Heves Megyei Hírlap, 1996. október (7. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-19 / 245. szám
1956 októberének katonai eseményei Hevesben (Folytatás az október 5-i Magazinból) Az egri ezred tehát 23-án éjjel elvonult a fővárosba, s október folyamán nem is hallunk többet felőle. Egerben csak akkora katonai erő maradt, amely a laktanya, a telephely és a lőszerraktár őrzését el tudta látni. A többi Heves megyei alakulat a helyén maradt, bár azokat is riadókészültségbe helyezték. Valamikor éjjel riasztották a hatvani közepes harckocsi-zászlóaljt, majd a káli, verpeléti, recski alakulatokat és a kiegészítő parancsnokságokat. A riadón kívül azonban semmiféle tájékoztatást vagy egyéb utasítást nem kaptak a parancsnokok, s így csak a rádió híreire, illetve a lakosságtól beszerezhető információkra szorítkozhattak. Szemtanú beszámolójából az október 23-i budapesti eseményekről először a mátraházi honvédüdülő lakói értesülhettek, mivel az üdülő parancsnoka 23-án a fővárosban járt, többek között a Honvédelmi Minisztérumban, és 17 óra tájban szolgálati gépkocsijával Budáról Pestre tartva a Margit hídon óriási embertömeg közepén találta magát. Miközben nehézségek közepette lépésben haladva megpróbált kijutni az emberáradatból, megtudta, hogy a tüntetők a Parlament elé igyekeznek, s hogy sokkal nagyobb méretű tüntetés készül. Ezzel a hírrel tért haza Mátraházára. A 4 gépesített hadosztály törzse Gyöngyösön három, hivatalos ügyben a fővárosban járt tiszttársától értesült a pesti forradalomról. Sajnos, az alakulatok által készített jelentések nem térnek ki arra, mit láttak és pontosan miről számoltak be a szemtanúk, csak a tényt rögzítették. Recsken 24- én reggel jelentkezett az üzemanyag-tároló őrségénél az a hét sorkatona, akiket Pécsről vezényeltek át hozzájuk. Ők már sapkajelvény nélkül érkeztek, és jelentették, hogy két társuk eltűnt Pesten. Amikor a hadtápfőnökségnek jelentették az esetet, azt a választ kapták, hogy fontosabb események kötik le a figyelmüket, mint két szökött katona keresése. Október 25-én a megye- székhely és a megye üzemei már csak csökkentett munkaidőben vagy egyáltalán nem dolgoztak. Már az előző este csoportosulások voltak Egerben. A lakosság megjegyzéseket tett a katonákra, főleg a tisztekre, és a sapkacímer eltávolítására szólították fel őket. Délelőtt a megyeszékhely utcáin és terein tarkálló csoportok egyre terebélyesedtek. Ezek magvát a pedagógiai főiskola és a Dobó-gimnázium diákjai és tanárai alkották, akik sapkájukra nemzetiszínű szalagot tűztek, és erre szólították fel az arra járó katonákat is. Felhívásukat egyre többen követték. A délelőtt folyamán az utcát ellepő csoportok tömeggé dagadtak és tüntetésbe kezdtek. A tüntetők ledöntették a népkerti szovjetka- tona-szobrot, majd tehergépkocsival a városba vontatták, s ott a talapzaton fevő koszorúkat rászórták és meggyújtották, miközben meglehetős nyers szavakat skandálva a szovjet csapatok kivonását követelték. Ezt követően a Vorosilov téri szovjet hősi emlékműhöz vonultak, és azt is ledöntötték. A katonai jelentések arról számolnak be, hogy a tömeg jó része nem értett egyet az emlékmű ledöntésével, s amikor nem tudták visszatartani társaikat, főleg a diákok otthagyták a tüntetést. Megkezdődött a városban az önkényuralmi jelképek eltávolítása. A Vörös Csillag Diákotthon lakói levették névtáblájukat az épületről, a pedagógiai főiskola előtt pedig egy csaknem 8000 fős tömeg követelte a vörös csillag eltávolítását a Líceum tornyáról. Küldöttséget menesztettek a főigazgatóhoz, hogy intézkedjen. Némedi főigazgató felhívta a figyelmet, hogy a több mázsa súlyú vasszerkezet eltávolítása szakemberek nélkül komoly balesetet okozhat, és türelemre intve a követelőket, szakemberekért telefonált a Lakatosárugyárba, sikertelenül. Végül a Finomszerel- vénygyárból érkeztek hozzáértő emberek a csillag leszerelésére. A városban lévő belügyi szervek a megmozdulások ellen nem léptek fel, de nem is tudták volna azokat megakadályozni. A nap'folyamán a hadsereg jelentései szerint a pedagógiai főiskola hallgatóinál és a 32-es AKÖV dolgozóinál már fegyvereket láttak. Ezek feltehetően a katonai tanszék (akkoriban minden felsőoktatási intézményben működött katonai tanszék, melynek a diákok kiképzéséről kellett gondoskodnia) gyakorló fegyverei és a MÖ- HOSZ (Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség) üzemi szervezeteinél kint lévő fegyverek lehettek, bár a városban járőröző katonatisztek fegyvereket szállító, „Élelmiszer” feliratú gépkocsikat is véltek felfedezni, melyeket a Líceumnál láttak lepakolni. A kocsik állítólag Budapestről érkeztek. (Folytatjuk) Kratochwill József .UÈTFÉM KARAOTÍ ____I Ege rbocstól Floridáig sodorta az élet Ott voltam ’56-ban az első sorban... Sarasotai beszélgetés Bognár Évával 1956 kapcsán nagyon ritkán szól a beszélgetés a nőkről. Mintha ők nem vonultak volna fel, nem fogtak volna fegyvert és nem mentették volna a sebesülteket. Közülük pedig igen sokan maradtak ott Budapest utcakövén egy-egy tömegbe lövetés vagy sebesültszállítás közben. Helyettük szól most Bognár Éva, aki az első naptól kezdve részt vett a forradalomban, s ezért az elsők között kellett elhagynia Magyarországot.- Azt hiszem, minden onnan indult, Egerbocstól. Apámat ugyanis elszakították tőlünk, és évekre oda vitték. Hihetetlen indulat gyűlt össze bennem, az akkori gyereklányban. Nem tudták megmagyarázni, miért nincs velem az édesapám, ha egyszer van nekem. Nézegetem a régi fotókat, az ’56-os dokumentumfilm kockáit, s látom magam a felvonulók első sorában. Talán nem véletlen ez, s az sem, hogy ott volt bennem a gyermeklány daca Budapest utcáin. De tartsunk rendet...! Édesapámnak azért kellett elhagynia bennünket három és fél évre, mert kiderítették, hogy a háború előtti hadseregben repülőszázados volt. A dolog eddig igaz, csakhogy az én apám meteorológus volt, a Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett, 1933- ban doktorált. A légierőnek szüksége volt ilyen szakemberre is, hát elvitték magukkal. Ez volt az ő nagy bűne, amiért 1951-ben kitelepítették Egerbocsra. Beszállásolták harmadmagával egy kuláknak bélyegzett igen rendes ember, Bartaliszka Bálint lakásába.- Egyszer, 1953 telén meglátogattam őt, apám nővére vitt magával. Titokban indultunk útnak éjszaka, hogy ne tudjon róla senki a környékünkön. Vonatra szálltunk a Keletiben. Iszonyú hideg, fűtetlen vagonokban utaztunk. Már hajnal volt, amikor Szarvaskőre értünk. Nagynéném felfogadott egy szekeresgazdát, hogy Egerbocsra vigyen. A falu határában arra lettem figyelmes, hogy a fák között, mintegy 200 méterre tőlünk egy fekete alak ugrál fától fáig, így követ bennünket... Egerbocson tudtam meg, hogy az az apám volt, aki három évé már, hogy nem látott engem. Elém jött a falu határáig, ellenkezve minden tiltással, hogy mielőbb láthasson. Mert valahonnan meghallotta, hogy jövök. Ilyen volt az én apám. A találkozás k. . {atjügi vau. A szabadságnak a legfinomabb levegőjét vittem el neki oda. Mert úgy éltek, mint a börtönben. Igaz, nem voltak rács mögé zárva, de ez nekik így is börtön volt. A falu határát sosem hagyhatták el. És ő mégis eljött elém, aztán úgy ugrált a fák között, mint az űzött vad. 1954 elején aztán Nagy Imrének köszönhetően visszanyerte szabadságát... Csak nagyon nehezen tudtuk rávenni, hogy még egyszer visszatérjen oda, ahová elvitték tőlünk. Égyszer mégis rászánta magát, halála előtt nem sokkal. Akkor még éltek Bartaliszka Bálinték, s amikor találkoztunk, keserűen emlékeztünk azokra a szörnyű napokra. *- Most odaképzelem magam az ELTE geológiai karára. Ott készülődik a II. évfolyamos lány a délutáni gyakorlatra, amikor megérkezik a hír: tanulás helyett tüntetni mennek, s elfogadtatják a politikai vezetéssel a 16 pontot. Senki nem habozott, azonnal indultunk: 8-10-es sorokba álltunk. így vonultunk a Múzeum körúton, majd a Kossuth Lajos utcán a Duna felé, hogy a Petőfi-szobornál meghallgassuk Sinkovits Imre szavalatát. Aztán a Deák tér felé vettük utunkat, s itt vettem észre először, hogy az emberek lyukas zászlókat tesznek az ablakokba. Lelkesítettek bennünket, mindenkinek volt egy jó szava hozzánk, és sokan csatlakoztak is. Együtt énekeltük a Kossuth-dalokat, egyre többen és többen lettünk. A rendőrök csak néztek bennünket, senki nem akarta feltartóztatni a rendkívül fegyelmezett tömeget. Olyan volt az egész, mint egv álom Tízéves sötét terror után a mét magára talált ez az ország, s csodálatos érzés volt, hogy ennyien követeljük az oroszok kivonulását, illetve a függetlenségünket. Megkoszorúztuk a Bem-szobrot, hogy bemutassuk: szimpatizálunk a szabadságáért küzdő lengyel néppel.- Fél 6, fél 7 tájban átkeltünk a Margit-hídon, és a Parlament elé vonultunk. Ekkor már esteledett, s féltem, hogy a szüleim nagyon izgulnak miattam. Felültem hát a villamosra, és hazamentem. Később tudtam csak meg, hogy az egyik osztálytársam, Kovács Mária ott halt meg a Parlament előtt, amikor az ÁVO-sok belelőttek a tömegbe. Gyönyörű lány volt, egyszerű családból való, a Józsefváros- bóL Én életben maradtam, de hány és hány fiatal halt meg az értelmetlen öldöklésben...! Életben maradtam, talán azért, hogy kitörölhetetlenül velem legyenek azok az órák, s itt, az óceán partján is őrizzem a Kovács Máriák emlékét. Sziki Károly Jámbor Ildikó Szegény csókák A zzal kezdődött, hogy Kiss Géza leszedte a tetőt a Csendes Mártanék házáról, előbb a cserepet, aztán a födémet. A munkások nap mint nap ott tüsténkedtek, a ház végéhez ragasztottak még egy szárnyat. Kiss Géza már korábban megállapodott a lakókkal, hogy beköltözik a házba, de nem bírta kivárni a határidőt. Attól tartott, hogy nem tud megszabadulni tőlük, ezért leszedte a tetőt a fejük fölül. Pedig Csendes Márton nem olyan fajta, számára a becsület mindig szent volt, s az adott szó még inkább. Amikor azt a házat, amiben - egy öreg úri cigányasszony jóvoltából albérlőként lakott a kisvárosban - államosították, rögtön tudta, hogy mennie kell. S amikor Kiss - akkoriban bizalmi állásban a gimnázium pedellusa - hozta a végzést, cseppet sem ellenkezett. A lakás őt illette, ott állt a határozatban feketén-fehéren. Kellett neki a ház, amit igényei szerint bővíteni akart. Csendes azon el sem gondolkozott, hogy miért nem ő kapta meg a lakást. Hiszen ő csak egy aktatologató volt a helyi szövetkezetben, s örülhetett, hogy azok után megmaradhatott, s békében hagyták. A munkástanács elnökének kiáltották ki ötvenhatban. A munkatársai ismerték tisztességét, jóindulatát, ezért esett rá a választás. Nem tett mást, csak kiosztotta a káderlapokat. Amikor bekövetkezett a fordulat, a felettese, az elnök, a ti- zenkilences veterán Tóth Elek megtette a feljelentést ellene az államvédelemnél. Mégiscsak bánthatta a lelkiismeret, mert aztán felkereste Csendest, s azt tanácsolta, tűnjön el a városból mihamarabb, mert éjjel jönnek érte. De ő megmakacsolta magát, virrasztóit egész éjszaka, de maradt. Nem jött senki. Lehet, hogy a feljelentés elkeveredett, lehet, hogy akadt fenn egy jótevője? Tóth Elek mindig zavarban volt eztán a beosztottja előtt, s mikor annak akadt egy gazdaságvezetői állás a város értelmi fogyatékos gyerekeket nevelő intézetében, rögtön olyan ajánlást írt, hogy a megyénél rögvest elfogadták. Ez akkor történt, mikor a házon tetőt cseréltek. Nagy fába vágta a fejszéjét Csendes, saját lakást akart, nagyobb fizetést. Másnap már az intézetben kezdett, külön irodában. Az épület modem, tágas, a hatvanas évek hazai bauhausos stílusában, a megye mintaintézménye. Száz kis boldogtalan fogyatékos gyerek ruházásáról, élelmezéséről kellett gondoskodnia. Reggelente fehér köpenyt öltött, a konyhások előre köszöntek neki, a tanárok pertuba lettek vele. Az igazgató (néhai francia őseire utalva Delaunak hívták) atyaian bánt az ott lakókkal. Feleségét is anyukának nevezték a szeretetre éhes kisgyerekek, s hogy kedvébe járjanak, „felajánlották” neki az ebéd utáni csokiadagjukat. Anyuka, keresztnevén Gréti (amely hangulatában utal az egykori lokáltáncosnő nem mindennapi voltára), nem utasította el az ajándékot. Férjével együtt imádták a finomságokat. így az újdonsült gondnok utasítás szerint mindannyiszor bemutatta az étlapot a direktornak, aki, ha a menü édességet is tartalmazott, ráírta a papírra: „Magam osztom”. E gesztust pedagógiailag indokolta, mondván: a rosszaknak nem jár. Delau Ágikának, a diri lányának viszont járt, mert amint egy alkalommal visszaindult a pesti iskolába, ahol taníttatták, véletlenül megbotlott az impozáns épület lépcsőjén, s a kézitáskájából kiömlött a sok dilós gyerektől (így hívták városszerte a gondozottakat) megvont ajándékcsokoládé: Sportszelet, Ánna, Lottó, meg a mazsolás Rozina. De hát ez kicsiség volt, mindenki elnézte. Egy napon, amikor a diri nem volt az irodában, hogy az étlapot ellenőrizze, a gondnok arra gondolt, hogy a feleségénél van órát látogatni. Benyitott hát a tanterembe, ahol Gré- tike tartott biológiát a nagyoknak. Az órán épp kísérleteztek a tanítványok. Grétike ösztönzésére élő csókákat boncoltak a fiúk. Az egyik épp akkor hasította fel a remegő szárnyas hasát, mikor Csendes keze megnyomta a kilincset.-Meg van maga őrülve? ordított rá a nevelőnőre. S maga sem tudta, mit tesz, pofon vágta a szebb napokat megélt hervadt igazgatófeleséget. Aztán szólt a pedellusnak, aki eltakarította a vinnyogó, felmetszett hasú madarakat. A gyerekek nyilván nem értettek semmit, de a gondnok szüleinél pár hét múlva nyomozók jelentek meg. A házkutatás során régi leveleket kerestek, még a frontról írottakat, mert állítólag Csendes ukrán házakat fosztogatott a fronton. Az iratokban nem találtak semmit... A történet vége az lett, hogy az igazgatót rövidesen nyugdíjazták. Mindez pedig velem történt a hatvanas években - mesélte el apám egy őszi napon, birsalmaszedés közben.- Azt mondjátok, hogy mi az életünkben kikerültünk minden összeütközést. Hidd el, nekünk se volt könnyebb, mint nektek...
