Heves Megyei Hírlap, 1996. április (7. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-13 / 87. szám
Granada-Dakar Rallye'96 Minden évben megrendezésre kerül a sokak által figyelemmel kísért - és az autó-, valamint motorsportot meghatározó szponzorok által támogatott - hosszú távú verseny, a Pá- rizs-Dakar Rallye, amely egyeseknek a győzelem dicsőségét, másoknak a részvétel örömét, és néhányuknak - szerencsére keveseknek - balesetet vagy halált jelent. Csaknem derékszögben áll a Nap alig valamivel déli 12 óra után a nyugat-szaharai kisváros, Smara fölött. Kíváncsi tekintetek lesik a reggel óta folyamatosan érkező repülőgépeket, amelyek óriási zajjal és gigantikus porfelhővel hoznak színt a kietlen sivatagba. A hőség pokoli, az emberek szinte csak port nyelnek, áll a levegő. Ám a 40 Celsius-fok körüli hőmérséklet sem tántorítja azokat az embereket, akik hangya módra szorgoskodnak a gépek körül. Biztosítják, fedik a turbinákat a por elől, és tekintélyes méretű ládákat, székeket, sátrakat és „homokfutókat” ciháinak elő a repülőgépek gyomrából. Nem véletlenül dicsőség győzni vagy akár részt venni ezen a versenyen, és különösen igaz ez a motoros versenyzőkre. Láttam verejtéktől csillogó homlokot, fáradtságtól, fájdalomtól elgyötört arcokat, lábukat bicegve húzó, oldalukra tapasztott kézzel járkáló embereket. Naponta 4-7 órát motorozni, lyukat ütve a délibábba, nem egy örömünnep. A rengeteg kő miatt a motor ugrál lovasa alatt, aki szinte végig állva teszi meg emiatt az utat. A gáz pedig eközben csaknem teljesen lecsavarodik a kormányról. A sebesség óriási, 110-160 kilométer közötti átlagban. Borzalmas sérüléseket lehet szerezni, és persze szereznek is a műanyag „páncéllal” védett - motorlovagok. Célba érkezésükkor legtöbbjüket nem várja senki. Sem csapat, sem szerelő. * Az autósok közül sokan nem értek célba az est leszállta előtt, volt olyan is, aki a sivatagban éjszakázott. Természetesen minden autót, még a motorokat is felszerelték GRS-sel (Global Positioning System), amellyel eléggé nehéz eltévedni, hisz mindig közli a célpont megközelítésének aktuális irányát. Beérkezés után a szerelők következnek, akik ördögi ügyességgel szedik „szilánkokra” a járműveket, hogy reggelre menetkészek és újra stabilak legyenek. A legmenőbbek a francia Citroen és a japán Mitsubishi cégek szerelői. Hihetetlen volt látni, hogy a délután ötszörösen „megdobott orrú” kocsiból, a francia Saby autójának roncsaiból (202) reggelre újra versenyautó lett. Az éjszaka a szerelőké, akik a megfáradt, sérült autókat a startra képesek újjávarázsolni Szalag Balázs és Papp Ferenc autója 250-es rajtszámmal vett részt a küzdelemben * Hajnalban sikerült néhány szót váltanom a 250-es rajtszámmal induló magyar Szalay-Papp kettőssel: sok sikert kívántam nekik. Ezután pedig a 220-as Chevrolet pedálját taposó Paul Belmondóval - a híres francia színész, Jean-Paul Belmondo fiával - váltottam pár szót, aki korábban Formula-1. versenyautó pilótája volt, de mint elmondta: „Ezt is meg kell próbálni...” Percekkel ezután már el is nyelte a porfergeteg. Pável Tamás Ember és motor az éjszakai pihenő után új veszélyek előtt napos gyermekéről, feleségéről. A verseny azonban nem állt meg, a mezőny elhagyta Sma- rát. Eltűntek a telefonok, zuhanyozók, sátrak, és az óriásgépek kavarta homok is leült. A pilóták kemény próbák és új kihívások felé száguldanak... Happy landing! (In Dakar). Sajnos, tragikus baleset is történt Smarától körülbelül 110 kilométerre, északkeletre. Egy teherautó feltehetőleg a háborúból visszamaradt aknára futott: huszonéves sofőrje életét vesztette. A navigátor - aki csaknem sértetlenül szállt ki - szomorúan nyilatkozott a sajtónak elhunyt barátjáról és annak hat hóSzöcskeként halad az autó a kövektől szaggatott fövenyen C Négyessy Zita: Elszakadás H allom, ahogy lapozzák az újságot felettem - vágta be maga után a vécéajtót anyu. Gyűlölte az új lakást, a vékony panelfalakat, a kaszámyaszerű épületet, hogy senkit sem ismer a szomszédok közül.- Azt se tudom, kivel utazom a liftben. Zugló más volt. Ott keresztnéven szólítgattuk egymást. Elég volt csak Rózsának rám néznie, s tudta, mire gondolok. Nem értettük húgaimmal a nyavalygását. Mindig a nagyobb lakásról ábrándoztunk. Anyu is ezt akarta. Evekig járkált a tanács nyakára, kiverni a huppot.-Tudom Istep, egyszer rájuk borítom az asztalt - he- veskedett. - Nem élhetünk öten egyetlen szobában. A nyolcadik évét is betöltötte a kisebbik húgom, mire megkönyörült a hivatal. Csípős, áprilisi napra esett a hurcolkodásunk. Fütyült a szél, cibálta a fák ágait, mégsem kaptuk magunkra a kabátunkat. Kimelegedtünk a dobozok cipelésében, meg az izgalomtól, végre nekünk is lesz gyerekszobánk. Az utolsó virágcserép is felkerült a teherautóra.- Édesanyátok hol késik?! - türelmetlenkedett apu.- Simogatja a falakat és sír... Apám nyelt egyet, intett a - sofőrnek, legyék még egy csöppnyi türelemmel, csapatostul mentünk vissza anyuért.- ...Itt voltatok kicsik - tö- rölgette szemeit. - Itt voltunk fiatalok...- Maradjunk? - fogta át a vállát apu.-Nem azért... - trombitált zsebkendőjébe -, csak tudod..., minden elszakadás egy csipetnyi halál.- Képtelen lesz anyátok egyedül kinyögni a rezsit - közölte szárazon a sógorom húsz évvel később, néhány hónappal apám halála után.- Az még csak hagyján - intette le a húgom -, de messze is lakik tőlünk. Másfél órán belül egyikünk sem éri el anyát. A telefonálás egy vagyon, az útiköltség még drágább.-Egy közelebbi, kisebb lakást kell keresnünk neki. Akkorát, mint a zuglói volt. Amikor a családommal álmodom, Zuglóban vagyunk. Anyu tésztát gyúr a parányi, ablaktalan konyhában. Közben hagymát pirít, megszórja borssal, paprikával, gyors mozdulatokkal a lábasba veti az apróra vágott, előfőzött krumplit. Szomszédasszonyunk, Rózsa a hokedlin ülve nevetgél, a fiatal postásról mesél. Anyu int a szemével, csitt, ezek úgy hegyezik a füleiket, akár a denevér. Be is terel bennünket gyorsan a szobába. Durcásan vonulunk, késleltetjük a menést, ám ő résen van, ránk csukja az ajtót. Csiklandós kacagásuk jön utánunk. Száműzöttnek érezzük magunkat. Nem is az izgat minket igazán, mi történt a postással, hanem szeretjük anyut csillogó szemű, kipirult arcú lánynak látni. Amikor a barátnőjével sutyorog, egészen más asszony. Semmi szigorúság, számonkérés. Ilyenkor még a besikeredett egyessel is elő lehet rukkolni. Egy rosszalló, „ezért még számolunk” pillantással megússzuk. Néhány percig lehetünk csak magunk, benyit anyu: - Mindjárt megjön apu, vacsorázunk, utána vetítek nektek ígéri, nehogy azt gondoljuk, Rózsa fontosabb neki, mint mi. Imádtuk a diavetítést. Két- szer-háromszor is visszateker- tettük az izgalmasabb részeket. Anyu valamennyi szereplőnél elváltoztatta a hangját, jobb volt, mint a moziban. Akkoriban csak Kovácséknak volt televíziójuk az emeleten. Ha felcsendült a Cicavízió szignálja, betódultunk hozzájuk, s a szőnyegen törökülésben kísértük figyelemmel Morzsi kutya kalandjait. A glóriás Simon Templarra csak a felnőttek kaptak meghívást. Zuglóban egy család volt az egész emelet. Keresünk neked egy lakást - vezetem elő a húgaimmal kifőzött tervet. - Két szoba untig elég. Közel az unokáidhoz. Egy barátságos környéken. Amilyen Zugló volt. Úgy gondolom, nyitott kapukat döngetek. Tavaly nyáron lárulta anyu: húsz esztendő múltán sem érzi itthon magát. Akkor már nem csodálkoztam rajta. Amikor ide költöztünk, modemnek, mondhatni, szépnek találtam a lakótelepet. Most lelketlennek látom a tízemeletes betonkockákat. Rabok, akik itt élnek, magasabban, mint ameddig felérnek a fák ágai. Az évszakokat is csak úgy tapasztalhatja meg az ember, ha derékig kihajol az ablakon.-Nem megyek el - zárja rövidre a témát anyu.- Te magad mondtad, hogy utálsz itt lakni.- Akkor sem.- Bármikor szükséged lehet a lányaidra, vagy nekik rád - győzködöm. - Ámikor hazajövök, egyébbel sem telik az idő, mint bumlizással. Hárman háromfelé laktok. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha egy kupacban élnétek. M i köt téged Budafokhoz? -Ide temettük apátokat. 'írvrTTrrrrrrmm kn w*a
