Heves Megyei Hírlap, 1996. május (7. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-11 / 110. szám
Az iskola külső homlokzata tlTraftl ÏÏLî\FîA7,.U ’TV Kemény Ferencre emlékezünk... N agy ünnepre készül a sportvilág. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a nemzetek olimpiai bizottságai megalakulásának 100 éves évfordulóját követően a nyáron Atlantában rendezik meg a jubileumi olimpiai játékokat. Az olimpiai eszme és szellem, az olimpiai nevelés eredete az ókori filozófiában lelhető fel. Ez az ősrégi filozófiai alap letisztult s megújult, miután Pierre de Coubertin létrehozta az újkori olimpiai játékokat. Ez a játék a népek közötti kölcsönös megértést és barátságot elősegítő legfőbb világ- verseny. Kemény Ferenc részese volt a nemzetközi olimpiai mozgalom elindításának. Erről tanúskodik a Párizsi Nemzetközi Kongresszus 1894. évi oklevele, melyet az olimpiai játékok felújításának emlékére adományoztak Kemény Ferenc egri reáliskolai igazgatónak. Kemény Ferenc egri. így ismerték meg a sportvilágban. Pedig csak három évet töltött Egerben, abban a városban, melynek hímevét munkássága által is növelte. Életútja során jut el Egerbe, ahol az egy éve alapított állami reáliskola igazgatóhelyettesi teendőinek ellátásával bízzák meg 1891. augusztus 6-tól, majd igazgatónak nevezik ki 1893. március 2-án. Irányítása alatt jutott el a középiskola az 5. osztálya beindításához. Az alsófokú és a már felsőfokúvá vált intézmény főreáliskolaként folytathatta működését. A nyílt, a szilárd jellemű ember cselekedeteit a határozottság és a meggyőződés vezérelte. A rábízott vagy vállalt feladatok végzésében mindig alapos, pontos és következetes maradt. Az általa megítélt igaz ügy képviseletében ingathatat- lan maradt egész életében. Ebből adódóan nagyon sok jó barátot, de sok ellenséget is szerzett. Egerben harcol a reáliskola elismeréséért, a tanítás és test- gyakorlás feltételeinek megteremtéséért. Az épület, melyben tanítottak, célszerűtlensége miatt hátráltatta az eredményes munkát. Kemény Ferenc fáradhatatlan küzdelmet folytatott a tornacsarnok ügyében is. Egyre vastagodó aktacsomók, cikkek - melyeket az ügy érdekében megírt, a sok utánjárás - mind meddőnek bizonyultak. Lelkes szervezésbe fogott a játéktér létesítése ügyében is. Kezdeményezését közömbösen fogadták a helybeli tanintézetek vezetői. Az újság hasábjain próbálja a város vezetőinek és lakosainak érdeklődését felkelteni, őket az ügy fontosságáról meggyőzni. Fáradozása ismét hiábavaló volt. Még azt sem érte el, hogy „annyi felvilágosodott városatya közül egynek eszébe jutott volna, a kedvező aktuális alkalmat megragadva, az eszmét megmozgatni, s pozitív javaslattal a képviselő-testület elé lépni.” Akkor, amikor Nagyvárad, Sopron, Szeged városokban jelentős támogatásban részesítik a játéktér és tornacsarnok létesítésének ügyét - itt Egerben ez az eszme még nem érett meg, vagy talán helyesebben: mi nem vagyunk eléggé érettek az ilyen eszme megvalósítására.” A testi nevelés képezte a reáliskola krónikájának egyik legkevésbé örvendetes pontját, „mely e két szóban fejezhető ki: Nincs tornánk!” - írja Kemény. Azért, hogy egy állami középiskolára valóban megszégyenítő viszonyok közt, az ifjúság testi nevelését - mely joggal képezi modem közoktatás- ügyünk egyik legegészségesebb vezéreszményeit - teljesen ne kelljen elhanyagolni, az őszi és téli hónapok szombat délutánjain játékkal összekötött kirándulásokat szerveztek. Az egyiken „egész kis olimpiai játékokat rendeztek. Volt versenyfutás, súlydobás és birkózás”. Az igazgató közbenjárására kedvezményes jegyekkel járhattak a diákok az érseki fürdőbe. A reáliskola ellenfelei személyi érdekek, hatalmi kérdések és lokális ambíciójuk áldozatává tették Kemény Ferencet és az általa vezetett intézetet. Az Egerben eltöltött évek idején a korabeli lakosság és a város vezetőinek egy része nem ismerte fel őszinte szándékát, emberi nagyságát. Ezért Kemény Ferenc 1894. augusztus 24-től szabadságoltatta magát, majd saját kérelmére, az igazgatói cím és jelleg meghagyásával november 7-jétől a budapesti V7. kerületi állami reáliskolában folytatja tanári tevékenységét. Működése igen válságos időre esett, sok küzdelemben kellett helytállnia. Két dolgot azonban még a legnagyobb ellenségei sem fognak tőle elvitatni: hogy cselekvéseinek, eljárásának módjai jóhiszeműek, intentiói tiszták, céljai csak az intézet javát szemmel tartók, önzetlenek voltak,- és hogy nagyon sokat dolgozott, ereje kimerüléséig fáradozott, a kíméletlenségig menő elszántsággal küzdött, támadott és verekedett, szóval: az általa képviselt ügyben lázas tevékenységet fejtett ki, s így működésével mély nyomokat hagyott az intézet fejlődésének történetében”. - emlékezik meg Kemény Ferenc igazgatóról az 1894195. évi reáliskolai évkönyv krónikása. Kemény Ferenc Budapestre kerülése munkásságának új szakaszát jelenti, melyben az olimpiai eszme ápolása, terjesztése központi helyet foglal el életében, Párizsi tanulmányai során ismerkedik meg a két és fél évvel fiatalabb Pierre de Couber- tinnel. Találkozásaik alkalmával sokat beszélgetnek a testi nevelés ügyéről, az olimpiai játékok felújításáról. A közös érdeklődés, a rendszeres levelezés erősíti a barátság szálait, mely akkor sem szűnik meg, amikor Kemény Ferenc Egerben tanít. Egyik tanulmányában olvashatjuk: „Az olimpiai játékok felelevenítésének eszméje a párizsi Unión des Sociétés françaises de sports athlétiques kebeléből indult ki, és Pierre de Coubertin báró nevéhez fűződik”. A szövetség 1894 tavaszán küldte szét a Párizsban június 17-23. között megtartandó nemzetközi athletikai kongresszusra szóló meghívókat és programtervezetet. Coubertin nem feledkezik meg régi barátjáról. 1894. január 15-én érkezik meg Párizsból Egerbe küldött levele, melyben felkéri Kemény Ferencet az olimpia szervezésében való közreműködésre. Egerből ment az igenlő válasz is. Kemény Ferenc tudatában volt annak, hogy igazán eredményes olimpiai szervezőmunkát csak Budapesten folytathat. A fővárosból igyekszik megnyerni mindenkit, akit csak lehet, az olimpia ügyének. Amikor 1894 júniusában megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, Kemény Ferenc a meghívás ellenére sem tudott megjelenni az ülésen. Coubertin szeptemberi leveléből szerez tudomást az ülés részleteiről, s arról is, hogy távollétében - Coubertin javaslatára - választották meg a NOB tagjává. Tudós munkássága sokoldalú. Rendkívül élénk és termékeny irodalmi működést fejt ki a tanügy, a békemozgalom és a testi nevelés ügyének érdekében a hazai, a francia, angol, német és svájci szakfolyóiratokban. Életében gyakran került összeütközésbe korának tanügyi és sportvezető köreivel. Az idő múlásával egyre jobban feledésbe merült az olimpiai mozgalomban kifejtett tevékenysége. Az utókor nagy tisztelettel őrzi Kemény Ferenc emlékét, mely kárpótlás is talán. A hetvenes évek végén lehetett ismét hallani róla, amikor előbb az egri sportcsarnok vette fel a nevét, majd a Magyar Testnevelési Egyetem szoborparkjában felállították emlékművét. Most, az olimpiai mozgalom centenáriuma kapcsán — május 72-én - tisztelettel és őszinte megbecsüléssel emlékezünk a nagy pedagógusra, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapítóinak egyikére, a Magyar Olimpiai Bizottság megszervezőjére, amikor Egerben egykori lakóházának falára emléktáblát helyezünk. A Kodály utcai sporttagozatos iskola pedig dr. Kemény Ferenc Általános Iskola néven folytatja az ifjúság nevelését és képzését. Hirdetve Kemény Ferenc még ma is érvényes gondolatait és elképzeléseit: A sport a kultúra része. Az olimpiai eszme az egész világon terjedjen el. Dr. Szabó Béla főiskolai tanár P éter - bármilyen furcsa - temetésen született a testvéréhez... Hiszen addig alig tudott róla valamit. Nem is látta talán. így szinte elfeledte, hogy húga van. Édesanyja váratlan halálát követően a nagybátyjával nőtt fel az öregszüléknél. Olyannyira együtt voltak mindig, hogy a két fiút idővel a falubeliek is fivéreknek hitték. A nösülés, „bácsikájának” az elköltözése szakította szét közös ifjúkorukat. Ám ha valamelyest lazult is a kapcsolatuk, kölcsönös ragaszkodásuk, barátságuk végig kitartott. Nagyapját, nagyanyját meg nem ismert apja, anyja helyett szerette, tisztelte. Segítette őket, amint csak tehette. Aztán, hogy felcseperedett, befejezte a tanulást, nagybátyja után egyszer ő is elhagyta a régi, kedves házat. Fiatalos kíváncsisággal nyakába vette a világot. Legalábbis becsavarogta az országot, míg Pesten megtelepedett. Akkor már valahogy nem akart saját családot is alapítani, agglegényként folytatta az életét. S meglehetősen különc emberré vált. Kedvelte a társaságot, de a hiányát sem érezte. Egy idő múltán már mind ritkábban ment haza is, inkább csak írt, vagy küldött egy-egy csomagot. Gyóni Gyula Kései út az atyai házhoz Amikor látogatáson volt, nemigen érdekelte több is a faluból, jobbára csak a portán tett-vett. S napi dolgokról váltott szót az öregekkel még mindig, egyébről alig. Megözvegyült apja második házasságáról, meg az ebből született leányról, Rózsikáról pedig véletlenül sem beszéltek soha. Azt, hogy édesanyja halálát követően, apró lurkóként Péter hogyan került a nagyszüleihez, továbbra is makacsul kerülték. Legfeljebb elejtett szavakból találgathatta, hogy az új menyecskére lettek-e féltékenyek, a vejükre haragudtak kibékíthetetlenül, vagy csak a továbbszálló, osztódó vagyontól tartottak beteges félelemmel, s a régi kézben érezték azt biztonságosabbnak. Nem kíváncsiskodott jobban is róla. A nagyszülők elhunytával, az öröklés lezártával már csak a nagybátyjáéihoz járt, írt. Ők jelentették az utolsó szálat, amibe még kapaszkodni próbált valamelyest. A gyermekeiket sajátjaiként köszöntötte mindannyiszor, üres kézzel nem ment hozzájuk. Mígnem utóbb - ahogyan az apróságok felcseperedtek - lassacskán ilyen látogatásai is megritkultak. Ki-ki egyre inkább csak a saját útját járta tovább. A temetésen már igen sokára látta viszont őket. S csak azért nem később, mert a nagybátyja még életében meghagyta, hogy a szülőfalujában húzzák majd rá a földet, amikor eljő az ideje. S ide hozzák utána asszonyát is, ha nem lesz ellenére. A falusi szertartáson ott volt, aki csak maradt még a családból, rokonságból. Az egybegyűltek között mutatta meg neki egyikük Rózsikát, akit - mint röstelkedő bűntudattal bevallotta - hosszú rábeszéléssel, nagy nehezen kicsalt. Lopva pillantott rá, nem akarta jobban is fürkészni. Ám első látásra észrevette a meglepő hasonlóságot. S bár meglehet, hogy az arc többet őrzött apja vonásaiból, Péter valahogy mégis inkább édesanyja kedvesebbnek tartott, hozzá közelebb álló, sokszor megcsodált fényképével vélte egyezőnek. Bizsergette is, amint nézte. Öröm és fájdalom egyszerre szorongatta a szívét. A kései, soha nem várt és hitt találkozás felkavarta. Hiszen végtére is olyanra talált most, aki hozzá a legközelebbi. Vértestvére az a nő. Tulajdon kishúga, ha akarja, ha nem. Oda kellene lépnie hozzá, megfogni a kezét, s átölelni - futott át az agyán. - No de mit szólna hozzá? Hinne-e neki? Megértené-e hosszú távollétét és hallgatását...? Csak tűnődött, meredt maga elé. Úgyszólván semmit sem hallott a halotti búcsúztatásból. Egyre csak Ró- zsika járt az eszében, akire ily váratlanul, kiszámíthatatlanul egyszerre most hirtelen végre ráakadt. Ha beszélnek, vajon változik, változhat-e valami még a továbbiakban, vagy minden marad, mint eddig? - morfondírozott tovább magában. Jobb lesz-e megint még jobban is tartozni valakihez...? Aki megmutatta neki elvesztett, vagy inkább csak eddig nem ismert húgát, bátortalanul felajánlotta, hogy a temetés után akár hozzá is vezeti, s hazafelé szívesen összehozza vele. Némi vonakodással, de hajlott a javaslatra. A sírkertből kifelé ballagva gyorsan utolérték, akit akartak. A bemutatkozások után néhány másodpercig csak nézték egymást Rózsikával. Egyikük sem akart hinni a fülének, szemének. Aztán nagy boldogan ösz- szeölelkeztek, s örömteli, szótlan szorításban könnyeztek sokáig. Majd mindenféléről beszélgettek összevissza, ami csak eszükbe jutott. Szinte észre sem vették, amikor az apai házhoz értek, s betért Péter is abba a lakásba, aminek a küszöbét eddig át nem lépte. Rózsika szíves szóval marasztalta, asztalhoz is ültette a bátyját. Hamar kiderült, hogy szintén rég árva, magányosan él, s igen örül a testvérének. Egykettőre meg is egyeztek, hogy a továbbiakban feltétlenül rendszeresen keresik egymást. így váltak el, aztán mégsem úgy lett, mint ígérték egymásnak. Váltottak gyorsan néhány levelet, aztán valamikor az egyik valahogy válasz nélkül maradt... M elyikük, s miért lett adósa a másiknak az írásával, üzenetével - egyikük sem tudná megmondani. Csak annyi a bizonyos - így látja, érzi, meséli a falu is -, hogy megint, most már aztán végleg szétágazott valójában sohasem közös, különös sorsuk. S sajátos történetet adhatnak tovább a különben elég eseménytelen helyen...
