Heves Megyei Hírlap, 1996. április (7. évfolyam, 77-101. szám)

1996-04-13 / 87. szám

Granada-Dakar Rallye'96 Minden évben megrendezésre kerül a sokak által figyelemmel kísért - és az autó-, valamint motorsportot meghatározó szponzorok által támogatott - hosszú távú verseny, a Pá- rizs-Dakar Rallye, amely egyeseknek a győzelem dicsőségét, másoknak a részvétel örömét, és néhányuknak - szerencsére keveseknek - balesetet vagy halált jelent. Csaknem derékszögben áll a Nap alig valamivel déli 12 óra után a nyugat-szaharai kisvá­ros, Smara fölött. Kíváncsi te­kintetek lesik a reggel óta fo­lyamatosan érkező repülőgépe­ket, amelyek óriási zajjal és gi­gantikus porfelhővel hoznak színt a kietlen sivatagba. A hő­ség pokoli, az emberek szinte csak port nyelnek, áll a levegő. Ám a 40 Celsius-fok körüli hőmérséklet sem tántorítja azo­kat az embereket, akik hangya módra szorgoskodnak a gépek körül. Biztosítják, fedik a tur­binákat a por elől, és tekinté­lyes méretű ládákat, székeket, sátrakat és „homokfutókat” ci­háinak elő a repülőgépek gyomrából. Nem véletlenül dicsőség győzni vagy akár részt venni ezen a versenyen, és különösen igaz ez a motoros verseny­zőkre. Láttam verejtéktől csil­logó homlokot, fáradtságtól, fájdalomtól elgyötört arcokat, lábukat bicegve húzó, oldalukra tapasztott kézzel járkáló embe­reket. Naponta 4-7 órát moto­rozni, lyukat ütve a délibábba, nem egy örömünnep. A renge­teg kő miatt a motor ugrál lo­vasa alatt, aki szinte végig állva teszi meg emiatt az utat. A gáz pedig eközben csaknem telje­sen lecsavarodik a kormányról. A sebesség óriási, 110-160 ki­lométer közötti átlagban. Bor­zalmas sérüléseket lehet sze­rezni, és persze szereznek is a ­műanyag „páncéllal” védett - motorlovagok. Célba érkezé­sükkor legtöbbjüket nem várja senki. Sem csapat, sem szerelő. * Az autósok közül sokan nem értek célba az est leszállta előtt, volt olyan is, aki a sivatagban éjszakázott. Természetesen minden autót, még a motorokat is felszerelték GRS-sel (Global Positioning System), amellyel eléggé nehéz eltévedni, hisz mindig közli a célpont megkö­zelítésének aktuális irányát. Beérkezés után a szerelők kö­vetkeznek, akik ördögi ügyes­séggel szedik „szilánkokra” a járműveket, hogy reggelre me­netkészek és újra stabilak le­gyenek. A legmenőbbek a fran­cia Citroen és a japán Mitsu­bishi cégek szerelői. Hihetetlen volt látni, hogy a délután ötszö­rösen „megdobott orrú” kocsi­ból, a francia Saby autójának roncsaiból (202) reggelre újra versenyautó lett. Az éjszaka a szerelőké, akik a megfáradt, sérült autókat a startra képesek újjávarázsolni Szalag Balázs és Papp Ferenc autója 250-es rajtszámmal vett részt a küzdelemben * Hajnalban sikerült néhány szót váltanom a 250-es rajtszámmal induló magyar Szalay-Papp kettőssel: sok sikert kívántam nekik. Ezután pedig a 220-as Chevrolet pedálját taposó Paul Belmondóval - a híres francia színész, Jean-Paul Belmondo fiával - váltottam pár szót, aki korábban Formula-1. verseny­autó pilótája volt, de mint el­mondta: „Ezt is meg kell pró­bálni...” Percekkel ezután már el is nyelte a porfergeteg. Pável Tamás Ember és motor az éjszakai pihenő után új veszélyek előtt napos gyer­mekéről, fele­ségéről. A verseny azonban nem állt meg, a mezőny el­hagyta Sma- rát. Eltűntek a telefonok, zuhanyozók, sátrak, és az óriásgépek kavarta ho­mok is leült. A pilóták ke­mény próbák és új kihívá­sok felé szá­guldanak... Happy lan­ding! (In Da­kar). Sajnos, tragikus baleset is tör­tént Smarától körülbelül 110 ki­lométerre, északkeletre. Egy teherautó feltehetőleg a hábo­rúból visszamaradt aknára fu­tott: huszonéves sofőrje életét vesztette. A navigátor - aki csaknem sértetlenül szállt ki - szomorúan nyilatkozott a sajtó­nak elhunyt barátjáról és annak hat hó­Szöcskeként halad az autó a kövektől szaggatott fövenyen C Négyessy Zita: Elszakadás H allom, ahogy lapozzák az újságot felettem - vágta be maga után a vécéajtót anyu. Gyűlölte az új lakást, a vékony panelfalakat, a kaszámyaszerű épületet, hogy senkit sem ismer a szomszédok közül.- Azt se tudom, kivel uta­zom a liftben. Zugló más volt. Ott keresztnéven szólítgattuk egymást. Elég volt csak Ró­zsának rám néznie, s tudta, mire gondolok. Nem értettük húgaimmal a nyavalygását. Mindig a na­gyobb lakásról ábrándoztunk. Anyu is ezt akarta. Evekig járkált a tanács nya­kára, kiverni a huppot.-Tudom Istep, egyszer rá­juk borítom az asztalt - he- veskedett. - Nem élhetünk öten egyetlen szobában. A nyolcadik évét is betöl­tötte a kisebbik húgom, mire megkönyörült a hivatal. Csípős, áprilisi napra esett a hurcolkodásunk. Fütyült a szél, cibálta a fák ágait, még­sem kaptuk magunkra a kabá­tunkat. Kimelegedtünk a do­bozok cipelésében, meg az iz­galomtól, végre nekünk is lesz gyerekszobánk. Az utolsó virágcserép is felkerült a teherautóra.- Édesanyátok hol késik?! - türelmetlenkedett apu.- Simogatja a falakat és sír... Apám nyelt egyet, intett a - sofőrnek, legyék még egy csöppnyi türelemmel, csapa­tostul mentünk vissza anyuért.- ...Itt voltatok kicsik - tö- rölgette szemeit. - Itt voltunk fiatalok...- Maradjunk? - fogta át a vállát apu.-Nem azért... - trombitált zsebkendőjébe -, csak tu­dod..., minden elszakadás egy csipetnyi halál.- Képtelen lesz anyátok egye­dül kinyögni a rezsit - közölte szárazon a sógorom húsz év­vel később, néhány hónappal apám halála után.- Az még csak hagyján - in­tette le a húgom -, de messze is lakik tőlünk. Másfél órán belül egyikünk sem éri el anyát. A telefonálás egy vagyon, az útiköltség még drágább.-Egy közelebbi, kisebb la­kást kell keresnünk neki. Ak­korát, mint a zuglói volt. Amikor a családommal álmo­dom, Zuglóban vagyunk. Anyu tésztát gyúr a parányi, ablaktalan konyhában. Köz­ben hagymát pirít, megszórja borssal, paprikával, gyors mozdulatokkal a lábasba veti az apróra vágott, előfőzött krumplit. Szomszédasszonyunk, Ró­zsa a hokedlin ülve nevetgél, a fiatal postásról mesél. Anyu int a szemével, csitt, ezek úgy hegyezik a füleiket, akár a de­nevér. Be is terel bennünket gyorsan a szobába. Durcásan vonulunk, késleltetjük a me­nést, ám ő résen van, ránk csukja az ajtót. Csiklandós ka­cagásuk jön utánunk. Száműzöttnek érezzük ma­gunkat. Nem is az izgat min­ket igazán, mi történt a postás­sal, hanem szeretjük anyut csillogó szemű, kipirult arcú lánynak látni. Amikor a barát­nőjével sutyorog, egészen más asszony. Semmi szigorúság, számonkérés. Ilyenkor még a besikeredett egyessel is elő le­het rukkolni. Egy rosszalló, „ezért még számolunk” pillan­tással megússzuk. Néhány percig lehetünk csak magunk, benyit anyu: - Mindjárt megjön apu, vacso­rázunk, utána vetítek nektek ­ígéri, nehogy azt gondoljuk, Rózsa fontosabb neki, mint mi. Imádtuk a diavetítést. Két- szer-háromszor is visszateker- tettük az izgalmasabb része­ket. Anyu valamennyi szerep­lőnél elváltoztatta a hangját, jobb volt, mint a moziban. Akkoriban csak Kovácséknak volt televíziójuk az emeleten. Ha felcsendült a Cicavízió szignálja, betódultunk hozzá­juk, s a szőnyegen törökülés­ben kísértük figyelemmel Morzsi kutya kalandjait. A glóriás Simon Templarra csak a felnőttek kaptak meghívást. Zuglóban egy család volt az egész emelet. Keresünk neked egy lakást - vezetem elő a húgaimmal ki­főzött tervet. - Két szoba untig elég. Közel az unokáidhoz. Egy barátságos környéken. Amilyen Zugló volt. Úgy gondolom, nyitott ka­pukat döngetek. Tavaly nyá­ron lárulta anyu: húsz esz­tendő múltán sem érzi itthon magát. Akkor már nem csodálkoz­tam rajta. Amikor ide költöz­tünk, modemnek, mondhatni, szépnek találtam a lakótelepet. Most lelketlennek látom a tíz­emeletes betonkockákat. Ra­bok, akik itt élnek, magasab­ban, mint ameddig felérnek a fák ágai. Az évszakokat is csak úgy tapasztalhatja meg az ember, ha derékig kihajol az ablakon.-Nem megyek el - zárja rövidre a témát anyu.- Te magad mondtad, hogy utálsz itt lakni.- Akkor sem.- Bármikor szükséged lehet a lányaidra, vagy nekik rád - győzködöm. - Ámikor haza­jövök, egyébbel sem telik az idő, mint bumlizással. Hárman háromfelé laktok. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha egy ku­pacban élnétek. M i köt téged Buda­fokhoz? -Ide te­mettük apátokat. 'írvrTTrrrrrrmm kn w*a

Next

/
Thumbnails
Contents