dolgozni mindig kell valamit. Muszáj, mert az ember beleőrül a tétlenségbe - állítja a háza előtt söprögető idős asz- szony. - Hát még az, akinek se kenyere, se szállása. Jó, sokan helytelenül éltek, mégis gon­doskodni kell valakinek róluk, nem fagyhatnak meg az árok­parton. Ha jönnek hozzám használt holmiért, szívesen adok. Öreg vagyok, eleget lát­tam, megértem az ott lakókat. A véleményekben leggyak­rabban az idegenkedés és az ismeretlentől való félelem buj­kál. Csak kevesen olyan tájéko­zottak, mint az a kisgyermekes édesanya, aki a közeli ABC- ben intézi mindennapi bevásár­lását: - Két eltérő kör jár a Ker­tész utcába. Az éjjeli menedé­kesek be-bejámak oda mele­gedni, enni, segítségért. Az át­meneti szálláson viszont szá­mos család, kisgyermekes édesapa, édesanya - pillant a gyerekkocsiban szendergő csöppségre — talál menedékre, megfelelő otthon híján. Elker­gette a férjük, elváltak, nem tudnak albérletet keresni. Leg­alább mehetnek valahová, amíg valami jobb nem akad.- Kifutott alóluk a munkásszál­lás, és az albérletet, a bérlakás rezsijét sem tudják fizetni. Ke­vés a jövedelmük, nincs mun­kahelyük, segítségre szorulnak. Ugyanakkor jönnek elvált szü­lők, családok gyermekkel, számukra megoldás a krízisott­hon, az átmeneti szálló - erősíti Elfújja a szél? meg Bordás Katalin, a Gondo­zóház vezetője. - Akiknek semmilyen jövedelmük sincs, a munkahelyről kikerültek, nem világosították föl őket, hogy járna nekik segély vagy bármi más, ők veszik igénybe az éjjeli menedéket. Itt nem kell fizetni. Viszont ha jár neki valami - végkielégítés, szociális járadék, rokkantnyugdíj -, azt igyek­szünk elintézni úgy, hogy azért az önállóságuk, egyéniségük, a függetlenségük megmaradjon. A többségnél egy kis szelíd irá­nyítással megy is a dolog. Éppen vacsoraosztás van, lassan népesül be a körlet. El­gyötört arcú férfiak ülnek bent az emeletes vaspriccseken. Me­nedék a hideg, a sötét és a világ elől. A helyzethez mérten minde­nütt tisztaság és rend. Egy pléd alatt vacog valaki, talán beteg. Egy másik teremben alkalmi hitoktatásba csöppenünk.- Mert az Isten, a hit benne is megvan - magyarázza fiatalabb társára mutatva a Biblia tulaj­donosa -, csak rá kell ébresz­teni, föl kell idézni benne ezt a szeretetet. Beljebb egy gondozásra szo­ruló idősebb férfi ül az ágy szé­lén magába roskadva, fekete haja a szemébe hull.- Neki már szociális otthon­ban lenne a helye, de ez eléggé kilátástalan az ö esetében - si­mogatja meg homlokát a veze­tőnő.-Jobb volna meg­halni, ez ma­radt hátra - ingatja nagy fejét a lakó.- Az idős, beteg embe­rek, elsősor­ban a férfiak helyzete a legnehezebb - bár az utóbbi időben egyre több nő kerül hasonló helyzetbe -, nincsenek kapcsolataik, támaszuk. A hajléktalan- szállóról szo­ciális ott­honba bejutni nagyon ne­héz. Nagyon nehéz innen kikerülni az intézeti fiataloknak is. Nincs hátterük, nincsen kire támasz­kodniuk - jellemzi a helyzetet Bordás Katalin, miközben meg­ismerkedünk az elkülönítő két jelenlegi lakójával is. Ők a fer­tőzések, betegségek kiszűrése miatt lakják most ezt a szobát. Az udvar végében lévő téliesí­tett faházban sincs még telt ház, a társalgóban a tévé előtt ül, be­szélget néhány ember. Szinte kirívó példa, ha valakinek ál­landó fix munkája, jövedelme van. Alkalmi munka, a mező- gazdasági idényben végzett te­vékenység hoz némi pénzt.- Nálunk átjárható a két forma. Az éjszakai menedék­helyről átkerülhet az átmeneti szállóra, akinek van valameny- nyi jövedelme, és helyet is tu­dunk neki biztosítani. A szálló komfortosabb, ágyneműt kap­nak, benn maradhat egész nap, nemcsak egy éjszakát — este öt­től reggel hétig. Az is igaz vi­szont, hogy a szálló házirendjé­hez, a közösséghez, a benti élethez alkalmazkodnia kell az itt lakónak. Ez nagyobb kötött­ség, bizonyos fegyelmet, együttműködést kíván. Míg az éjszakai menedék szabadabb, függetlenebb forma, van, aki­nek inkább ez felel meg. A nők egyébként tájékozottabbak, tudják, hogy mit szeretnének, a férfiak kevésbé szánják rá a pénzüket az igényesebb kör­nyezetre. Szerencsére azonban csak kevesen hagyják el igazán ma­gukat - ők is csak a későbbi kudarcok után -, a többség akar valami tenni azért, hogy kike­rüljön innen. A főépület, a gyermekes csalá­doknak otthont adó tulajdon­képpeni krízisszálló a legottho­nosabb. Kényelmes ülőalkal­matosságokkal berendezett tá­gas társalgóban zajlik az élet. Gyermekek szaladnak át egyik szobából a másikba, a felnőttek között éppen a szeretetről fo­lyik a vita. — Rendes, gazdag családban is kaphat valaki ugyanolyan kevés szeretetet, mint állami gondozásban - állítja egyikük. Sokan minden külső kapasz­kodó, család, barát nélkül élnek a szállón. El is mondják:-Legjobban egymás között tudjuk megbeszélni a gondjain­kat, mindannyian ugyanabban a cipőben járunk. Tudom, hogy a szomszédom átérzi az én ne­hézségeimet, amit egy kívülálló nem tesz meg, és sokan szé­gyellik is, hogy ide jutottak. Számos sérelem él bennük, hogy megbélyegzik őket azért, mert a Kertész út 100. alatt él­nek. Többen említik keserű munkavállalási tapasztalatai­kat. A közeli diszkont áruház­ban árgus szemmel figyelik, mit vásárolnak, nem visznek-e ma­gukkal valamit fizetés nélkül. Azért van szívderítőbb tapasz­talat is. A munkahelyi vagy az óvodai környezet befogadta őket, gyermeküket. *** Az egyik folyosóvégi szobában négyen laknak, két, gyermekét egyedül nevelő édesanya. Lát­szólag minden rendben, laká­lyossá tett szoba, kedvenc tár­gyak, játékok sorakoznak a polcokon. Mindkét család im­már egy esztendeje élvezi az otthon vendégszeretetét, fojtott feszültség vibrál mindkét anyá­ban:- Mielőbb szeretnék biztos munkát találni, önálló életet élni a saját lakásomban. Ked­vező környezet kell a gyerek felneveléséhez, hogy ne ebbe nőjön bele. Egyelőre ez elég ki­látástalan, nem tudok mihez fogni, hogy végre igazi ottho­nom legyen - tördeli kezét egyikük. - El kell foglalnom magam, akkor nem gondn1 ’ arra, hol is vagyok, mi lesz , sőbb. Szülők és gyermekeik játsza­nak a négyszemélyes helyiség padlóján. Hirtelen nem is ve­szem észre, mi a figyelem tár­gya. Azután félrehúzódik a két gyermek, de óvó kezüket a lenti építmény köré emelik. Most látszik csak: kártyavár. Valódi kártyavár áll a szoba közepén. Talán derékmagasságig is ér az ingatag építmény. Az ajtónyitás lendülete nem döntötte össze, szilárdan áll tovább. Lassan behúzom magam után az ajtót. Egyetlen remény él tovább. Ez a család a gyer­mekkel együtt talán megtanul és továbbad majd abból a tu­dásból és tapasztalatból vala­mit, hogyan lehet megingatha­tatlan alapokra építeni egy éle­tet. Jóval biztosabbat, mint ez a kártyavár, amely mögött egy­előre csak az ajtó csukódott be. Kovács János aj -a E M ár messziről észrevette, de nem akart vele talál­kozni. Ez a kellemetlen ember csak felkavarná a múlt állóvi­zét, amely szépen leülepedett a sok szennyel a fenekére. Most újra csendes és tiszta. Minek háborgatni a múltat, de miért is bukkannak fel olyan alakok, akikre nincs szükség ebben a sürgető jelenben? Ők már kifordultak az időből. Ki kellene tiltani őket, a múltjuk­kal együtt. Csak zavart kelte­nek. Kiütköző foltok a jelen szép szőttesén. Rontják a har­móniát. Ezzel az emberrel jobb kerülni a találkozást. Még van esélye a menekü­lésre. Itt a boltozatos átjáró a sétálóutcára. Ott arctalanná válhat a tömegben. Könnyen elvegyülhet a sok idegen közt, le is tagadhatná magát. Úgy érezte, sikerült. Ő is csak egy turista, aki viszont nem fényképezőgéppel néz a barokk csodákra, hanem sze­mével keres egy megnyugtató pontot a műemlék falakon. A boltíves kapu fölött, a sárga meszelésben most fedez fel A sétálóutca titkaiból egy gólyás megyecímert, egész kicsinyben. Nem is látta eddig. Lehet, hogy tegnap bontotta ki a falból a névtelen restaurátort. Milyen jó is el­gyönyörködni régi korok mű­vészetén! Kellemetlen foltokat felejtet a múltból. Békévé ol­vadó emlékezés. Valaki ráüt a vállára. A balra. A fájósra. Ismerős ez a váratlan ütés. Mintha a múlt­ból érintette volna valaki... Arra néz, és látja, az ő embere, akivel nem akart találkozni, de most itt áll előtte. Semmit se változott. Ugyanolyan magas, vállas, csak a szakáll teszi fé­lelmetesebbé. A hangja is a régi, kedélyes, tréfás, aminek most egy cseppet se örül:- Csakhogy rád találtam. Hiába, előlem nem lehet meg­lógni. Frici, te mintha nagyon örülnél ennek a találkozásnak. Mi a bajod, pajtikám? Talán csak nem változtattál nevet, hogy ilyen idegenül nézel rám? Fricikém, csak egy fon­tos dolgot szeretnék közölni. Hogy másodszor is nevén szólította, nyugtalansága fo­kozódott. Nem folytatódhat tovább ez a párbeszéd. El kell vágni minden szálat, ami ba­ráti kapcsolatra utal. Ridegen, közömbösnek látszó hangon szólal meg, semmitmondóan, a semmibe nézve:- Nem emlékszem, hogy mi tegeződnénk!-Ugyan! Ne játszd meg magad, öreg kobra! Azt nem lehet felejteni. Egy hétig ittuk a pertut, hogy jól megpecsétel­jük. A Jópipában még a ci­gányasszonynak is fizettél, aki megjósolta, hogy el fogsz válni. Fűnek-fának fizettél.- Nem emlékszem.- Meghívlak egy pohárkára, hátha a kedvenc konyakod mellett elindul az emlékezés.- Emlékezni se akarok. Még a pertura sem. Ha megit­tam volna magával, uram, ak­kor most ünnepélyesen visz- szavonom. A magázódás elvi­selhetőbb.- Leszámolsz a múlttal?- Igen. Mindenem, ami volt, ami elmúlt. A pohár is, a mámor is már csak a múlté!- Öreg harcos, szóval téged így érintett a rendszerváltás! Ha már nem iszol, akkor gyere egy kávéra.- Arról is lemondtam. Én a feketét is fehéren iszom! így van ez, uram!- Barátocskám, egészen jól áll neked ez a magázódás, fel­léphetnél vele valamelyik cir­kuszban.- Uram, nyomatékosan fel­hívom a figyelmét, engedjen utamra! Ha szabadságomban akadályoztat, rendőrt hívok!- Ragyogó alakítás, apus- kám! A porondon visszatap­solnának.- Ha nem hagyja abba ezt a goromba kötekedést, följelen­tem!- Szóval így állunk. Följe­lentesz. Te aztán igazán a régi vagy. Lám csak, újra kezdjük ismemi egymást. Fejlődő típus voltál mindig. Okosan tudtál helyezkedni. Jól ismered a széljárást. Mindig megjelentél a színen, mikor elvonult a vi­har.- Engem nem érdekel semmiféle vihar. Én függet­len, autonóm ember vagyok. Megvannak a magam elvei!- Jól van, barátocskám, zár­juk ki az elvi kérdéseket. Csak a volt feleségeddel kapcsolat­ban szeretnék valamit mon­dani.-Nem érdekel a volt fele­ségem. Lezártam őt is a múlt­tal együtt. Fulladjon saját zsír­jába, ott Amerikában!- Már nincs ott. Visszajött.- Micsodaaa?... Ilona visz- szajött?- Vissza ám, és nem is akárhogyan.- Milliomos?- Több annál. Milliárdos!- Bocsáss meg, tudod a cí­mét?-Jó hallok? Tegezel? Mi­féle pálfordulás? De miért ér­dekelne a címe?- Nekem is van egy kisebb vállalkozásom; gondolom, azért nem felejtett el egészen, elférne egy kis támogatás.-Az előbb még azt kíván­tad, fulladjon saját zsírjába!- Azt megbocsátja. Leg­alábbis remélem.-Én nem. Akkoriban osz­tályidegennek deklaráltad. Te kérted a válást, mert nem tudsz együtt élni egy hazaáru­lóval. Az ítéletet a javadra mondták ki.-Ha néni is bocsát meg, azért még lehetnénk üzlettár­sak...- Kötve hiszem.- Miért?- Mert azt most már valaki erősen ellenezné.- Kicsoda?-Én.- De miért éppen te?- Mert én vagyok a férje. Gál Elemér ■ >, \ vj

Next

/
Thumbnails
Contents