Heves Megyei Hírlap, 1996. július (7. évfolyam, 152-176. szám)

1996-07-20 / 169. szám

F“!

B [ESTÉ RI AlMÂTlïï

Az ember nem az élővilág csúcsa

A

Évmilliók történéseiről mesél a Föld mélye

Mamut csontváza a jégkorszakból fotó: perl marton

Ki az, aki nem töprengett még azon, milyen lehetett Földünk, esetleg szűkebb régiónk évmilliókkal ezelőtt? Miféle őslények éltek megyénkben, milyen növényeket, állatokat ettek, hogyan nézett ki ezelőtt a táj? Egyáltalán kontinensünk, melyen most élünk, hol keletkezett? Efféle izgalmas kérdésekre kerestük a választ - a teljesség igénye nélkül - dr. Füköh Levente paleontológussal, a gyöngyösi Mátra Múzeum igazgatójával.

Kövületek a vízben- Hogyan lehet korban, időben definiálni azt a kifejezést, amit a hétköznapokban csupán őslényeknek emlegetünk? - kérdeztük a szakembert.- Klasszikus értelemben azokat az élőlényeket nevezzük „őslényeknek", amelyek kövületek formájában fennmaradtak, a tengeri egysejtűtől a jégkorszaki mamutcsontvázig. Kevesen gondolnák, hogy ma is képződnek ősmaradványok. Elég csak egy közeli példát nézni: a néhány éve forrásvízbe esett, s a mészkiválás miatt megkövült levélmaradvány is kövületnek számít. Van egy másik, laikusabb megközelítés is. Eszerint csak az számít őslénynek, ami már kihalt. Ezt nagyon egyszerű megcáfolni, hiszen Egerben is létezik páfrányfenyő, ami már a karbonkorban is élt, és ugyanúgy nézett ki 300 millió évvel ezelőtt, mint ma. Ez is egy kövületnek, mégpedig élő kövületnek számít.

Evolúciós zsákutcák- Többször lehet hallani olyan statisztikákról, amelyek azt összegzik: naponta, havonta, évente hány állat- és növényfaj pusztul ki, illetve keletkezik.- Lehet különféle statisztikákat készíteni, de nem érdemes. Azért sem, mert számos olyan, tengerben élő faj létezik, amely megfelelő környezet vagy szilárd váz hiányában nem tud fosszilizálódni. A pusztulás egyébként egy természetes folyamat. Az evolúciós láncolatban mindig voltak és vannak zsákutcák. Elég csak arra gondolni, hogy egy környezeti változás hány élőlény létét lehetetleníti el. A Szalajka-völgyben évekkel ezelőtt élt egy csigafaj, amely a hideg, oxigéndús vizet szerette. A környezeti változással - a szennyeződéssel, felmelegedéssel együtt - ezek fokozatosan eltűntek a patak vizéből, ma már csak néhány egyeddel találkozhatunk a forrás környékén. De az élővilágban a fordítottja is működik. Ha egy faj számára kedvező környezetbe kerül, akkor robbanásszerűen szaporodni kezd. Új tulajdonságok jelennek meg rajta, amik előbb csak külsődleges jegyekben nyilvánulnak meg, később viszont örökletes tulajdonságokká válnak. A rovaroknál ez jól követhető, hiszen gyors a szaporodásuk, s a változásaik is jól mérhetőek. Ilyenkor előbb

csak alfajként írják le őket, később pedig már önálló fajként dominálnak.

Sárkánygyíkok kora- A múlt élőlényeit a képzeletünkben általában nem a rovarok, hanem a látványos, nagy testű állatok jelentik...-Ennek az óriási termetnek is megvan a magyarázata. Az élőlény évszázados fejlődése során ugyanis elér egy optimális méretet, amivel legjobban alkalmazkodik a környezetéhez. Ez a hőleadástól és a táplálékszerzéstől függ, úgy is mondhatnánk: e fajok környezetfüggöek. A leggyakrabban emlegetett példa a sárkánygyíkok növekedése. Akkor Földünkön meleg, párás, nedves éghajlat volt, ami buja növényzetet eredményezett. A hőleadás szempontjából „muszáj” volt a nagy testfelület. Ezek az élőlények mocsaras területen éltek, mozgásukhoz a víz felhajtóerejét használták. Hogy a környezet változása miképpen indokolja az anatómiai változást, erre hozhatunk egy közelebbi példát. A zsiráfnak van egy „rokona”, az okapi. Ez utóbbi a bozótos környezetet kedveli, míg az előbbi főként a szavan- nás, ligetes területet. A közös ős viselte mindkét állat jegyeit, de a környezeti változás a zsiráfnak kedvezett, így a robbanásszerű szaporodás és terjedés annál következett be.-A sárkánygyíkok valóban degenerálódott fajok voltak?- Túlspecializálódtak. Ez azt jelenti: túlzottan kömyezetfüg- gőkké váltak. így az élettér megváltozása végzetes következményekkel járt. Ez vonatkozik minden olyan fajra, ami nem hordoz magában olyan tulajdonságot, ami alkalmazkodni tud a megváltozott környezethez. Az ismeretterjesztők egy csoportja a brontosza- uruszt úgy is szokta jellemezni: ha ráléptek a farkára, egy hét múlva jutott el az agyába az inger. Nos, az idegrendszer fejletlenségének az oka nem a nagy méretben keresendő, hanem abban: életformájuk, táplálkozási szokásaik (növényevők voltak) nem követelték meg a

gyors mozgást, méretük miatt a táplálkozási lánc csúcsán álltak, így ellenségeik elől sem kényszerültek menekülni. Mindezek következtében idegrendszerük, ingerületvezetésük lomha volt.

Genetikai sodródás- A környezet iránti kiszolgáltatottság nem csupán az állatoknál jelent meg. Az ember is egyre környezetfüggőbb. Lesz- e ennek következménye?-Mi biológusok azt mondjuk: az ember nem az élővilág csúcsa. Anatómiailag sok olyan jegyet hordoz, ami természetellenes. Sokan nem is hinnék,

hogy a két lábon járásnak milyen negatív következményei vannak. Csodálkozunk azon, hogy sok a gerincprobléma, a keringési zavar. Ez mind arra vezethető vissza, hogy a két lábon járás természetellenes forma. A gerincnek ugyanis aránytalanul nagy súlyt kell viselnie, a keringési rendszer pedig szintén torzult.-„Csupán” ennyi a változás?- Sok kis apró, folyamatos átalakulás zajlik. A zápfogak - mivel főként főtt ételt eszünk, az erős rágásra nincs szükség - csökevényesedtek. Mindenki hallott már róla vagy tapasztalta: a „bölcsességfog” esetenként ki sem fejlődik, vagy ha igen, az elsők közt romlik el. Ahogy fokozatosan megszűnik a funkciója, úgy rövidül általa az állkapocs. Mondhatnánk másik példát is: a „vakbélre” egyre kevesebb szükség van, hiszen mindegy, hogy van vagy nincs, a szervezet nem érzi hiányát.

Az egri lelet- Visszatérve az „ősökre”: tudnak, ismernek olyan állatvagy növényfajt, amelynek jelenléte kifejezetten csak hazánkra vagy szűkebb régiónkra korlátozódik?- Inkább úgy mondanám: vannak olyan fajok, amelyek itt kerültek először elő, itt történt meg a leírásuk. A kavicsfogú ősteknős, ami Veszprémben került elő, szimbólum lett. Sokkal érdekesebb viszont az a földtani rétegsor, ami Egerben, a téglagyár környékén került elő. Az „egri lelet” az oligocén végén, a miocén elején képződött. Olyan speciális csiga- és kagylólenyomatokat őriz, ami összetételét tekintve - eddigi ismereteink alapján - a világon csak itt fordul elő. Ezt bennszülött faunának is nevezzük. Ide kerülése újabb problémát vet föl. A fauna ugyanis nem itt élt, hanem délebbre. A kontinensvándorlás során, a Földközi-tenger szűkülésével sodródott északra, és itt rögzült. Vagyis a rétegsor hajdanán Kairó környékén keletkezett... A másik érdekes jelenséget Nagyvisnyó környékén fedeztük fel. Ott olyan ősmaradványokra bukkantunk, amelyek rokonai a mai Urál vidékén élnek.

Átalakuló éghajlat- Tudom, hogy jóslatokba nem lehet bocsátkozni, de lát előttünk valamilyen jövőképet?- Változás van, az biztos. A másfél millió évvel ezelőtt kezdődött jégkorszak nem ért véget. A nagyobb hőmérsékleti változásokon belül is vannak kisebb ingások. Az én vizsgálataim azt mutatják: egy kétezer éves, csapadékos, meleg ciklus végén tartunk, amit a mainál szárazabb időszak követ. Felborult az eddig megszokott rend, kiszámíthatatlan a csapadék mennyisége, eloszlása. Átmeneti időszakban vagyunk, mégpedig az élővilág is azt mutatja: egy leszálló ágban. Száz éven belül olyan klíma lesz a Kárpát-medencében, mint ma Kréta környékén. Az erdőállományt füves területek váltják fel, a karsztterületek pusztulnak. Nem lesz drasztikus változás, inkább csak 1-2 fokos hőmérséklet-emelkedés és 10 százalékos páratartalom-növekedés várható. De ha ez állandósul, akkor vele együtt a növény- és állatvilág összetétele is átalakul.

(-romi)

Maketten a múlt a Mátra Múzeumban

Szuromi Rita:

Az első szál cigaretta

A

z öreg hosszan bámulta a bölcsőből faragott hintaszéket, mielőtt leült. Napról napra nehezebben járt, de a szobában elköltött reggeli után szertartásszerüen botjára támaszkodva kicsoszogott a tornácra, a sűrű növésű szőlőlugas árnyékába.

A nap kezdetét jelentette számára az első szál cigaretta. A szipkába belegyömöszölt Munkás átjárta tüdejét, úgy érezte, új erővel tölti meg akaratának egyre nehezebben engedelmeskedő végtagjait. Vastag ujjainak remegése csak akkor hagyott alább, mikor kezében megcsillant a gyújtó, s felszállt az első füst a hajnali párás levegőben.

Az öreg ezen a reggelen is alaposan szemügyre vette a kopott hintaszéket. A festék hiányzott a karfákról, a széleit felszaggatta az idő. Botját a falhoz támasztotta, kényelmesen befészkelte magát az ingó ülőalkalmatosságba, zsebéből előkotorta a tegnapról megmaradt fél doboz gyűrött cigarettát. Az első szippantás után úgy érezte, soha ilyen jól nem esett még neki a dohány, mint ezen a párás hajnali reggelen.

Pedig az öreg gyerekkora óta dohányzott. Gyakran elmesélte unokáinak - ha azok a szülők elöl bújva a ház valamely rejtett zugában elővettek egy divatos kis dobozt -, hogy neki hajdan az orvos javasolta a papírba csavart dohányt. Ilyenkor hosszan emlékezett, hogyan pofozta fel a falusi tanító, amiért az iskolából hazafelé rápöffen- tett, s miként kért bocsánatot, mikor megtudta, a doktor tanácsolta neki magas vérnyomás ellen. Mert külseje gyerekkora óta erőt sugárzott. Tömzsi karjai, piros arca, dundi termete miatt gyakran intették a falubeliek a szülőket: vigyázzatok a gyerekre, majd még megüti a guta!

Ahogy azonban múlt az idő, a dundi gyerek megnyúlt, pödrött bajuszt növesztett, de a csintalan életerő az arcán maradt. A katonaságot is jól viselte. Lovasszázadhoz került, s nem volt a kassai lovardában olyan négylábú, mely ne engedelmeskedett volna neki. Egyszer

azonban mégis pórul járt. Addig viaskodott a megbokrosodott lóval, hogy lába a kengyelben maradt, s mire elszabadult a rakoncátlan négylábútól, bokája több helyen is eltört. Hiába toldozták össze a katonai ispotályban, bicegése felépülése után is megmaradt.

Hazatérve nem sok öröme maradt a szülői házban. Testvérei - akik sorra megházasodtak - széthordták az atyai vagyont. így a hajdani módos gazda fia kénytelen volt vagyonához mérten szerény, de szorgos menyecskét keresni. A lakodalom nem volt hetedhét országra szóló. Az ifjú ara kelengyéje alatt sem roskadozott a szekér. De boldogok voltak, s elkezdték tervezgetni saját életüket. Napközben a kemény, szikes földet túrták az ökrösz- szekérrel, este az istállóban dolgoztak. Aztán jöttek a gyerekek, s jött a háború. Bevonult a többi falubelivel, s tudj’ isten, milyen kalandok között harcolta, menekülte, élte végig a

világégést. Hazatérve két éhes száj és mérhetetlen szegénység fogadta. Apósát eltemették, felesége asztmás lett a nedves pincében. A takaros menyecske nem volt már a régi, éveket öregedett a nyomorban, nélkülözésben. Hiába kereste arca kedves vonásait, az asszony csak a komód fiókjába elrejtett pénzt számolgatta, s decizte a tejet: mennyit tud paprikára cserélni. Az öreg ekkor érezte először, hogy menekülnie kell. Nem félt ő a háborútól, a puskaropogástól, megszokta az éhséget, de módos gazda fiaként a nyomor taszította. Egyre többször veszekedtek a szegényes krumplileves fölött, mígnem egy délután bejelentette: elmegy dolgozni a gyárba. Ezután mintha helyreállt volna a rend. Gyerekei úgy cseperedtek fel, hogy apjukat alig látták. Igaz, a pénzt számolatlanul hazaadta a feleségének, de sem ö, sem az egyedüllétben megöregedett asszony nem találta az otthon melegét.

Az öreg lábával elnyomta a cigarettát, s újat vett elő. Gondosan megsodorta a Munkást, kifpjta a szipkát, és rágyújtott.

Észre sem vette, hogy megöregedett. Gyerekei elkerültek otthonról, mindenki a maga útjátjárta.

ügy lett nyugdíjas, hogy korára rá sem döbbent. De az öreg szívós fajta volt. Nem adta meg magát a csendes enyészetnek, munkát vállalt, s ment hajnalban, éjszaka, amikor csak kellett. Felesége örült a gyarapodó forintoknak, úgy érezte: most megkapja mindazt, amit a háború alatt nélkülöznie kellett.

Életük egyre hidegebb lett. Ritkán szóltak. Az öreg lassan beletörődött a nyugalomba. Csupán egyetlen változást vett észre önmagán: legkellemesebb perceit egyedül töltötte. Kereste azokat a helyeket, ahol csak a csend vette körül, s mindig ideges lett, ha kanálcsörgés vagy fazékkoppanás zavarta meg nyugalmát.

Az öreg túl a hetvenen szembesült először a halállal. Állapota hirtelen romlani kezdett, egyre fogyott, látása gyengült, mígnem kórházba került. De nem adta meg magát. Kiszáradt, sovány bőre hónapok alatt kisimult, karjába visszatért az erő, s egy tavaszi reggelen újra hazatért. Ügy csodálkozott rá a fakadó szőlórügyekre, a földből kibújó magokra, mint azelőtt soha.

Megtalálta azt az elveszettnek hitt nyugalmat, amit éveken át hiába keresett a roskadozó ház falai között. Dolgozni többé nem ment. Ettől a perctől kezdve minden öregnek, kopottnak hitt bútor kedves lett neki.

De a legjobban továbbra is a magányt szerette. A csendes hajnalokat, amikor felesége még a reggeli maradékot takarította el a konyhában, s ő egyedül ülhetett a lugas alatt.

A

z öreg elnyomta a cigarettát. Nehézkesen felállt kedves hintaszékéből, s szemeivel a kertek alatt felbukkanó reggeli napfényt kereste. Azt a sugarat, ami minden hajnalban dacolt a sötétséggel, hogy új fénnyel üríthesse be öreg napjait.