Heves Megyei Hírlap, 1996. április (7. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-13 / 87. szám
Már nem érdekel a sárdobálás - mondja a színidirektor S a függöny minden este felmegy... A viharos előzményeket sem nélkülöző színházigazgatói választás után ismét kiírták a pályázatot, mely a napokban jelenik meg a hivatalos közlönyben. Noha mindössze egy hónap telt el, időközben az egri Gárdonyi Géza Színházban egy sikeres premier is lezajlott. A tavaly nyári musical-előadást, a József...-et meghívták egy nemzetközi fesztiválra. Májusban egy Shakes- peare-bemutatóra készülnek, s várható még egy stúdiószínházi csemege „Csontok” címmel. Az augusztusig hivatalosan székében ülő direktor nem szívesen állt kötélnek, nem akart nyilatkozni. Gáli László: Méltatlanul elterelték a figyelmet a társulat munkájáról-A pályázati szakaszban komolyan vettem a kampánycsendet, úgy gondoltam, nem nagyon illik ez - szolgál magyarázattal. - Nyilvánvalóan a hivatalban lévőnek sokkal több a lehetősége, hogy „mozgósítsa” a sajtót. Komoly meggyőződésem: ha valaki egy évtizeden keresztül dolgozott, annak nem az utolsó hetekben kell bizonygatnia az igazát. Egy ilyen horderejű döntésnél azt kell mérlegelni, milyennek tartjuk ezt a tíz évet. Értéknek tekintjük-e, meg akarjuk-e tartani? Nem jégbe hűteni, konzerválni... Úgy vélem, alapvető esztétikai értékeket munkált ki ez a tíz esztendő, s ezalatt egymillió 100 ezer néző látta az előadásokat e kisvárosban. Kialakult egy valóságos, fizetőképes kereslet, olyan korban, amikor a gazdasági mutatók elébe tolakodnak más szempontoknak. Tíz év alatt a nézőszám nyolcvanöt százalékosra „állt be”, s mintha minden kilencedik egrinek lenne bérlete, hétezer-ötszáz az „előfizetőnk”. Azt gondolom, egy ilyen döntésnél meghatározó: egyetér- tünk-e az alapvető értékekkel, s ha igen, mit akarunk fenntartani vagy esetleg változtatni rajta, s milyen irányban. Vagy ha elvetjük, miért vetjük el, s milyet kívánunk helyette?- Úgy érezte, hogy a megyei közgyűlés döntésében - nevezetesen, hogy egy szavazattal alulmaradt egy másik pályázóval, Csizmadia Tiborral szemben - a tartalmi változtatás igénye jelent meg?-Nem. Az előző pályázati kiírásban a változtatási szándék nem fogalmazódott meg. Az a kulturális bizottság, amely ezt kiírta, négyéves periódusban nyomon követte a munkánkat, s értékesnek találta. Mi több, a közgyűlés az elmúlt évad végén határozatba foglalta, hogy nem akar rajta változtatni. Leszögezték, elmondták, s a közgyűlés elnökhelyettese megerősítette a társulat előtt. Az azóta munkával eltelt öt hónap alatt több lett a bérletesünk, a gazdasági tervünket túlteljesítettük. Tehát egy működőképes színház került mérlegre, amely a közönség igényeit szolgálja. Egy színigazgatónak mindig egy lépéssel a vágyai mögött, s eggyel a publikum igényei előtt kell járnia. Ha kihagyjuk a nézőket, akkor a politikai erőviszonyoknak lesz kiszolgáltatva a teátrum, s ez senkinek sem jó. A megyei önkormányzat vezetése felkért, hogy adjam be a pályázatot, mert más komoly jelöltjük nincs. Ha ez nem történik meg, ha nem érzem a bizalmat, nem adom be. S az ö komoly szándékuknak nem tudtak érvényt szerezni. Az elbírálás pártpolitikai csatározásoknak esett áldozatul.- A kialakult helyzetet hogyan értékeli?- Az új pályázat kiírása még nem jelent meg, lezárása május végén várható. Ez önmagában működési zavarokat teremt. Az új direktornak már most, velem párhuzamosan kellene dolgoznia, szerződtetnie, műsortervet kialakítania.-S miként dolgozik ebben az átmeneti állapotban?- A társulatot leszerződtettem, bezárom az évadot, összecsomagolom a színházat. Különben van erre egy példázat, egy Orkény-egyperces, mikor két ember megkérdezi egymástól: Hogy van? - Jól - jön a válasz. - Es mi az, amit maga után húz? - Ja, azok a beleim.” Egyszóval igyekszem úgy dolgozni, mintha örökké én lennék a direktor. A szakmai hiúságomat sértené, ha tíz év munkáját most elrontanám. Egyébként nem igazgatóképző főiskolára jártam, hanem színművészetire, s a rendes szakmám a színházrendezés, ennek igyekszem megfelelni a jövőben, ha nem én lennék a színigazgató.- Vezetőként van, amit korrigálna? Személyi kérdésekre gondolok...- Természetesen voltak tévedéseim. Csakhogy a színház abban különbözik más helyektől, hogy nálunk a művészet tárgya és anyaga ugyanaz. Mi emberekkel dolgozunk. Nekem a pályámon kivételes helyzet adatott meg, társulatot építhettem. Itt mindenki, ha úgy tetszik, az én dicsőségem, az én kudarcom. A kollegiális csalódásokat megszenvedtem. Nem „nyúltam” senki után. Ha gorombán csapta be az ajtót, nem ártottam neki.- Mit változtatna?-Ez egy gyakorlati szakma. Két évtizede vagyok vezető, de ostobaság lenne azt állítani: mindent tudok. A színházat mint intézményt vezetni praktikusfeladat, de a fő kérdés mindenkor: milyen a tartalom.- Persze, változott a világ...- És mi is. De az nem változik, hogy nem teszek a műsorba tingli-tangli darabokat, s folytatom a klasszikusok bemutatását. Az elveim nem adom fel, még ha saját érdekem is bánja. Ez zárszó is lehetne, de szólunk még a nyári játékokról, melyre tartalékként a József...- et tervezték, ám ha kapnak támogatást, másra is futná. Gáli László búcsúzóul megjegyzi: - A legnagyobb vesztesége az elmúlt időszak elvtelen és megalázó csatározásainak, hogy méltatlanul elterelték a figyelmet a társulat munkájáról. Senkinek semmiféle vádjára nem reagálok, munkával akarok foglalkozni. Sok sarat lekentem én már az arcomról. Kezdetben belehaltam, ma már könnyedén letörlöm. Este felmegy a függöny, ezzel kell törődnöm. Ha én leszek az igazgató, akkor is, ha nem, mint rendező, akkor is. Ez a dolggm. Jámbor Ildikó A Mátravidék „Lámpása” Ritkaság már, ha valaki magas korig jut, s az idős embert az öregek is bácsinak szólítják. Az pedig még kevésbé mindennapi, hogy egy mestert egész falu tisztelhet, szerethet tanítójaként. Id. Zakupszky László mátra- szentimrei ny. általános iskolai igazgatónak - hála Istennek! - megadatott ez az élettől. A héten ünnepelt 85. születésnapján úgyszólván az nem köszöntötte, aki kívül rekedt a klubkönyvtár színháztermén, s így a legbuzgóbb szándéka ellenére is csak később fejezhette ki jókívánságait. Dicséretre méltó figyelmessége a helyi önkormányzatnak, hogy a maga részéről díszpolgársággal ajándékozta meg az ünnepeltet, s neki adta át az első erről szóló oklevelet. Több hasonló kitüntetésről hallottam, írtam már, némelyiknél személyesen volt alkalmam jelen lenni, de - megvallom - ez okozta számomra is az eddigi legnagyobb örömet. Nemcsak mert igen régi ismerősöm a még mindig élénk lánggal lobogó, mesz- szire világító Lámpás, sok esztendeje barátom, hanem amiért a gesztus minden eddiginél jobban meggyőzött a magas elismerés helyességéről. Gárdonyi fogalommá vált Lámpásánál is jóval többet jelent a Mátra itteni népének. Hiszen kezdettől, 1933-tól, hogy az akkor térképen sem jelölt helyre keveredett a bácskai tanyavilágból, s ahol kevés híján egész szolgálatát töltötte, mindig más is volt, mint tanító. Valójában - miként emlegetik - amolyan mindenesnek szegődött ide az Alföldről. Elesett, szegény tót atyafiak - szlovákok - istápolójaként lopódzott a szívekbe. Ingyenes ügyintézőként segített a hegyi, erdei emberek dolgaiban, anyakönyvezett és temetett. Úgy próbált fordítani a sorsokon, ahogy tudott. Ösz- szefűzte buzgalmával a szétszórt kis településeket, önállóságot szerzett a községnek. Úttal, templommal, vízzel, villannyal. Tanteremépítést, iskolabővítést szorgalmazott, napközi otthont, kollégiumot szervezett. Zenekart, kórust dirigált. Úgy vezette a magyar nyelvre a tanítványait - a gyermekeket és a szüleiket, nagyszüleiket -, hogy a szlovákot se feledjék, megőrizzék, gyarapítsák legjobb akaratukkal. Ki- kivitte óráit a falak közül. Ősi emlékeket idézgetett a történelemhez, romokon élesztgette a múltat. Feledhetetlen, szép kirándulásokon ébresztett csodálatot a természet, a földrajz, a biológia iránt, s teremtett alapos ismereteket bennük szomjazóknak. Amit a tájról nem mondott el akkor, papírra vetette, s onnan próbálta átplántálni a fejekbe. Helytörténeti, néprajzinépzenei kutatásaival a hegyeken túl, külföldön, Amerikában, Japánban is érdeklődést keltett a Felsö-Mátra iránt. Mind többen kívánkoztak erre a vidékre, s idegenek is építkezni kezdtek. A mesés környezet, a gyógyító levegő miatt neves üdülőterületté váltak a község részei, lakói pedig - a tanító úr további fáradozásával - szakavatott vendéglátókká, akik munkájukkal is javíthattak az életükön. Igazgatóként, körzeti tanfelügyelőként, községi tanácselnökként is elsősorban a falu tanítója maradt. S egyéb tisztségviselőként a közélet megyei, országos fórumain elsősorban szintén az idevalósiak felemelkedéséért küzdött. Már a harmincas években szerepelt publikációkkal a Mátravidékről az ország előtt, s máig egész Sor más dolgozata, tanulmánya, s könyve öregbíti tovább kedvelt településeinek hírét, nevét, hasonlóan széles körben. Több évtizedes törekvésének boldogító eredménye a tavaly nyáron avatott, megnyitott mátraszentimrei szlovák tájház - múzeum -, aminek most további gazdagításán dolgozik. Hosszú ideje levelez, kilincsel hamar népszerűvé vált, gyorsan elfogyott legutóbbi munkája sürgető újabb kiadásáért. Kéziratban a környékbeli templomok története, a szlovák dalok gyűjteménye, nemzetiségi falujának ragadványnevei, nyomtatásra várva. S írógépében új papírlapok, hogy friss oldalak szülessenek egyebekről. Még nem láttam pihenni. Beszélgetéseink idején is leginkább munkáját folytatta. Tanítva, hosszasan távol katonáskodva nevelt három gyermeket, s boldogította magát már dédunokával is az immár 59 év óta élete párjának számító Mária nénivel együtt, akire igazából a család maradt a tengernyi egyéb elfoglaltság miatt. Szerencsére a megértő hitvestől nem érte komolyabb neheztelés, s a többiek is mindig méltányolták nagyobb elhivatottságát. Ha másképpen fogadják, biztosan nem marad ennyi id. Zakupszky László után. Az ünneplés - mondja Mát- raszentimre első díszpolgára - csak rövid megálló volt az úton. Utána is dolgozni akar. Hiszi, érzi, hogy tart még a pálya, s lépnie, haladnia kell rajta. Rengeteg a tennivalója - sorolja -, s rendben szeretné mindet elvégezni. A tekintete bizakodást sugall, remélem én is, hogy sikerül. S őszintén kívánom: így legyen! Gyóni Gyula Idősb Zakupszky László - otthonában FOTÓ: PERL MÁRTON a rájuk Nyolcvan éve történt Az ír nép fegyvert fog Dublin, az írek fővárosa a harcok után 1916. április 24-én az ír önkéntesekből álló Polgári Gárda egyik osztaga Dublin főutcáján menetelt a postahivatal épülete felé. A járókelők nem sok figyelmet szenteltek nekik, amíg az önkéntesek meg nem rohamozták a posta épületét, melynek homlokzatán rövidesen ott lengett egy hatalmas zöld lobogó, rajta az aranybetűs felirat: ír Köztársaság. Ezzel az eseménnyel vette kezdetét az írek húsvéti felkelése. A meglehetősen szélsőséges lépést az váltotta ki, hogy az ír önkormányzat - az úgynevezett Home Rule - ügye hosszú időn keresztül megbukott az angol konzervatívok merev ellenállásán. Az 1910-es években ugyan sikerült megnyerniük az angol liberálisok támogatását, s Lloyd Georg miniszterelnök a Parlament elé terjesztette az ír önkormányzatról szóló törvényt. Ennek értelmében Írországban a hatalmat kétkamarás parlament venné át, a szenátust az angol kormány nevezné ki, a képviselőházat viszont az érvényben lévő választójogi törvény alapján választanák. Az angol felsőház többségét alkotó toryk azonban még ezt a meglehetősen mérsékelt ön- kormányzatot adó törvényjavaslatot is dühödt ellenszenvvel fogadták. Az angol konzervatívok ekkor az Írország északkeleti, legiparosodottabb sarkában, Ulsterben élő skót protestánsokat kívánták felhasználni, akik között már hosszú idő óta hagyományo- zódott az ír katolikusok gyűlölete. Fegyveres osztagokat szerveztek belőlük a kisebbség és a vallás védelmének jelszavával. Élükre Edward Carson volt angol főügyész állt, aki ideiglenes kormányt is alakított Ulsterben. Carson „önvédelmi” alakulatai közel 80 ezer főt számláltak. Ezért indult meg 1914 nyarán az ír önkéntes hadsereg felállítása, amely Carson embereit volt hivatott féken tartani. 1914. július 26-án Dub- 1 inban a rendőrség tüzet nyitott az ír önkéntesekre. A nagy felháborodást kiváltó esemény több halálos áldozatot és sebesültet követelt. A további fejleményeket csak az első világháború kitörése, illetve Anglia augusztus 4-i hadba lépése hiúsította meg. Katolikusok és protestánsok egyaránt jelentkeztek a brit hadseregbe. Tapasztalniuk kellett azonban, hogy csak Carson embereit fogadják szívesen. Ez ismét felszította az indulatokat. Az ír Forradalmi Testvériség vezetősége határozatot hozott, hogy még a háború befejezése előtt felkelést robbantanak ki. „Anglia nehézsége - Írország lehetősége” vallották. A felkelés időpontját 1916 húsvétjára tűzték ki, ám a mozgalom vezetői közül is sokan kételkedtek a sikerben. Néhányan mégis elszánták magukat, és kirobbantották a felkelést. A postahivatal elfoglalása után az ideiglenes kormány elnöke, Patrick Pearse kiáltványban jelentette be a független és szuverén ír Köztársaság megalakulását. Egyhetes kemény küzdelem következett: az angol kormány véres bosz- szút állt. Azokat a vezetőket, akik aláírták a Köztársasági Nyilatkozatot, és az önkéntesek valamennyi parancsnokát kivégezték. Csak De Valera maradt életben, aki formailag nem volt brit állampolgár. Néhány ezer ír bírósági tárgyalás nélkül koncentrációs táborba került. Az ír szabadság 1916 hús- vétján elbukott. Az események- egy angol történész szavai szerint - „sajátos fényben tüntették fel azt a brit állítást, hogy a kis nemzetek szabadságáért harcolnak”. Kratochwill József
