Heves Megyei Hírlap, 1996. szeptember (7. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-21 / 221. szám
Beszélgetés Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutatóval „Erdélyország sok szép vize...” ■ Válaszúinak nevezik a magyarok, de a térképen Rasc- ruci néven szerepel az erdélyi £ település, néhány kilométerre Kolozsvártól északra. Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató a román államtól kárpótlásul visszakapott itteni szülői házában rendezte meg 300 résztvevővel a IV. mezőségi zene- és néptánctábort. Az idén kiadott Balladák új könyvének mottójául a saját, az : erdélyi magyar nép sorsát tük- ’ röző csángó magyar népdalt választotta: „Erdélyország sok g szép vize,/ De sokat ittam beli lőlej Ittam s innom kell belőleJ Mert kénytelen vagyok vele,/ e, De megszűkültem én tőle.-Miként határozta el, hogy megőrzi népe kultúráját?-Tizenegy évesen a református kollégiumban Nagy Géza tanárom szombat esténként énekelt, olvasott, eredeti felvételeket játszott le nekünk Kádár Katától. Énekversenyekét is rendezett, melyeken az én dalaimat nem ismerte senki. Tőle kaptam a feladatot, hogy írjam össze a falumbeli énekeket. Amikor az iskolában ma- 1 gyár népművészetről esett szó, Székelyföldről, Kalotaszegről beszéltek, & Mezőségről nem, ami bántotta az önérzetemet. Elhatároztam, hogy e szórványterület szellemi és tárgyi népművészetét fogom gyűjteni. Jj -Hogyan fogadták?- Először a rokonokhoz mentem. 1942-ben jegyeztem le az első adatokat. Gyönyörű dalokkal, balladákkal, zenével, szőtI ... Barátaimmal öt napot töltöttem a Jászságban. Bár az időjárás nem kedvezett, jól éreztük magunkat. Az egyik esős délután magányos sétára indultam. Jártam már ebben a faluban évekkel ezelőtt, gondoltam, meglátogatom azt a kiskocsmát, ahol akkor olyan jólesett a frissen csapolt hideg sör. Néhány korty után vettem észre, hogy egy történelemóra kellős közepébe cseppentem. Az egyik asztalnál munkásruhában lévő emberek vetették meg az élet nagy dolgait... Talán a mille- centenárium éve (vagy valami más) késztette őket arra, hogy itt és most dűlőre kell vinni a dolgot. Honnan a magyarság: Etelköz felől érkeztek, kalandoztak is, felvették a kereszténységet. Kibeszélték a királyokat, volt tatárjárás és török hódoltság, osztrák-magyar monarchia, első és második háború, ötvenhat, meg minden... Amikor leültem, már a kommunistákat emlegették, Brezsnyev és Kádár testvériségét. Ült kö- (zöttük egy olyan 35 év körüli fickó, aki próbálta védeni a KISZ-es mozgalmat. „Kuss, ne pofázz bele! Te még taknyos gyerek vagy!” - förmedt rá egy öreg, bajuszos ember. A „kis taknyos” felhörpintette maradék pálinkáját, és távozott. Később kiderült, hogy a bajuszos fia volt. Miután meghányták-vetették a Losonczi-féle nagy vadászatokat és tivornyákat, rendszert válNépdaltanulás a tánccsűrben Kallós Zoltánnal (balról a 2.) tesekkel ajándékoztak meg. Tanítóként közöttük éltem. Tervem, hogy itt, a válaszúti házban rendezek be két múzeumi szobát a rám hagyományozott tárgyakból. Voltak rossz óráim is. Sokszor tartottak házkutatást, de már azt is megszoktam. „...A fáradtság verítéke gyöngyszemmé vált, munkája sokak számára elérhető, megbecsült kincs...” - írja Diószegi László a könyv előszavában.-A Balladák új könyvének szövegei mindenkihez szólnak, emberi érzésekre, örömre-bá- natra, szerclemre-csalódásra, bujdosásra-rabságra ismerhetnek a sorok között. A mindenkori társadalom legőszintébb tükörképei a versek - feleli rá a szerző.-Hogyan érzi magát Kos- suth-díjasként?- Nem örvendek 70 évesen. De köszönet azoknak, akik javasoltak. Azt hiszem, néprajz- kutató még nem kapott ilyen nagy elismerést. Két magyarországi pályázaton is nyertünk pénzt, de csak nem akar az ösz- szeg megérkezni.- Vannak segítői?- A fiatalokban bízom. Sokat tanítottam közülük a kolozsvári lakásomon. Jönnek velem gyűjteni, egyre jobban terebélyesedik a mozgalom. Szeretném a balladák sorozatát folytatni, Moldva, Kalotaszeg, a Mezőség és a gyimesi csángók kultúráját tovább kutatni, de nincs rá pénz. „Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk" - dedikálta nekem a Nem engedi Isten, hogy elveszejszenek című moldvai magyar életképek kiadványát az etnográfus. Császi Erzsébet AT Egy ciszteres Kanadában „Szentimentális érzéssel kötődöm 1956-hoz...” Vancouveri beszélgetés Sziklai Oszkárral 1924. október 30-án született. 1934-42-ig Egerben, a cisztereseknél tanul. Innen felvételizik Sopronba, az Erdőmérnöki Főiskolára. Az 1956-os eseményekben aktívan részt vesz, majd a forradalom bukásának napjaiban 450 diákkal, 50 tanárral és 25 oktatóval együtt Nyugatra távozik. A mai napig Vancouverben élt, a British Columbia Egyetem professzora volt. Néhány éve nyugdíjas. Neve: Sziklai Oszkár. Az egri diákévek feledhetetlen emlékei- Életem legmeghatározóbb - mai fejemmel: legszebb - éveit Egerben töltöttem. Nyolc éven át voltam ciszteres' diák. Akkor még sok mindent nem értettem, kézzel-lábbal hadakoztam a görög és latin tantárgyakkal szemben, mert sokat kellett tanulni. Nem értettem, mire jó ez, és nem értettem azt sem, miért olyan szigorúak a tanárok. Ma már látom: az a nyolc év embert faragott belőlem. Tudományos pályámon óriási hasznát vettem a latin nyelvnek. Gimnáziumi tanulmányaim minden apró részlete értelmesnek hatott. Az az oktatás egyedülálló volt, és örökre meghatározta az életemet. A tanárok szikár, lényegre törő magyarázata és viselkedése mintát adott, az Bt egyenesen és könnyen vezetett a soproni főiskolára. Kitartó diákká váltam, s talán a forradalom fontos napjaiban is köny- nyebben tudtam ezért dönteni. Életem nem bicsaklott ki, nem siklott félre. De tartsunk rendet! Soproni diákok a forradalomban- Diákjaink Bujdosó Árpád vezetésével csatlakoztak a budapesti és a szegedi egyetemek felhívásához. Az egyetemi ifjúság nyugtalansága és politikai mozgalma a rendszer ellen jóval október 23-a előtt kezdődött. Budapestről már október 19-én kaptunk hírt, hogy a fiatalok szervezete szóvá tette, sőt követelte a sajtószabadságot, a halálbüntetés felfüggesztését, és bírálták az ÁVO-t, a városi rendőrséget, a bíróságokat stb. A mozgolódás hírei eljutottak Sopronba és a diáktanács itt is egyre keményebb kritikát gyakorolt. Október 22-re nagygyűlést szervezett, majd 23-án néma tüntetéssel végigvonultak a városon. A soproni ifjúság mindenben egyezett a budapesti ifjúság mozgalmával. Talán csak a diáktanács jól irányított munkájának volt köszönhető, hogy Sopronban nem folyt vér. November 4-én a szovjet csapatok megindultak Sopron felé. A magyar katonák hátat fordítottak a forradalomnak. Az ütőszegeket is kilopták néhány ágyunkból. Magunkra maradtunk. Nem maradt más, mint megindulni az ismeretlen, végtelen Nyugat felé... Ausztriában még az a remény éltetett bennünket, hogy visszatérünk hazánkba. Aztán a híjeket hallva rá kellett döb- ~ bennünk: visszaút már nincs, a nyugati segítség nem jön, abban reménykedni naivitás volt. Ráadásul odahaza kivégeznek mindenkit, akit bűnösnek találnak. Óban az új haza, Kanada felé- Óriási szerencsénkre a kanadai kormány komoly ajánlattal keresett meg bennünket. A Bevándorlásügyi Minisztérium személyesen kereste fel a soproniakat a táborban, átnyújtotta meghívását, s megígérte, hogy a 200 diák befejezheti tanulmányait a British Columbia Egyetemen. Kanadában első legfontosabb feladatunk az volt, hogy nyelvtanulásba kezdjünk, hiszen ez volt továbblépésünk alapja. Hallgatóink 98 százaléka becsületes munkával és felkészüléssel bebizonyította, hogy megérett a „továbbtanulásra”. 1961-ben azután megszűnt a soproni részleg, többen az egyetemen maradtunk, tanári munkát kaptunk, mások pedig Kanada (főként British Columbia) vállalatainál helyezkedtek el.- Megtaláltuk tehát a második hazát, de az igazit, Magyarországot nem pótolja semmi. Életem jó részét már leéltem itt, Vancouverben, gyermekeim kitűnő állásban dolgoznak, de Magyarország hiányzik, tagadhatatlanul hiányzik. Ez a belső szentimentális érzés hat át bennünket, ezért járunk haza. Néha egy évben többször is. Három vádpont: halálos ítélet lett volna-Mi történik, ha maradunk? - sokszor feltettük magunknak a kérdést. Az 1989-es papírok azután meggyőztek bennünket arról, hogy ez volt életünk egyetlen jó döntése. A nyilvánosságra került papírok szerint ugyanis három komoly vád szólt ellenünk: részt vettünk egy ellenforradalomban, a diákok külföldre szökését támogattuk, s mi is hűtlenül külföldre távoztunk. Súlyosan elítéltek volna ezért bennünket. Nehéz volt az új élet az Újvilágban. Itt éreztem először, hogy szolgaságban élni köny- nyebb, mint a szabadságban. Ezt a komoly felelősséget nagyon nehéz volt elviselni. Mert minket nem oktattak erre. Helyünket mégis megálltuk, a világ számos helyén gazdagítottuk a magyarok jó hímevét. Egri találkozók negyven év múltán is- Negyven év múltán is összejövünk Egerben a régi osztálytársakkal. Már idősebbek vagyunk, mint egykori tanáraink voltak, s főleg fájdalmainkról beszélünk minden találkozás alkalmával, mégis összejövünk, s megpróbáljuk megélni azokat az éveket, amelyeket nem élhettünk meg, és azokat is, amelyekből kimaradtunk. Sziki Károly A fecskék útra kelnek M ég csak készülődnek, de már nem olyan az élet a fészek körül, mint nyáron. Nagy ívben repülnek, villámsebesen köröznek, aztán váratlanul irányt változtatva lecsapnak, zuhannak a mélybe, de felvágódnak hirtelen, törnek az egekbe, mintha új parancsok szólítanák őket... Már csak apró kis pontok a magasban, de ott is fecskéknek maradnak, a repülők rokonai, akik az eget uralják. Törékeny, fényes testek, és ahogy cikázva hasítják a levegőeget, roppant erőt sejtenek, mint valami éles borotvapengék, könnyedén szabdalják ( kedvükre a légteret. Már nem ivadékgondozás a programjuk, más hívásoknak a meghallok Nem zavarja őket a boron- gós szeptember, teljesítik a belső törvény parancsát: rászállnak villanydrótra, kerítések élére, tetők peremére, ahol rövid pihenőt tartanak a gyakorlás szünetében. Készület- lenül nem kelnek útra Afrika partjai felé. Felmérik, mire képesek, még ma kihull a sorból, aki nem képes teljesíteni a távot. Az erőpróbák napja szeptember eleje a fecskék számára. Olyanok, mint az olimpiára készülő versenyzők, csak a legjobbak vállalkozhatnak a nagy útra. Amikor együtt a csapat, még egy utolsó seregszemle, az öreg fecskék szemlét tartanak, és akik ezen a tavaszon születtek, gyönyörűséggel szelik a magasságokat, bizonyítva, hogy életrevalók. Aztán másnap már nem látjuk őket. Búcsú nélkül hagyják itt a hideg földet. És szállnak, szállnak valahol egy melegebb hazába, hogy amire itt elmúlik a tél, újra itthon legyenek. Mert a fecskék visszatérnek. Ezért születtek. Tudják pontosan a visszavezető utat sötétben is, pedig nem írják le a címet. Nem kell nekik az ország, város, utca neve, se a ház száma, a telefon, semmi sem. Ők, a fényes, villás farkú fecskék nem hordanak feljegyzési naplót, mert csodálatos emléktáruk van, amely visszavezérli őket a szülőföldre, pedig az út oda és visz- sza viharos csatákon át vezet, elesett kis hősöket hagyva tengerek vizén, szirtek csúcsain, de mennek, szállnak és repülnek, mert egyetlen törvény vezeti őket: haza, csak haza. Akkor is erre gondolnak, amikor a tél elől vonulnak délre, látják a lelkek televízióján azt a fészket, amelynek peremére szállnak tavasszal.-Ti, kis törékeny fecskék, milyen könyörtelenek is tudtok lenni azon a kegyetlen úton. Viharok, villámok tépázzák a kis csapatot, de aki kihull a sorból, nem hullattok könnyeket érte, mert tartani kell az irányt. Nálatok csak egy csipogás a fájdalom, mert jő utána a következő szárny- csapás, a fohász elmarad, mert nem tudok imádkozni. Nektek csak pillanat a halál, ott nincs vége valaminek, mert örök utazás a sorsotok, pontos menetrend szerint. Csak a rendnek, fegyelemnek éltek. Erkölcsötök, hogy útra keltek és megérkeztek. Visszajöttök mindig házatokba. Mindig ugyanoda, és soha máshová. Nem tévesztitek el a címet, nem cserélitek fel mással. Nincsenek zavaró erkölcsi fogalmaitok, csak egy törvényt követtek valamennyien. És ami a legszebb: nem harcoltok egymás ellen. Szeretitek fajtátokat. Nem keveredtek, nem lesztek denevérek. Fészeképítő fecskék maradtok. Sárból erős várat csókoltok ereszek alá, gerendák közé, ahol marad egy csöppnyi védett hely. Ahol az emberek házat emelnek, nektek abból is csak egy tenyérnyi kell, hogy melegségre találjatok. Csodálatos építők vagytok, piciny csőrötök a szerszám, mégis remekművet alkottok. Mindig tanultok, tavasztól őszig, hogy ne ismerjétek a kegyetlen telet. Kerülitek a fagyot, a didergést, jeget, a dermesztő hideget. A napfény nagy kemencéje kell nektek, a jó meleg, amely egyenlően sugárzik a földre. Pedig hány veszedelmet rejteget az oda- és visz- szaút! Égi háborúk ritkítják a csapatot, éles tornyok, gyilkos repülők elől okosan kitértek, de ha egy halászbárkára szálltok pihenni, a matrózok lesepernek a tengerbe, mind kevesebben érkeztek meg, és még kevesebben vissza a régi fészekhez. Ha megfogyatkozva is, de hazatértek.- Mi hoz vissza benneteket, ti villás farkú, fényes fecskék? A hit? Amelyik törvény nálatok, mélyen a lélekbe írva? Más hitet nem ismertek, mert az bűn volna, ami eltérítene az ismert útról? Csak egy törvényetek van, amely mindig visszahoz titeket?- Ti mindig csak azért mentek el, hogy visszajöjjetek? Gál Elemér Történelemóra tőttak, de "stílust nem. Jutott bőven a néhai Antalinak is, de nem kerülhette el sorsát Kónya és Jeszenszky sem. S hogy mit kapott Szabó, Kupa, Bokros meg a Békési? Hát... Torgyánról és Csurkáról megtudhattam - többek között -, hogy legközelebb ők lesznek a gó- rék. Hóm Gyula neve mondatonként elhangzott. Nagyon felöltöztették, télen biztosan nem fog fázni. Aztán az olimpia: nem tudom már, hogyan került szóba, de Kuncze nevét emlegették. Árpi bácsit viszont nem szidták. Aztán jöttek szépen sorjában a pártok, a Parlament, a cigányok és mindenféle etnikum. Tudni vélték, hamarosan háború lesz, mert „Az amcsik mán azé vannak itt” - mondta a göndör hajú. Választani szerették volna, de sehogyan sem egyeztek. A bajuszos megjegyezte: „Én megtun- nám mutatnyi, ha én lennék a főnök!” Lehurrogták. Gondoltam, itt a kardrántás ideje, jobb, ha távozom. A táborba visszatérve beszélgettünk a barátaimmal, s akkor eszembe jutott az öreg bajuszos kivagyisága: „Én megtunnám mutatnyi...” Nem akartam elmondani a többieknek, mert még netán folytatódik az a történelemóra. Inkább bebújtam a hálózsákba. Aludni... Fáczán Attila
