Heves Megyei Hírlap, 1996. október (7. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-22 / 247. szám
ÜNNEPI MAR AZIN Soldai ________________________________ ________________________________________________________________ 1996. október 22., kedd | A forradalom formált bennünket Interjú Göncz Árpád köztársasági elnökkel Az államfő, akit a forradalomban vállalt szerepéért 1957-ben életfogytiglani szabadság- vesztésre ítéltek, s 1963-ban amnesztiával szabadult, egykori személyes élményei mellett mindenekelőtt 1956 máig érvényes törekvéseiről, tanulságairól szólt a lapunknak adott interjújában. Bevezetőben rámutatott, hogy a Magyarországon 1956-ban elemi erővel megnyilvánult nemzeti egység valójában már jóval előbb megteremtődött. Mégpedig az 1948-tól 1956-ig tartó időszakban, a totális diktatúra, a totális terror és félelem miatt.- A sztálinizmusnak - az én megítélésem szerint - a szocializmushoz az égvilágon semmi köze nincs, a sztálinizmus a szocializmus megcsúfolása volt. Ez a rendszer megfosztotta az országot a szabadságtól. A „csengőfrász”, a társadalmi osztályra, pártállásra tekintet nélkül mindenkit egyaránt sújtó üldöztetés és veszély, no meg az, hogy az ellenkezőjét kellett mondani és az ellenkezőjéhez tapsolni, mint amit az ember gondolt és érzett - nos, mindez már kialakította bennünk az elviselhetetlenség érzését.- Magyarországon tehát a nemzeti egység a düh egysége, a tagadás, a „nem” egysége volt. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy volt ideológiai töltete is, de ez megítélésem szerint legnagyobbrészt a szocializmus megjavíthatóságának hitén belül maradt. Erre utal az akkori jelszó, a „földet vissza nem adunk, gyárat vissza nem adunk”, erre vall az, hogy a munkástanácsok természetes mozdulattal vették át társadalmasításra a termelőeszközöket, magától értetődőnek tartották, hogy azok a dolgozók közösségeié legyenek, tehát az államosítást társadalmasítás követte. Az elvek megfogalmazását már a forradalom kirobbanása után Bibó István végezte el. De a kibontakozási javaslata lényegében ezeket az elemeket tartalmazta, és - merem állítani - akkor 90-95 százalékos társadalmi támogatás övezte. Pontosan tudom, hogy a forradalom leverésével hatalomra került rezsim milyen mértékben vélte veszélyesnek a szellem embereinek működését, hiszen többek közt magam is emiatt ültem börtönben. 1956 legitimálta az országot Ami a forradalom külföldi környezetét illeti, Göncz Árpád elmondta:- Ahhoz, hogy megérthessük a Nyugat akkori magatartását, egy kicsit vissza kell lépnünk az időben, a második világháború időszakáig. A háború kitörésében nagymértékben része volt a Csehszlovákia birtoklásáért folyt küzdelemnek. Magyarország ugyanakkor tárgyalásos úton szerezte vissza a Felvidéket, és valameny- nyien boldogok voltunk, mert úgy gondoltuk, hogy sikerült a bennünket ért méltánytalanságok egy részét orvosolni. A háború végére viszont hazánkról a szövetségesekben már egy kis hullarabló ország képe élt. Ezt még feketébbre színezte az Auschwitz krematóriumaiban elhamvasztott száz- és százezer magyar állampolgár holttestének füstje. Érthető hát, hogy ez a füst minden más részlet felismerésére képtelenné tette a nyugati közvéleményt. Két, a szövetségesek ellen megvívott és elvesztett háború után az ország képe - azt hiszem - nem is lehetett volna sötétebb a győztesek szemében... Magyarországot tehát nem is olyan nehéz szívvel kihúzták a nyugati népek névsorából, átsorolták a szovjet érdekkörbe. És jött 1950, a Rákosi-rendszer terrorja, s kívülről nézve ez is az ország egészét kompromittálta. A világ közvéleménye szinte egységesen állt a forradalom oldalára. A magyarságkép egyik pillanatról a másikra átalakult. S ez a kép a forradalom leverése után - sőt épp annak következtében - megmaradt, és máig is Magyarország legitimációját jelenti a világban. Tisztában kell lennünk vele, hogy az ország mai súlya, nemzetközi tekintélye javarészt 1956-ból eredeztethető. S ez érthető is: napjainkban az a nemzedék tölti be a felelős politikai tisztségeket egész Európában, amelynek tagjai diákkorukban a magyarországi beavatkozás ellen tüntettek a szovjet követségek előtt. Hazudtak nekünk.- Ön szerint elégséges és hiteles információ birtokában van-e a mai magyar nemzedék ahhoz, hogy október 23-át ne csak egy munkaszüneti napként tiszteljék?-Nincsenek, nem is lehetnek teljesen tisztában a dolgokkal. Ne feledjük, hogy amikor a forradalmat leverték, az első kabinet forradalmi munkás-paraszt kormánynak nevezte magát, tehát az első Kádár-kormányzat a forradalomból merítette a legitimációját. Csak azután, fokozatosan alakul át a minősítés októberi sajnálatos eseményekké, majd tragikus eseményekké, majd ellenforradalommá, az imperialista hatalmak cselszövésévé, a reakció aknamunkájává. Őszintén beszélni nem lehetett a történtekről, gyakorlatilag 30 évig hazudtak nekünk. A Grósz-kor- mány idején kerültek sorra először a féligazságok, ám a féligazság esetenként rosszabb, mint a teljes hazugság, mert bosszantó módon vannak valós elemei, de a lényeget elmaszatolja. Mondhatjuk azt is, hogy ’56 története a torkán akadt a társadalomnak. Ézt fájdalmas kollektív emlékezetkiesés követte, otthon sem mertek beszélni az emberek, féltek megmondani, talán végiggondolni is az igazat. Mert a bőrükre ment. 1956 szereplői - és nemcsak a börtönviseltek, az állásuktól, egzisztenciájuktól megfosztottak - nagy többségükben mélyen csalódott emberek, akiknek derékban kettétört az életük, és úgy élték le alkotóképes éveiket, hogy nem merték vagy nem tudták végiggondolni, feldolgozni 1956-ot, viszont szép sallangokkal aggatták tele az emlékeiket, már csak önmaguk igazolására is. Egyszóval: ’56 története menthetetlenül elnémult, s kimondatlanságában előbb-utóbb el is torzult. De biztos vagyok benne, hogy a mai középgenerációhoz tartozó vagy fiatal magyar és külföldi kutatók, történészek, akik számára ’56-nak már nincs érzelmi és indulati töltése, sokkal hitelesebb képet adnak a forradalomról, mint akár én most, ebben a beszélgetésben, hiszen bennem is sok olyan emlékkép tolul fel, amitől akár elkönnyezhetném magam, mert a torkomat szorongatja. Például a piliscsabai ezred felvonulása a Bécsi úton. Ezrek álltak az út két oldalán, és kiáltozták a katonáknak: „Ne lőjetek az anyátokra...!” Akkor még nem tudtuk, hogy nem is volt náluk éleslőszer. A mi számunkra mindennek érzelmi töltése van. A valóságot 1956-ról a fiatalok fogják kimondani.- Ma annyiféle 1956 él bennünk, ahányan voltunk. Annak, aki azokban a napokban tankon ment a lakásáról a pártközpontba, egészen más ’56-képe van, mint annak, aki az írószövetségbe rohant, mert ott osztottak krumplit. Megint más él abban, aki a harmadik emeletről hajigálta a benzinespalackot, és jó helyen találta el a ruszki tankot. Ez mind ’56 volt. Az elesett gyerek is, akinek a vére az utca kövére folyt... Változatlanul állítom, hogy nem mi csináltunk ’56-ot. Ezzel csak vádoltak minket, és hajlandóak voltunk elhinni, mert ettől vastagabb gyerekek voltunk, de hát ez tévedés. ’56 formált bennünket. ’56-ot pedig - furcsa módon - a sztálinizmus, Rákosi és Gerő hazugságai és gazságai. Mi csak szót fogadtunk az igazságérzetünknek. Akiket elsodort a forgószél.- Sokáig főként a Pesten történtekről szóltak a visszaemlékezések....- Ma már sorra jelennek meg a forráskiadványok a vidéki városok 1956-os történéseiről, s ez fontos is, hiszen - ha jól tudom - egyes városokban, például Szegeden, hamarabb indult a forradalmi mozgalom, mint a fővárosban. A bányász- városok is korán felkeltek. A falu persze lassabban mozdult, de a falvak voltak, amelyek Budapestet mindvégig eltartották, élelmezték. Tehát a forradalom valójában az egész országot átszőtte. S azt sem feledhetjük, hogy a bukás után vidéken a megtorlás, a vizsgálatok szigora, kegyetlensége hasonlíthatatlanul súlyosabb volt, mint a Fő utcában. Göncz Árpád kérdésre válaszolva kitért azokra, akiket ötvenhat forgószele elsodort hazulról.- Általánosságban, s nem csupán a forradalom kapcsán az a véleményem, hogy van néhány olyan ok, ami miatt el kell vagy el szabad menni az országból. Mindénekelőtt: az embernek egy élete van, azzal azt csinál, amit akar, állampolgárságától teljesen függetlenül. Ha az élete van veszélyben, akkor kötelessége megmenteni. Ha a becsülete, vagy ittléte miatt más élete, becsülete van veszélyben, akkor megint csak köteles távozni. Ha pedig az agyában annyi tudást hordoz, amennyi egy Nobel-díjra elegendő, de Magyar- országon nincs műszer, háttér ahhoz, hogy a No- bel-díjat meg is tudja alapozni, akkor az emberiség érdekében köteles kimenni. A fennmaradó esetekre azt mondom, hogy nem illik távozni csak azért, mert az ország nehéz helyzetben van... Nem azt mondom, hogy nem szabad, de nem illik. Akkor itthon maradni illik. S még valamit: ha már elment valaki, nem illik hazafelé megfellebbezhetetlen tanácsokat és ítéleteket kiabálnia. Visszanyertük szuverenitásunkat.- Ma, egy emberöltő elteltével mennyiben érvényesek 1956 eszméi, törekvései, mi az a leglényegesebb tanulság, amelyet az egész nemzetnek magáénak kell - kellene - vallania?-Mindenekelőtt talán az, hogy a félelemnek és terrornak van egy foka, amit már nem lehet és nem szabad némán eltűrni. Ez, azt hiszem, elég fontos. A másik tanulság: egy országot az önrendelkezésétől megfosztani nem szabad és nem is tanácsos, mert azt képtelenség elviselni. Érdekes módon az Európai Unió ezt a problémát úgy próbálja meg kiküszöbölni, hogy alsóbb szintre utalja minél több ügy elintézését, polgárközeibe helyezi át a döntési lehetőséget. Mert fölismerték, hogy még a szuverenitás önkéntes korlátozásával is szembe kell állítani valamit. Ami pedig a forradalom fő célját illeti: ’56 nemcsak legitimálta az országot, de ha késve is, sikerült visszaszereznünk a szuverenitásunkat, s ezt a negyven évvel ezelőtti októbernek köszönhetjük. Persze, nem úgy, ahogyan akkor hittük, hiszen a semlegesség vágya nem valósulhatott meg. Egypólusú világban nincs semlegesség. Mint ahogyan arra sem gondolt senki 1956- ban, hogy kapitalizmust építsünk tisztességesebb és igazságosabb szocializmus helyett. Mára pedig a kapitalizmus és azon belül a nemzetközi, multinacionális kereskedelmi kapcsolatok globa- lizált rendszere letagadhatatlan győzelmet aratott, így elképzelhetetlenné vált az a társadalmasítás, ami akkor a munkástanácsok tevékenységében öltött testet. De mint morális szándék, mint társadalmi kezdeményezés, mintaszerű volt. Mert a nép egyértelműen bebizonyította, hogy önmaga sorsát kritikus helyzetben irányítani képes. S ez a képességünk más helyzetben, más körülmények között újra megnyilvánulhat. ' Császár-Frank Tamási Lajos: Piros vér a pesti utcán Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja, akadozva száll még az ének, de már mienk a pesti utca. Nincs más teendő: ez maradt, csak ez maradt már menedékül, valami szálló ragyogás kél, valami szent lobogás készül. Zászlóink föl, ujjongva csapnak, kiborulnak a széles útra, selyem-színei kidagadnak: ismét mienk a pesti utca! Ismét mienk a bátor ének, parancsolatlan tiszta szívvel, s a fegyverek szemünkbe néznek: kire lövetsz, belügyminiszter?. Piros a vér a pesti utcán, munkások, ifjak vére ez, piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz? Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem mentenek. S a nép nevében, aki fegyvert vertél szívünkre, merre futsz, véres volt a kezed már régen Gerö Ernő, csak ölni tudsz? ...Piros a vér a pesti utcán. Eső esik és elveri, mossa a vért, de megmaradnak a pesti utca kövein. Piros a vér a pesti utcán, munkások - ifjak vére folyt,- a háromszín-lobogók mellé tegyetek ki gyászlobogót. A háromszín-lobogók mellé tegyetek három esküvést: sírásból egynek tiszta könnyet, s a zsarnokság gyűlöletét, s fogadalmat: te kicsi ország, el ne felejtse, aki él, hogy úgy születik a szabadság, hogy pesti utcán hullt a vér. Budapesti utca, anno 1956
