Heves Megyei Hírlap, 1996. március (7. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-02 / 53. szám
''1 ï)ïi\RAI A falu büszkesége: a műemlék templom FOTÓ: PERL MÁRTON napja kezdte meg a működését a volt közösségi házban, ahol a tervek szerint 25 helybeli nőt alkalmaznak majd. Koszorúkat készítenek, s különböző szárazvirág-kompozíciókat. Jövedelempótló támogatást jelenleg huszonnyolcán kapnak. Számukra már tavaly is biztosítottunk munkát három hónapig. Parkosítottak, rendbe tették a temetőt, gone valamilyen turistacsalogató programra?-Ha idegenek járnak erre, Tóth Lászlóné: „Gyógyszerre megy el a nyugdíj” dozták a közterületeket. Erre minden bizonnyal az idén is lesz lehetőség.- Ha túl sok pénz nincs is, tervek bizonyára itt Sólymoson is vannak.- Az idén mindössze a Bartók és a Szabadság utca rendbetételére jut pénz. Az öregek napközi otthonát is bővíteni kellene, hiszen népszerű az intézmény az idősek körében, és többen is eljárnának ide. Erre azonban nemigen telik a költségvetésből ebben az évben.- Gyöngyössolymos nagyon szép helyen fekszik. Gondoltaknem mulasztják el megnézni a műemlék templomot, de idén talán egy újabb nevezetessége is lesz a falunak. A régi molnárház évek óta lakat alatt van. Mivel műemlékről van szó, meghirdettük eladásra, s akadt is jelentkező a megvételére, rendbehozatalára. Molnár Gusztáv - a mátrafüredi Kallómalom tulajdonosa - vállalná, hogy felújítja az épületet és a hozzá tartozó malmot. Ameny- nyiben megvalósítaná ezt az álmot, újra megnyílhatna a látogatók előtt az épület. Barta Katalin Február végéhez közeledve Gyöngyössolymoson is egy remény élteti az embereket: hamarosan véget ér az idei hosszúra nyúlt, kemény tél, s az időjárás enyhülésével talán visszalopódzik a szívekbe a derű. Mert mint mindenhol, ebben a mátrai kis faluban is nehezen élik meg az emberek a gazdasági sanyargatás lélekölő hatását. Pedig a solymosi embert nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja a küzdelmet. A faluban alig akad család, akinek ne lenne szőlője a környező lankákon. Évszázadok öröksége a kiváló adottságú területen a szőlőművelés, s többnyire ez a foglalkozás mentette át a legnehezebb időszakokon is az itt élőket. A solymosiak nem várják meg az első pacsirtaszót, hóban, fagyban is kijárnak metszeni, hiszen nem lehet az ilyen munkát elég korán kezdeni. De hiába az akarat és a szívós küzdelem, egyre nehezebb megbirkózni a napról napra keservesebbé váló terhekkel. Egy idősebb úr a fejét rázza, amikor arról kérdezzük, milyen az élet mostanában errefelé.- Nem a faluval van itt gond, kérem. Én már nem vagyok fiatal, három súlyos válságot megértem ebben az országban, negyvenöt éves munkaviszonnyal rendelkezem, de soha nem volt ilyen rossz a helyzet, mint most. Semmi értéke nincs a pénznek, de még ennél is kegyetlenebb, hogy soha nem tudjuk, mire ébredünk. Lassanként félek bekapcsolni reggelente a rádiót. Mindennap újabb áremelésekről hallani, s én csak azt tudom, hogy az én borítékomba évek óta ugyanannyi kerül hónap elején. Kimerült ez a nép a végsőkig, idegileg, fizikailag. De úgy látszik, ez senkit nem érdekel. Ez szomorú, nagyon szomorú... Tóth Lászlóné a boltba igyekszik, amikor megszólítjuk. Bemutatkozásunk után kérdezni sem kell, úgy ömlik belőle a panasz:-Nagy a szegénység, de a bejárati ajtón lévő plakát arról tanúskodik, hogy ez az intézmény még működőképes, hiszen se szeri, se száma a kiscsoportos foglalkozásoknak, kulturális rendezvényeknek. Manapság ez sem szokásos jelenség egy kis településen. A fiatal, agilis jegyzőnő, Schósz Attiláné szívesen osztja meg velünk a titkot:- Tavaly óta új vezetője van az intézménynek, Gyöngyösről jár át.J Nagyon talpraesett. O szervezte meg a szeptemberi háromnapos szüreti rendezvényt, aminek nagyon nagy sikere volt a helybeliek körében. De rendszeressé váltak a bálok mi családunkat más baj is sújtja. Amputálták a férjem mindkét lábát. Képzelje csak el, 27 fajta gyógyszert szed naponta. Mire ezeket kiváltjuk, a nyugdíjból alig marad. Segítséget nem kapunk sehonnan. így élünk már ötödik éve, ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. Ennyi keserűség után valóságos színfolt számunkra a település fiatal körzeti megbízottjával szót váltani. Tóth József másfél éve került ide a családjával. Akkor adták át a takaros szolgálati lakást és a hozzáépített kis irodát. A fiatal rendőr örömmel beszél az elmúlt időszak tapasztalatairól:- Gyöngyöshalászról kerültem ide, és örülök, hogy elfogadtam a megbízást. Nagyon rendes emberek élnek itt, szorgalmasak, becsületesek, önérzetesek. Talán ennek is köszönhető, hogy jó a közbiztonság, elenyésző a bűncselekmények száma. Szerencsésnek érzem magam azért is, mert befogadtak az itteniek. Lényeges dolog az is, hogy a falu vezetőivel nagyon jó, korrekt kapcsolatot alakítottunk ki, kölcsönösen segítjük egymás munkáját. Ezt nem minden településen mondhatják el a kollégák. A falu központjában lévő művelődési ház is tartogat számunkra némi meglepetést. A Tóth József: „...elenyésző a bűncselekmények száma” is, amiket mindig más helyi szervezet patronál, s a bevételeket saját célra használják fel. Tavaly például az óvoda így jutott új kerti játékokhoz.- Ébben az önkormányzatnak is van érdeme, hiszen az intézmények fenntartását és működtetését javarészt a hivatal finanszírozza.-Az igazság az, hogy a mi anyagi lehetőségeink is elég szűkösek, de az intézményeink még nincsenek veszélyben. A gázprogram itt Gyöngyössolymoson is a legnagyobb beruházás volt az elmúlt évben, aminek terheit még évekig viselnünk kell. Sajnos, nem is sikerült túl jól, hiszen a kivitelezés alaposan elhúzódott, s az emberek ezt nehezen emésztik meg, érthetően. A gondok mellett azonban vannak eredményeink is. Az utóbbi években sokan települtek le itt. A leginkább Gyöngyösről érdeklődnek a falu iránt. Az idén is negyven házhelyet kínálunk eladásra. S bár nem túl olcsóak a telkek, úgy tűnik, mindegyik vevőre talál.-Akad-e itt helyben munka- lehetőség a fiatalabbaknak?- Sokan Gyöngyösre járnak át, hiszen itt helyben a Prodax Kft.-n és a téeszen kívül alig akad kenyérkereseti lehetőség. Ezért is örültünk a Rena Kft. érdeklődésének. A német-magyar érdekeltségű cég egy pár ♦ • ~ ' Idén talán megújul a régi molnárház Solymosi tavaszváró Jámbor Ildikó A pesztra N égyesztendős koromban volt egy barátnőm. Jó tíz évvel idősebb nálam, de ez mit sem számított. Remekül töltöttük együtt az időt, téli délutánokat, késő estéket, kora hajnalokat. Nálunk lakott. Majdnem olyan volt nekem, mint egy idősebb testvér. Soha nem éreztem a köztünk levő társadalmi különbségeket - akkor még nem is tudtam, hogy ilyen létezik -, azt is csak a szomszédoktól hallottam, hogy így hívják: a pesztra. Ma már bébiszitter lenne a neve elegánsan, s megilletné a fizetség is, szabott áron. Akkoriban ilyesmiről szó sem esett. Az ötvenes évek végén jártunk. Fojtott levegőjű nagy nyarakra, rekkenő delekre emlékszem, és nyirkos telekre. A vasárnapi húslevesszag mellé lelkesítő meccsközvetítések jártak. A magyamóta-műsor előtt vagy után Szepesi György harsogta a hétvégi mérkőzés fordulatait. Amikor góóólt kiáltott, messze hangzott a nyitott ablakokból a lelátó ovációja, keveredve a szomszéd férfiak lelkes üvöltésével. Látszólag békésen, csendesen zajlott az élet. Ötvenhatot már rég ellapoztuk a naptárban, s a pancsoló kislány dallamára pucoltuk a zöldborsót a gangon. Az én pesztrám tanyasi kislánynak született, a legnyomo- rúbb, legnehezebb sorsú családba. Öten voltak testvérek - a többi mind fiú -, s már kicsi gyerekkora óta megszokta, hogy a tanítás után vagy előtt libát, tehenet kell legeltetnie, vagy kitakarítani a jószágok helyét, tejfölt, túrót vinni a városba. Nehéz munkán nőtt, de mégsem veszített el semmit a gyerekkori hamvasságából. Ahogy kijárta a nyolcat, kevés lett otthon neki a tennivaló. Jóllehet, akadt munka elég, de ő hamar végzett vele. Az náluk szóba se került, hogy tanulni is mehetne, övéi eldöntötték, hogy parasztlányból csak parasztasszony lehet, csupán kéne egy hozzáillő fiatalember. Bátyjai őrködtek felette, a tanyán nem volt társasága, s amikor a nagynéném hozzánk kommendálta, az édesanyja is könnyen ideadta, előbb télre, aztán egész esztendőre. Az én modem anyukámat akkoriban az irodában este tízig túlóráztatták. A bölcsődéből kivett, mert sokat betegeskedtem, s három évig velem volt otthon, de utána már munkába kellett állnia. Kellett a pénz. Apám még az orosz fronton szerzett mellhártyaszö- vődményét feküdte ki a kórházban, az orvosok hónapokig azt hitték, hogy tüdőbaj. Amikor kiderült, hogy mégse, a professzor azt mondta: adjon hálát a teremtőnek, az ilyesmi minden tízezredik beteggel esik meg. Anyukám hónapokig egyedül nevelt, s én szomszédról szomszédra hányódtam estefelé. az óvoda után, míg ő az áfész-boltok mérlege felett görnyedt. Ekkor érkezett hozzánk az én pesztrám. Micsoda boldog- ságos idők voltak! Este, pislákoló villanyfénynél sült- krumpli-illatban üvöltöztük az éjszakába, hogy „Csau, csau bambiínó, szeretlek téged!”, meg édesbúsan dudorásztuk a „Nonoletát”. Csak évtizedekkel utána jöttem rá, hogy zenei nevelésem az olasz chansonékra alapozódott, ott a kisszobai díványon, a pesztrám mellett. Marika (egy parasztlánynak mi is lehetne más a neve) egész halom slágerfüzetet gyűjtött össze. A rádióból hallott dallamokat teljes tudományossággal egészítettük ki a szöveggel: Eperfagyi, eperfagyi, hű de finom..., meg a Németh Lehel énekelte Járom az utat, a macskaköves utat kezdetűvel. Istenem, milyen távol is volt tőlünk a pesti flaszter! Az ideáljaink azért tűntek olyan fényesnek és ragyogónak. Marikának gyönyörű hangja volt - emlékezetem szerint -, s ha a kottát ismerte volna, s a szüleiben is több az ambíció, talán kórista vagy énektanár válik belőle. De az lett, amire a sorsa rendelte: tanyasi parasztasz- szony három gyerekkel, viszonylag fiatalon hat unokával. Évtizedek óta nem láttam, mígnem a múltkoriban, amikor vonattal jártam otthon rokonlátogatóban, a nagynénémmel együtt kijött az állomásra. A falujuk előtt elhúz a szerelvény, csupán pár percre áll meg, ilyenkor egymásnak adott csomagokkal pótoljuk az elmulasztott együtt töltött órákat. Az én egykori pesztrám is ott állt a peronon, napszítta arccal, fejkendősen. Három kis narancsot szorongatott a kezében, nekem meg a gyerekeimnek. R ögtön megismertelek - vágtam elébe a zavart magyarázkodásnak, de többet mondani nem volt időm, csak integettem neki, mert a vonatunk kihúzott az állomásról.
