Heves Megyei Hírlap, 1996. szeptember (7. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-21 / 221. szám
min FU Dl A BAUT LI 7 TV Tokaji írótábor ’96 Szerepváltozások - anyanyelv, irodalom, nemzet A Tokaji írótábor, az egyetemes magyar irodalom nyílt fóruma a honfoglalás 1100. és a magyarországi szellemi intézmények alapításának ezeréves évfordulója tiszteletére történelmi folyamatosságot és változást érintő gondolatkört választott témájául. Célkitűzésében nem kevesebbet vállalt, mint hogy az anyanyeiv és az irodalom szerepét elemezze és jellemezze a nemzettudat kialakításában - mindezenközben természetesen figyelembe véve a jelen valóságot. Ezúttal azokat a részeket emeljük ki a csaknem kétszáz résztvevővel zajlott háromnapos tanácskozásból, amelyek súlyponti kérdések voltak, vállalva a szubjektív válogatás veszélyeit. Anyanyelvűnk veszélyeztetett állapotára talán Mezei András megközelítése volt a legmeglepőbb és legtalálóbb is. Feltehetően éppen azért, mert nem irodalomelméleti alapon közelítette meg. Előadásában - többek között - így fogalmazott:- Ott, ahol nem védik a magyar árut, ahol nem védik a magyar munkát, ott természetesen a nyelvet sem védik. Ott, ahol nem védik a magyar piacot, ott nagyon nehezen védhető a magyar nyelv is. Ez egy befelé gyűrűző folyamat, és a vége nem túl rózsaszínű... Nem tudom elhinni, hogy kétféle kultúra volna: egy humán és egy reál kultúra. Ezek ugyanis csak egységben élhetnek - ezeket csak szétválasztották. Mezei András gondolatmenetére rímel a kassai költő, Gál Sándor polémiájának az a fontos része, melyben az európaitól gyökereiben eltérő amerikai kultúra hatásairól fakadt ki: amit ma Amerika kultúraként produkál, annak zöme üzlet. És ez az üzletnek nevezett ballaszt kiszorítja a Lúdas Matyit, a János vitézt, a Toldit és a többi magyar irodalmi mesehőst gyermekeink tudatából. Az elhülyült Donald kacsákon és agyhúgyköves Dago- bert-féle harácsolás-filozófián felnövekvő nemzedék, a majdani magyar írók és azok művei nem vetítenek semmi mást elénk, mint nemzeti irodalmunk nemzeti jellegének és nemzet- mentő-megtartó funkciójának feladását, ha nem vetünk gátat ennek a folyamatnak. És ettől a jövőtől mentsen meg a Tokaji írótábor szelleme! Tornai József- a stuttgarti és az ulmi bemutatkozásakor - az Erdélyből a német nyelvi közegbe kerültektől kapta a legdöbbenetesebb kérdést az európai uniós tervekkel kapcsolatosan, mint arról ezúttal beszámolt elbeszélésében.- El tudja képzelni azt a magyar irodalmat - száz, kétszáz, háromszáz év múltán -, melyet már nem magyarul írnak?-Gondoljanak bele, hiszen Amerikában sem értették, hogy aki a volt Osztrák-Magyar Monarchiából jött, ahol a német a hivatalos nyelv, hogyan beszélhet, írhat valaki magyarul?! Vannak szláv, germán, újlatin nyelvek, és akkor mi az, hogy finnugor rokonság, meg magyar nyelv? Tornai válasza:-Nem, nem tudom elképzelni, hogy a magyar irodalmat ne magyar nyelven írják! Ez a nyelv annyira karakterisztikus, hogy át fogja élni a nagy nyelvek imperializmusát. A résztvevők legtöbbje alapkérdésként vetette föl a tanácskozás idején - persze, különböző megközelítésekben -, hogy egyáltalán miként maradhatott meg nyelvünk a történelem mostoha évszázadai során. A harmadik évezred küszöbén azért helyes és jogos a fölvetés, mert valóban az egyik legnagyobb csodának számít.- Túlélte a latin és török évszázadokat, a nemesítő törekvéseket, s hiába kuvikolt Herder úr - mondja Gál Sándor -, mert utána jött még a mai századunk, a ránk szabadult szla- vofil terrorhadjáratával. Kéfdés hát: miként történhetett meg ez a csoda, hogy még él a magyar nyelv? Az én olvasatomban a válasz a magyar nyelv immun- rendszerében, sajátos antibiotikum-rendszerében rejlik, mely megvédte minden felülről jövő és kívülről tolakodó hatással szemben. Az íratlan költészet idején a népköltészet gondolatesztétikumban egybeforrott közösségi szelleme őrizte meg nyelvünket, magyarságunkat. Az írott irodalom, a nyomtatás megjelenésével ez a nemzet- és magyarságtartó szerepe csak nőtt, s vele együtt a felelőssége is. t Arról, hogy mitől is függ egy nyelv életképessége, Péntek János, a kolozsvári egyetem tanára érdekes megközelítésben fogalmaz egy esti beszélgetés során:- Ránk ijesztettek Herder óta többen is, mindez azt eredményezte, hogy mindig sokkal tudatosabbanfordultunk ilyenkor nyelvünk felé, a magyar kultúra ilyenkor mindig új életre kapott. A nyelv életképességéhez nagymértékben hozzátartozik a beszélő közösségek életképessége, a nyelvi hagyomány. Mindebből szinte egy olyan biológiai erő lesz, mely a nyelvet tovább élteti, teremtő, alkotó energiáját megtartja, megsokszorozza. Ez érvényes még olyan veszélyeztetett nyelvi tájakra is, mint például Erdély.- Beszélhetünk mi itt akár történelmi, akár jelen vonatkozásában a magyar irodalom jelentőségéről - teszi hozzá Kántor Lajos, a marosvásárhelyi Korunk főszerkesztője -, ámde lehetetlen nem tudomásul venni, hogy az irodalom jelentősége egyre inkább visszaszorul. Ezáltal szerepe a társadalom életében egyre kisebb lesz. Bolondíthatjuk magunkat: ez nem így van. De az igazság az: nem lenne szabad, hogy így legyen! A jelenség azonban ez. Azt hiszem, nem biztos, hogy az irodalommal van baj, hanem az irodalom szerepe változott meg lényegesen a társadalom életében. A jelenről szólva folytatta ezt a gondolatsort Monoszlóy Dezső is, aki szerint irodalmi életünk asszimilációja meglehetősen zavaros.-Nem az a legnagyobb baj, hogy a jelentés és a szövegirodalom úgy próbálja egymást és önmagát körülzárni, hogy a másikat száműzi az irodalom területéről, hanem az, hogy harci eszközei közé az ellenfél teljes nem ismerete is hozzátartozik. Vagyis nem képes kitapintani, erre már nem futja az idejéből: mennyi a szöveg a jelentésben, s mennyi jelentés szűrhető ki a szöveg türelmes vizsgálatával. Kihalt a művekből összeálló irodalom polifonikus ritmusára ráérző reneszánsz kíváncsiság; Szűk képcsövekben szűk szempillantású igény szemszöge méricskéli gyakran igen felületesen annak vélt ér-, dekeit. Nem a művek határozzák meg a személyt, hanem a személy a művek fontosságát. Ennek eredményeként a jutalmat nem az kapta, aki megérdemli, hanem akinek adják. Az ilyen hazában az emberek nem ismerik egymást, az ilyen hazában az írók sem ismerik egymást. A kiszabott lépték útvesztőkön vándorol. Az ilyen hazát mások felé is nehéz felmutatni, mert egyetlen pillantás melegébe nem fér belé, s az nem tudja láthatóvá változtatni. Ez a gondolatsor Bertha Zoltán megdöbbentően tömör, kijózanító mondataival jelenünket láttatja:- A nyelvhalál és nemzethalál romantikus vé- tetésű látta- tása ma talán közelebb került a nyers realitás összefüggéseihez, mint lázas történelmi lélek- zaklatásainak idején. Az azelőtt pedig még vigaszt kínáló romantikus eszme, hogy nyelvében él a nemzet, eltűnőben van. Mert vannak vidékek, ahol nyelvében már nem él, csak pusztul a nemzet, s ez keserű és hiteles lírai megállapítással igazolódik Kányádi Sándor és Sütő András végzetsejtő szavait idézve és kombinálva. A magyarság fizikai és élettani hanyatlása, etnikai térvesztése, általános arányokban vett öntudatcsökkenése - kétségtelen tény. A szórványok és a peremvidékek anyanyelvi összezsugorodása, lemorzsolódása, hagyományos magyar nyelvterületek „elcsángósodása”, az elvándorlás és a szétszóródás, a nemzeti egység érzelmi megalapozottságának és támogatottságának elcsökevényese- dése vitathatatlanul előrehaladott folyamat.- Számomra elfogadhatatlan -azt tartani a Kárpátalján élő alkotókról - kezdi elemzését Balia D. Károly ungvári költő, lapszerkesztő -, hogy legfőbb ismérvük a nemzeti identitás iránti elkötelezettség és aggodalom, a szülőföld szeretetéből származó úgynevezett tájélmény, a történelmi és a nemzeti hagyományok fölelevenítése és irodalmi feldolgozása. Verset, novellát, regényt írni - csak úgy - ezerszámra tudnak Balia D. Károly ungvári magyar költő Hubai Mikló» a Magyar PEN Klub Illyés Gyula-diját Szabó Ferencnek adta át a francia költészet tolmácsolásáért Magyarországon is. Ha köztük publikációs teret, nevet, elismerést akarsz szerezni, akkor írjál kárpátaljai, kisebbségi, határon túli, kívül rekedt, megkeseredett, nemzetmentő, nyelvet őrző, történelmet és hazát sirató műveket, mert ezt te tudod a legjobban...! Több területen jelentkező közös vészjelzés az, amiről Grendel Lajos, a pozsonyi Ka- ligram főszerkesztője beszélt már-már végleg megkeseredetten:- Egymás után kerülnek válságba a szlovákiai magyar kultúra intézményei: a színházak, a könyvkiadók, a folyóiratok egyaránt. Nem emlékszem, hogy ilyen nehéz helyzetben lettünk volna-e valaha is, mert nem voltunk még a diktatúra alatt sem... Tulajdonképpen mi itt a fennmaradásunkért küszködünk idestova két-három éve. S ma úgy érzem: lassan kihúzzák a talajt a lábunk alól azzal, hogy a költségvetési támogatást a minimálisra csökkentik. Színházainkat összevonják más színházakkal, és még azt az összeget sem juttatják el a szlovákiai magyar könyvkiadóknak, folyóiratoknak, amelyet a költségvetési törvényben elfogadtak; Sőt, ennek az összegnek egy része valahol eltűnik a semmibe, tehát ilyen körülmények között elég nehéz...- Nem lehet sem íróként, sem színházi rendezőként, de lassan már újságíróként sem megélni ma Szlovákiában. Egyszerűen annyira igyekszik a jelenlegi hatalom marginali- zálni a szlovákiai magyar kultúrát, hogy az messze példa nélkül álló. Az idősebbek még emlékeznek a ’45-48-as időszakra: a kitelepítések és lakosságcserék, áttelepítések óta ilyen kemény nyomás alatt a szlovákiai magyar kultúra nem volt, mint ma! Czigány Loránd irodalomtörténész Londonból: távolság- tartó rálátásában nem osztozik társainak a nyelvünkért aggódó féltésében.-Tanár Úr! Mire alapozza optimizmusát?-Azt a típusú jajveszékelő hangot, sápítozást, ami a magyar írókból előtör, ha a magyar nyelvről van szó, azt egy kicsit túlzásnak tartom. Már csak azért is, mert ez a nyelv sok mindent túlélt már. Égy- részt mi is túléltük a nemzethalál gondolatát. Kétszer is, a reformkorban és azután is, Illyés Gyula korában. És lám, itt vagyunk. Egy nyelv nem hal meg olyan könnyen. Akik megtanulták használni, azok tudják a nyelvet, és nem fogják elfelejteni. Persze, hogy van ellenhatás...! Főképp olyan országokban, ahol ez, történetesen a magyar, kisebbségi nyelv. Ez egy egészen más ügy. Ott egy teljesen ellenséges közegben van, és küszködik, mondjuk meg őszintén. Ott valóban létezik a veszély, de az anyaországban erről nincs szó. Leszámítva azt, hogy rengeteg tükörfordítást csinálunk, és a kereskedelmi nyelvből, hirdetésekből tényleg nagyon sok rosszul, slendriánul visszaadott mondat, jelszó kerül át a magyarba. (Érre a legjobb példát Pomogáts Bélától hallhattuk a tanácskozáson. Egy balatoni villa ablakában, egy táblán elegánsan a következő felirat díszelgett: „Zimmer verlag” - két értelmes szó, csak nem az a tartalma, érPomogáts Béla előadását tartja telme, amire szánták! - a Szerk.)-Nap mint nap emlegetjük az 1100 évet. Hogyan látja Lászlófy Aladár, a kolozsvári Helikon egyik szerkesztője: lezajlott-e az anyanyelvi honfoglalás az azóta eltelt időszak alatt?- Az anyanyelvi honfoglalás körülbelül olyan értelemben zajlott le, ahogy a tengerpartokon kicsap a hullám és visszahúzódik. Mi többször betöltöttük a lelki kisebb-nagyobb Kárpát-medencénket azzal az anyanyelvi honfoglalással, de többször el is veszítettük. Véglegesen nyilván csak a nyelvünkkel együtt veszíthetjük el. Viszont fenyegető példák vannak. Azoké a népekéi - az írektől a comwoliakig, oxitánokig -, akik ma már egy idegen nyelven követelik a maguk nemzeti múltját, a maguk nemzeti eszményeit. A magyarság nem ilyen értelemben van leszálló ágban, s így ilyen értelemben nem veszítettük el még a honfoglalás eredményét. A jelen és jövő. Az anyanyelv, irodalom, nemzet. Pomogáts Béla, az írótábor kuratóriumának elnöke a századfordulóról Jókait idézve kezdi ösz- szegzését: „A honfoglalás első évezrede bevégződött - jól végződött be. A magyar nemzet rátalált önmagára. Harcias érvényeit megtartva, kifejtve - mégis a békének őrét látja benne a világ. Mivelhogy hazáját, koronáját híven és önként szolgálja - nem fél a rabságtól többé. Nem harcol az idegen nemzetekkel, hanem versenyez velük! Nem ellenségekkel, szövetségesekkel veszi magát körül. Ámde az új ezredév az új honfoglalás fog lenni. Amit diadalmas fegyver ezer év előtt meghódított, amit annyi véráldozat visszahódított - az eggyé lett, Magyarország új meghódításra vár, a szellem, az ész, a munka teremtő eszközeivel. Terjeszkedni nem feladata Magyarországnak, de emelkedni igen! Határain túl egyetlen elfoglalni való hant sem vár Magyarországra, de határain belül nagy munka áll előtte!”- Szomorú dolog ma olvasni Jókainak ezeket a sorait, hiszen amit ő akkor, mint jóslatot meg- ' jövendölt, abból semmi sem valósult meg - folytatta Pomogáts Béla. - Magyarország nem emelkedett, hanem alázuhant, földarabolták, minden háborúját elvesztette, minden forradalmát leverték. Az új honfoglalásnak a kényszere azonban talán ma is időszerű. Van egy figyelemre méltó hasonlóság a száz évvel ezelőtti és a mai helyzet között. Mégpedig abban, hogy száz évvel ezelőtt - ahogy Jókai szavaiból is kiderült - teljes biztonságban tudta magát, teljes biztonságban élt. Egyszerűen nem tudta fölmérni azt, hogy a történelem méhében mi készül. A színpad még a régi volt, a díszletek még a megszokottak és hagyományosak, de közben már egy új drámát írtak. Ennek az új drámának a dramaturgiája megszületett, a szereplői fölálltak, és szinte széthúzták a függönyt, hogy a régi díszleteket, a megszokott díszleteket elsöpörje az új dramaturgia. Én úgy érzem, hogy ma is ebben a helyzetben Vagyunk. Tehát mi is elhelyezkedünk egy színpadon, és ez » színpad nemcsak az országot jelenti, amely köröttünk valahogy - úgy-ahogy - . berendezkedett az elmúlt évtizedekben vagy az elmúlt évszázadban. Jelenti ez a színpad azt a szellemi légkört, azt a lelki környezetet is, amely bennünk, köröttünk-közöttünk kialakult. És sokan sejtjük azt, hogy már íródik egy új darab, már készülnek az új szereplők, már létrejött az új dramaturgia. Azt hiszem, a legfontosabb dolga a magyar irodalomnak, mint a nemzeti élet letéteményesének, mint a magyar történelem szolgájának és egyben gazdájának most éppen ez volna, hogy ezt az új helyzetet körültapogassa. Megismerje és vessen számot ennek az új dramaturgiának, ennek az új drámának a következményeivel, ami ránk vár. Nem tudjuk, hogy mi lesz a magyar irodalommal, hiszen intézményei, amelyek látszatra virulnak, a mélyben és a színfalak mögött mintha roskadoznának... Konfliktusok között élünk egy új drámának, egy új dramaturgiának kiszolgáltatva. Egyetlen út van előttünk: hogy a magyar irodalom öntu- datosabban, küzdőképesebben vállalja magára azokat a terheket, s nézzen szembe azokkal a kihívásokkal, amelyek a jelenben és a közeljövőben érik. Ne mások írjanak nekünk szerepeket egy drámában, aminek a dramaturgiáját nem ismerjük, írjuk meg mi magunk a szerepeket...! Jónás Zoltán
