Heves Megyei Hírlap, 1996. július (7. évfolyam, 152-176. szám)

1996-07-06 / 157. szám

1 július 6., szombat Hogyan él egy tudós a huszadik században? Világpolgár, magyar szívvel Bemutatkozik a Műemlékvédelmi Egri Nyári Egyetem elnöke Fellépése, megjelenése, mo­dora rögvest rokonszenvet kel­tett. Mindehhez társult megnyerő póztalansága, irigylendő termé­szetessége. Először - ahogy ez illik - beosztásáról, címeiről firtatom. Megjegyzi: számos titulus akad, de hát nem ez a lényeg. Igaza van, az efféle bemutat­kozás mégsem maradhat el.- Kiderül az, hogy a Műem­lékvédelmi Egri Nyári Egyetem elnöki tisztét betöltő dr. Klein Rudolfs, tudományok doktora, s egyetemi tanárként, profesz- szorként munkálkodik a tel- avivi és a jeruzsálemi univerzi­tásokon. Emellett a Budapesti Műszaki Egyetemen is előad építészettörténetet, s itthon megszerezte a kandidátusi mi­nősítést is. Készséggel szól életének számos érdekes, izgalmas for­dulójáról. Egy-egy fejezet valóságos regény, mégis logikusan tömö­rít, kiragadva a meghatározó mozzanatokat.-A hajdani Jugoszláviában, Szabadkán születtem. Az építé­szetet választottam hivatáso­mul, s tervezőként munkálkod­tam. Csináltam is addig, amíg rá nem jöttem, hogy e téren aligha alkotok maradandót. Megjegyzem: ilyesmire ke­vesen képesek, hiszen az embe­rek zöme önmagával kapcso­latban meglehetősen elnéző. Rám csodálkozik:-Nem értem őket, hiszen csak akkor fejlődhetünk, ha kri­tikusan mérlegeljük vélt vagy valódi értékeinket, s bizony, személyiségünk fejlődését aka­dályozzuk azzal, ha elvesztjük realitásérzékünket. Ezért lép­tem időben, s gyorsan váltot­tam. Teoretikus lettem, vagyis elméleti kérdésekre koncentrál­tam. Nem bántam meg, ugyanis rövid idő elteltével egészen jól boldogultam. Ennek igazolá­sára említem azt, hogy fiatalon - 1986-ban - minősítettek az újvidéki egyetem docensévé. 1989-ben már - ugyanitt - egyetemi tanár voltam. Aztán dékánhelyettesként is tevé­kenykedtem. A felszámyaló karrierív azonban megtört. Nem véletlenül.-Mindig magyarnak vallot­tam magam, ez afféle, belsőből fakadó örökzöld elkötelezett­ség. Ebből következően kar­doskodtam az anyanyelvi okta­tásért, ami bizony egyes körök­ben erős ellenérzést szült. A háború és a szerb nacionaliz­mus fokozódása hirtelen távo­zásra késztetett. Magyarorszá­gon hiába próbálkoztam, nem kaptam állást, ezért aztán más­felé kacsintgattam. Épp a kato­nai puccs idején jártam Moszk­vában, s ott összejöttem egy ki­állításon Ziva Majselsszel, aki azt javasolta: helyezkedjem el az ősi izraeli fővárosban. Ismer­tette a követelményeket. Tet­szettek, de közölnöm kellett vele, hogy angolul nem tudok. Ez azonban nem zavarta őt, mert ekként összegzett: felvet­tem, fél év múlva jelentkezzen. Addig sajátítsa el ezt a nyelvet. A bizalom megsokszorozta igyekezetemet, s valóra váltot­tam ígéretemet. Azóta utazom a világban. Feleségem - ő ma­gyar orvos - Budapesten él a gyerekemmel. Olykor hazané­zek, hiszen ott a családi ház, a könyvtáram, a zongorám. Per­sze, az Országos Műemléki Hi­vatalban is számítanak rám, s oktatom a honi diákokat is. Arra célzok, hogy vérbeli vi­lágpolgár... Nem tiltakozik, de azért ­tiszta fogalmakkal operálva - kiigazít:- Elfogadom, ha eltekintünk a negatív értelmezéstől. Egyet­értek vele, ha hozzátesszük azt, hogy magyar szív ritmusa lük­tet bennem. Megint ironikus ön­kritikára vált: - Azért ne képzelje azt, hogy saját témakörömön belül min­denhez éltek. Igaz, a XX. század építé­szetének his­tóriáját kuta­tom, ám ez meglehetősen összetett, szerteágazó téma- és gon­dolatkör. Vol­taképpen csak egyes szaka­szaiban iga­zodom el könnyedén. A valódi jártas­ság esetem­ben - minek ezt tagadni - a megbízásokból fakad. Ha fel­kérnek egy könyv írására, ak­kor jöhet a „mélyfúrás”. Más­képpen fogalmazva: e sávban fokozatosan magabiztossá for­málódom. Megint egy szimpatikus vo­nás, ami nem mindenki eré­nye... Szakmai vizekre evezünk. Arra kérem, hogy néhány ecsetvonással vázolja az előző 96 esztendő törekvéseit.- Érzésem szerint három megkülönböztető jellemvonása van Magyarország huszadik századi építészetének: a stíl- és ideológiai pluralizmus, az egyes hagyományok újrafel- bukkanása, valamint az irány­zatok mögött munkáló szándé­kok - fikciók (nemzeti építé­szet, turáni népiélek, tudomá­nyos szocializmus, steineriz- mus és mélymagyarság, piac- gazdaság) - komolyan vétele, képviselete. Előfordultak egy- utas periódusok, ezek azonban alapvetően eltérnek a hasonló nyugatiaktól, ugyanis nálunk ilyenkor hatalmi nyomásra a sokszínű madárcsicsergés el­hallgatott, illetve egyöntetű, uniszónó hozsannára váltott. Ez magyarázza a másoktól eltérő sajátosságokat. Mellesleg erre japán barátaim is felhívták fi­gyelmemet. Kötődöm ehhez az országhoz is, hiszen kötetet je­lentettem meg az ottani törek­vésekről. Kérem a jelen feltérképezé­sére is.- A kommunizmus leköszö­nése nem okozott drámai válto­zást. A katartikus élmény me­gint elmaradt, s különösebb zökkenő nélkül vettük át a nyu­gati tempót. A kis- és közép­megrendelők ízlése, ízléstelen­sége, s az építészek gyakran szolgai magatartása megterem­tette azt a képet, amely most már mindenki számára világos. Az építészet nem elsődlegesen művészet, technika - a műszaki problémák egyáltalán nem je­lentenek sem akadályt, sem inspirációt —, hanem biznisz. Más szóval: az előző idősza­kokból jól ismert szürkeség megint visszatért, újra dominál. Baj még sincs, hiszen mintegy 5-10 százalékos kisebbség vál­tozatlanul kötődik a magas színvonalhoz, s ez elég ahhoz, hogy nemzetközi rangot te­remtsen nekünk. Meghallgattam nyitó előadá­sát is. Azonnal egyedi légkört teremtett. Érthető, hiszen ízesen, szaba­tosan mintázta mondatait. Nem fukarkodva a szellemes, olykor csipkelődő betoldásokkal sem. Ekként tolmácsolta saját néze­teit. Nem fellengzősködve, ha­nem útbaigazítást kínálva va­lamennyiünknek. Élveztük ezt a sokrétű tála­lást, s azt, hogy a legbonyolul­tabb dolgokat is a legközérthe­tőbben adta elő. Közben uralta a táblát. Raj­zolt, hogy még érthetőbbé, szemléletesebbé tegye megál­lapításait. Segítségül hívta - ilyen egy vérbeli pedagógiai vénájú ka­rakter - a technika eszköztárát is. Vetített felvételei közös szel­lemi portyázás részeseivé avat­tak mindnyájunkat. Csoda-e, ha ösztönösen fel­csattant az egyöntetű elismerést tükröző taps? Pécsi István (FOTÓ: PERL MÁRTON) Kétszázezres fixszel viccelők Kjzuhjektív HALLOM, hogy az ÁPV Rt- nél 1994 óta megháromszoro­zódtak a hivatali fizetések, s ilyenformán már átlagban el­érik a havi 200 ezer forintot. Nem fejtegetik, hogy valójá­ban mit is takar ez az átlagos összeg, de gondolom, mennyit kaphatnak, akiknek nem ennyi jut. Inkább többet, mint keve­sebbet. Mivel bizonyára itt is van kisebb és nagyobb főnök, ennek-annak is jelöltek, kine­veztek helyettest, s a fő- meg a niég főbb munkatársak, a taná­csosok, főtanácsosok sem igen hiányozhatnak a sorból. Egyszóval kitalálták a címet a pénzhez, netán egyenesen erre futott leginkább a dús fan­táziából. Summa summárum: vastag a boríték. S az általában emle­getett havi 200 ezres fixszel is könnyen viccel az illető, aki az ottani, mai apparátcsikok kö­zött érezheti magát. Könnyeb­ben esetleg, mint a máig bol­dog jelzővel illetett egykori békeidőkben, amikor csupán 200 pengő forgott közszájon. S ha már abból is mód nyílt arra, hogy a feleség otthon marad­jon, a család mindennapi mun­káját házvezetőnőre, a gyer­meket nevelőre bízzák, esetleg külön bejárót is tartsanak a ta­karításra, mosásra, vasalásra ­a mostani keresetből szintén többet megengedhetnek ma­guknak, mint - mondjuk - egy mai bejárónő. Bármennyit inf­lálódott nemzeti fizetőeszkö­zünk értéke azóta. Annál in­kább, mert a sok munkanélkü­liből manapság könnyebben is találnak jelentkezőt, akárho­gyan elszoktak időközben honfitársaink a megalázóbb kenyérkeresettől. Eszembe sem jutna, hogy irigykedjem a luxusért, ami a 200 ezer forint közelében, meg ennél feljebb, az ÁPV Rt. ál­lományában a legtermészete­sebb napjainkban - ha látnám, tapasztalnám, hogy azért a pénzért tényleg, amúgy isten­igazából megdolgoznak. Esetleg még a magam sok­kal kevesebbjéből is tennék hozzá néhány forintot, ha az ország javára privatizálnák lassan az egész az országot, üzleteik olyan haszonnal jár­nának rendre, hogy a havi 10 vagy 20 ezer forintos jöve­delmű állampolgár sem találna bennük kivetnivalót. A kisem­ber tíz-húsz ezer forintja akár fillérekkel is, de folyamatosan gyarapodna legalább annyira, hogy a pénzromlást ne érezze különösebben. ÍGY AZONBAN - nem titko­lom - igencsak irritál az a havi 200 ezer forintos átlag ott fenn, az ÁPV Rt. berkeiben. S hirtelenjében nem is tudok másra gondolni, amikor hallok felőle, mint arra, hogy azért nincs nekem, nekünk annyi, mert nekik - annyi van... * * * ' * * * Győni Gyula •• Önkéntes alattvalók Nem a nevek fontosak, mert az eset sajnos, nem egyedi. így hát némi „ködösítéssel" tálaljuk a sztorit. A békés polgár szervezett egy csoportot, amely vezetőjévé választotta. Arról is gondoskodott, hogy összekunyeráljon némi támogatást. Helyet is keresett a programoknak. Örült, hogy befogadták gárdáját. Térítést sem kértek. Később az­tán ráfázott az előlegezett bizalomra, mert a gárda kis pén­zecskéjét a bürokraták úgy kezelték, mintha sajátjuk lenne. Nemrég megmutatta szerződését. Pontosabban egy esz­tendőre szóló megbízatását. Hüledezve olvastam a szuper­fura dokumentumot. A „cég" főnöke „kinevezte", sorolta magvas kötelmeit, s végül azt is meghatározta, hogy anyagi javadalmazása: nulla forint. Kérdeztem: miért írja alá? Minek vállalni az önkéntes alattvalóságot, hiszen függetlenként is boldogulnának. Méghozzá úgy, hogy az önjelölt kiskirály nem gyakorolja feudális fütöttségű hatalmát. Tanácstalan tekintettel szem­besültem. Nem biztattam semmire, csak elszomorodtam. Kétségbeejtő, hogy a kézzelfogható semmi rejlik a hang­zatos szavak, mondatok mögött. Ennyire él bennünk évszá­zadok, s az utóbbi 45 esztendő kóros öröksége? Úgy meg­törte gerincünket, hogy önként hajtjuk igába a fejünket, mi­közben a magukat felkentnek vélők demokráciáról papol­nak. S közben kéjjel alázzák meg tehetséges társaik szemé­lyiségét. Annyit azért csak megérzek, hogy az ilyen helyzetekhez két partner szükséges. Sajnos. Minden más lenne, ha a beidegzett és teljesen fölösleges főhajtásokat, kétrét görnyedést mellőznék, s nyílt tekintettel, egyenes gerinccel fogalmaznák meg a verdiktet. Nincs többé alázat! (pécsi) Enyém a főnyeremény! Gratulálunk... Ön lett az 5.000.000 Ft értékű fődíj nyertese! - fogad az „örömhír” a minap, ahogy hazaérek. Jajj, de jó! Egy újabb főnyeremény. Idén a tizedik. De ez Biztosi Ott a nevem a listán, s természetesen enyém a főnyeremény! Már csak fel kell ragasztanom a nyereménybélyeget a megfelelő helyre. Majd’ elfelejtettem! Nem árt, ha a rendelésemet is feladom, anélkül nem is oly Biztos, hogy „jogosult" vagyok. Remek, itt minden le van írva: „ezennel hivatalosan kije­lentem, ha ... és Önt illeti a főnyeremény, garanciát vállalok, hogy megkapja a díjat. Hoppá! Azt hittem, ez már Biztos. Akkor viszont mi az hogy: ha Önt? Szuper, úgy látszik, még egy CD-lejátszó is az enyém. Teljesen ingyen. Hogy hogyan? Mi sem egyszerűbb: tíz na­pon belül feladom a rendelésem, felragasztok egy újabb matricát, expressz szállítást kérek. Akkor még csak részt ve­szek a sorsoláson. S ha megjön a csomag, még a sürgősségi felárat is fizethetem. De jogosult vagyok! Nocsak, még egy nyeremény. „Ön megnyerte a faliórát!" Le kell kaparnom az aranyozott felületet, s ha mindhárom óra számlapján ugyanaz az idő látható, már enyém is a fali­óra. Izgatottan kaparászom. Lám, csodák csodája, egy­forma. Már egy ingyen időmérőm is van. Hogy mi? Ez csak akkor lehet az enyém, ha rendelésem meghaladja az 5950 Ft-ot? Ugyan, miért ne? Épp most nyertem ötmilliót, egy CD-t és egy faliórát. Mit számít most nekem 5950 Ft? Nekem semmit! Mert én tudom, hogy ez az egész csak csapda, s nem fogok beleesni! De mi van azzal a több száz, esetleg ezer emberrel, akik még bíznak, s remélnek?! A kis­nyugdíjassal, aki utolsó fillérjét fizeti ki abban a reményben, hogy ő már Biztos, hogy nyert? A sokgyermekes családok­kal. akik felbuzdulva, hogy egy kis pénz áll a házhoz, ro­hannak a postára, hogy minél hamarabb megkaphassák, ami Elvileg nekik jár. Elvileg! Mert az igazság az, hogy hiába várják a postást a rengeteg pénzzel, ő csak a számlát hozza majd. S legtöbben kifizetik. Hisz a csomagban remélik a pénzt, vagy legalábbis a meghívót annak átadására. Ehelyett azonban csak egy minőséginek éppen nem ne­vezhető „árut”, s talán egy faliórát kapnak. Hogy az ötmillió forint és a CD mikor érkezik? Az valahogy kimaradt belőle. Az egyetlen, amit nyertek: a tapasztalat. Bár azt se mindig... Elek Eszter HÍR(TELEN)KÉK.. Horn Gyulát írországi tapasztalatcsere-látogatásra invitál­ták. Csak nehogy eszükbe jusson a - skótoknak is... * Hetvenhét éves hagyománnyal szakítva, a svájci hadsereg megszüntette postagalamb-szolgálatát, a „hegyes távköz­lést”. Híradóznak helyettük katonalányok... * A jegybank döntése értelmében megszűnik a százforintos papírpénz, jön viszont a tízezres bankó. ...És annak is ötven a fele? * Egy élelmes amerikai üzletember, Andrew M. Fuhrman megalkotta azt a szerkezetet, amelyben a vállalkozó kedvű párok kipróbálhatják: milyen a súlytalanság állapotában való szeretkezés. Mint hírlik: olyan (z)űrös... (szilvás)

Next

/
Thumbnails
Contents