Heves Megyei Hírlap, 1996. március (7. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-09 / 59. szám
A halált osztó óriás ágyú 1916. Harmadik évébe lépett az I. világháború, az emberiség addigi legborzalmasabb csatáinak sorozata. Az emberi ész óriási leleményességgel hoz létre rafináltabbnál rafináltabb eszközöket saját maga elpusztítására. Addig soha nem látott szörnyek jelennek meg a szárazföldi és tengeri csatatereken: tank, tengeralattjáró, zeppelin és repülőgép. Földön, vízen, víz alatt és levegőben arat a halál. Az 1916-os év nagy anyagcsatáiban, ahogy a modern technika véres tombolását szemérmesen nevezik, milliószámra szaggatják szét tüzérségi gránátok, perzselik halálra lángszórók az emberi testeket. Mindez nyolcvan évvel ezelőtt történt, de az első világháború igazságtalanságai két évtized múltán újabb háborút szültek. Amikor megemlékezünk ezekről az eseményekről, célunk a háború borzalmainak bemutatása mellett az is, hogy rávilágítsunk: „őfelsége, az ágyú” mérhetetlen szenedést tud okozni, problémákat tartósan megoldani azonban sohasem sikerült vele. Barátságos mosoly a kamera előtt Nyolcvan évvel ezelőtt, 1916. február 21-én kezdődött az első világháború legvérmesebb csatája, a verduni ütközet. Az 1916-os esztendő emberfaló összecsapásai azoknak az elképzeléseknek a véres gyümölcsei voltak, melyek a háborút 1916-ban döntésre akarták vinni, és amely elképzeléseket mindkét hadviselő fél vezetői magukénak vallottak. Az erőviszonyok ismeretében nyilvánvaló volt, hogy egy elhúzódó háború, a szinte korlátlan erőtartalékokkal rendelkező antant számára kedvező, a központi hatalmak sietsége így érthető volt. 1916-ban ugyanis az antant fölénye még nem jelentkezett közvetlenül. A központi hatalmak még rendelkeztek az egyenlő esélyekkel folytatott harc feltételeivel. Magyarázatra szorul viszont az antant sietsége. Ezek közül az egyik, hogy a tartalékok nem oszlottak meg egyenletesen a szövetséges országok között. Oroszország korántsem kimeríthetetlen erőforrásai aggodalomra adhattak okot, csakúgy, mint az elhúzódó háború által előidézett belső feszültségek. A legfontosabb szempont azonban az volt, hogy egy hosszú háború megváltoztatná a világ- politikai erőviszonyokat. A győztes antanthatalmak meggyöngülnének a nem hadviselő hatalmakhoz képest, és ez az USA és Japán pozícióit erősítette volna. Ezek a megfontolások az antantot is arra sarkallták, hogy még 1916 folyamán vessen véget a háborúnak. Az antant-tervek egyeztetésére 1915 decemberében került sor, a chantilly-i francia főhadiszálláson. Ez volt az antant katonai vezetők legmagasabb szintű konferenciája a háború alatt. Döntésük szerint a fő feladat nem a front áttörése, ez reménytelen vállalkozás lenne, hanem az ellenséges erők felmorzsolása. Ennek az elképzelésnek kétségkívül volt realitása, hiszen az antant-haderő nyugaton és keleten egyaránt erőfölénnyel rendelkezett, de lebecsülte a központi hatalmak még meglévő tartalékait, amikor a győzelmet 1916 folyamán kikényszeríthetőnek vélte. A német terveket Erich von Falkenhayn, a német hadsereg vezérkari főnöke dolgozta ki, aki szintén lehetetlennek tartotta az ellenséges front áttörését, s ezért ő is az ellenséges erők felőrlését tűzte ki célul. Abból indult ki, hogy Francia- ország, háta mögött két háborús évvel és megfosztva északi ércvidékétől, összeroppantható, ha hadseregét a fronton szakadatlan harcokban felőrlik. Csak a francia nemzeti büszkeséget kell egy kicsit megpiszkálni, hogy a francia hadsereg hazafias felbuzdulásától elvakítva belerohanjon a húsdarálóba. Ezt a célt a híres verduni erődítményrendszer megtámadásával vélte elérni. Falkenhayn úgy látta, hogy a franciák Verdunt az utolsó emberig védeni fogják, s ebben nem tévedett. Koncepciója mindezek ellenére irreálisnak bizonyult, mert nem rendelkezett a szükséges erőföÍ1TTTTFU í)’U\FtíY7.U 'TV Nyolcvan éve történt A verduni vérszivattyú lénnyel. Ráadásul a Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf sem támogatta kollégája elképzeléseit, ő ugyanis a Balkánon és Olaszország ellen kívánt offenzívát indítani, így a Monarchia és Németország katonai elképzelései nem találkoztak, és az előkészületek külön úton haladtak. 1916 februárjára a német hadvezetés elérkezettnek látta az időt tervér nek megvalósítására. 1916. február 21-én egy német nehézgránát csapódott a verduni érseki palotába, melyet soha nem látott pergőtűz követett. Ezzel kezdetét vette az első világháború legvéresebb és legértelmetlenebb csatája. A nyolcórás, hatalmas erejű tüzérségi előkészítést a német gyalogság támadása követte, akik heves kézitusában egyhetes harc alatt 8 kilométerre szorították vissza a franciákat a 40 kilométeres frontszakaszon. A francia védelmi vonalak megroppantak, de nem omlottak össze. „Verdun - egy angpl hadtörténész szerint - a csúcsán volt egy haszontalan kiszögellésnek a francia vonalon; tárgyilagos szemmel nézve a franciák helyzete biztosabb lett volna nélküle.” A francia közvélemény és a francia politikusok azonban Verdunt szimbólumnak, a németek elleni védelem megingathatatlan oszlopának látták, és nem tudták, hogy erődítménynek sem igazán lehet már nevezni, hiszen Verdunből a háború elején elvitték az ágyúkat. Még második lövészárokvonala sem volt. A francia hadvezetés tehát legszívesebben feladta volna, de a főhadiszállásra látogató Briand miniszter- elnök mindenkit árulónak bélyegzett, aki az erőd feladását „Csendélet” a lövészárokban szóba hozta. „Lehet, hogy maguk nem tekintenék vereségnek Verdun elvesztését, de mindenki más igen! Ha feladjuk Verdunt, gyávák, gyávák.” Ezek után Joffre marsallnak nem volt választása. Kijelentette: „a miniszterelnöknek igaza van... Verdunnél nem lesz visszavonulás. A végsőkig harcolunk.” A franciák tehát besétáltak Falkenhayn csapdájába. A legkorszerűbb nehézlöve- gekkel, repülőgépekkel, aknavetőkkel és lángszórókkal támadó németek hatalmas veszteségeket okoztak a franciáknak. A több hónapos felőrlő harcokban 47 német és 70 francia hadosztály tépte, szaggatta egymást. A németek csaknem elérték céljukat. A Verdunnél harcoló francia katonák harci szelleme megtört, s kis híján zendülés tört ki közöttük. Veszteségeik óriásiak voltak. Mintegy 550 ezer fő. Ez volt az egyetlen nyugati offenzíva, amikor a támadók veszteségei kisebbek voltak a védőkénél. De a németek is nagy árat fizettek. Verdun a német közvélemény szemében is szimbólummá változott. A háború megnyerésének szimbólumává. Ezért a németek is könyörtelenül nyomták a csapatokat az emberfaló katlanba, a siker egyre távolodó reményében, pusztán presztízsből. 450 ezer embert veszítettek, de céljukat, a francia haderő felmorzsolását nem sikerült elérniük. A verduni harcoknak nem volt győztese. Morális értelemben mégis a franciák győztek. Ők ugyanis meg tudták védeni az erődöt, a németek viszont nem tudták elfoglalni, és ez lelkesítő hatást gyakorolt minden franciára, aki nem ott harcolt. A közel egymillió áldozatot követelő vérszivattyú egy angol hadtörténész szerint „a legértebjietle- nebb mozzanata volt annak a háborúnak, amelyet amúgy sem ragyogott be az értelem fénye”. Kratochwill József Tiszta időben a Magos-hegytetőn is hallani Olyan a hangja, mint a zengő ércé A z 1935-ben alakult balatoni magyar banda cimbalmosa, Kormos Feri bácsi az idén tölti 82. évét, de télen-nyáron mindennap leül a cimbalma mellé énekelni, zenélni a maga és felesége kedvére. Szép időben elhallatszik a Magos-hegytetőig, a felvégig is a játéka. Este megállnak az emberek az ablakuk alatt, hallgatják a húrok pengését, és a nótájukat játszatják az öreggel.- Nem tudom megmondani, hány nótát, népdalt, operettet ismerek - mondja Feri bácsi. - Nem annak volt híres lagzija, akiében 2-3 disznót vágtak, hanem azé, ahol a zenekarban cimbalmos is volt. Május 1- jén a zenés ébresztőn négy ember vitte a hangszeremet, egy engem vett a nyakába, úgy vertem végig a falut.- Hogyan tanult zenélni?-Herovics Antal zenetanár járt ki hozzánk. Fizetség gya^ nánt felváltva kosztoltuk. Ő tanított, aztán egyszer kisorsolta a rossz cimbalmát, amit én nyertem. Hazahoztam, beleszerettem.- Megsirattam én ezt a szerelmet - vág közbe a felesége, Margit néni. - Nagyon spóroltam az építkezésre, aztán ’42- ben Feri elment Egerbe, és ezzel jött haza - mutatja a drága hangszert. - Mind a 320 pengőt odaadta érte. Három-négy tehén árát. Elkeseredtem, de nem tehettem semmit, belenyugodtam.- Havonta új operettet tanultunk be a falubeliekkel, amit 14-16 alkalommal adtunk elő a környéken. Jacobi Viktortól, Lehár Ferenctől, Kálmán Imrétől mutattunk be darabokat. A Fővárosi Operettszínháztól kaptuk a jelmezeket, a díszleteket a falubeli Restár Sándor festette, a kellékeket mindenki hozta magával.-Hogy volt idejük ennyi darabot megtanulni?-A borsodnádasdi lemezgyárban dolgozott szinte mindenki a faluból. Végeztünk a munkával, mentünk próbálni. Minden szombat-vasárnap bál volt, ott is muzsikáltunk. A lagzikba délután kettőtől másnap reggel hétig. Nem a-moll- ban vagy F-dúrban játszottunk, ahogy kellett volna, hanem ahogy énekelt a vendég, úgy- Hívják még muzsikálni?- Már 20 éve nem. Pedig ha szólnának, elmennék. De nem tudják már a mai emberek értékelni ezt a szép zenét. A kismotoromat már százan kérték, adjam nekik, ha meghalok, a cimbalmot senki. Igaz, senki sem próféta a saját hazájában. Megtanítanám én a szomszéd kislányt, Kingát is zenélni, de nincs türelme hozzá. Jó hallgatni a szép dallamokat, a húrok pengését, szaladnak az ütők, zeng a Búcsúzik az ősz a nyártól..., a Fáj a szívem, hej, de nagyon beteg... Búcsúzóul egy csárdással idézi Feri bácsi a régi táncos napokat.- Arra emlékszem a legszívesebben, amikor nyári éjszakákon és hajnalokon muzsikáltunk. Olyan volt a hangja, ahogy Szent Pál apostol írja levelében: mint a zengő ércé. Nagyon szép hangszer a cimbalom - mondja csendes szeretettel. Császi Erzsébet
