Heves Megyei Hírlap, 1996. március (7. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-02 / 53. szám
Az örökség kötelez Pócsik Dénesné szabálytalan portréja Patinás épület, régi, súlyos tölgyfa kapuval az egri Klapka utcában. Hiába az ódon falak, a megkoptatott lépcsők, a hajdanvolt idők sajátos légkörét árasztó tantermek, hiába a viharos gyorsasággal elröppenő évek, itt mindig is az új szellemiség lakozik. A közgé. Dr. Óriás Nándor, a líceumi alapító direktor után megtisztelő és egyben nagyon nehéz ebben az iskolában igazgatónak lenni. Főként olyannak, akit egy napon emlegethetnek is vele, mert sajátos egyéniség volt az iskolavezetők hosszú sorában. A mai igazgató is ilyen sajátos egyéniség. Ám mindenképpen egyedüli abban, hogy nőként érte el ezt a tisztet. De erről ne is ejtsünk többé szót, mert egyáltalán nem ez volt a döntő abban, hogy - valamivel több mint három évtizedes pályafutása alatt - a lehetőségekhez képest egy merőben új iskolát teremtett azokon az alapokon, amelyeket hetvenöt esztendeje raktak le egykori, neves elődei. Pócsik Dénesnéről van szó, aki eddigi munkájáért megkapta a művelődési minisztertől az Aranykatedra Emlékplakettet, az ipari és kereskedelmi miniszter dicsérő oklevelét. * Ismerős az út hozzá. Amikor átsétálok a belvároson, ösztönösen érintem az egykori Pe- tőfi-kollégiumot, ahonnan - idestova harminchat esztendeje immár - először indultam el az akkori közgazdasági technikumba. Most is a régi „diákösvényen” haladok, mint hajdanán minden reggel, hogy pontosan beérjek. A pedellus fülkéje, mindjárt az előcsarnok ajtajánál, mintha mit sem változott volna: szűk helyiség apró ablakocskával, hogy látni lehessen, ki jön, ki megy el itt kapunyitástól az esti zárásig. Most az a furcsa, hogy nem az egykori osztályomba, a C-s folyosóra kell fordulnom, hanem jobbra, az egykor félelmetes tanári, az igazgatói iroda iroda felé...- Hát akkor nosztalgiázzunk! - rendhagyó kezdése ez egy készülő interjúnak, tudom. De hát nem először találkozunk a tanárnővel. Ő akkor volt kezdő pedagógus a „keriben”, amikor én végzős diák. A nagyszünetben, a húszpercesben akkoriban a legújabb sláger bömbölt az iskolarádióban, s ahol csak lehetett, a folyosón, a tanteremben azonnal táncolni kezdtünk: rock and rollt, twistet... Egy ilyen szünetben láttuk meg az „új lányt”, meg is szólítottuk, amint végigsétált a nyüzsgő diákok között, hogy aztán a be- csengetés után érjen bennünket a meglepetés: az „új lány”, hóna alatt a naplóval, helyettesíteni jött a negyedik cébe. Hát, nem mondom, hogy repdestünk az örömtől...- Rémlik valami... - bólogat a történetre. Mosolya a régi, olyan egykori tanámős, semmi nyoma az igazgatósággal állítólag járó szigornak és komolyságnak. - A régi szép idők - teszi hozzá, majd arra int, ugye, ennek a beszélgetésnek nem lesz azért „nekrológíze”. - Merthogy most megkaptam az Eger város okatatás- és nevelésügyéért kitüntetést - indokol -, meg hogy a szeptemberi jubileumi évnyitón elköszönök az iskolától. Az első munkahelyemtől, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal harminchárom évet töltöttem el. * Hogy azt a címet adtam ennek a portrénak - Az örökség kötelez -, annak oka van. Ez az energiával, ötletekkel és kezdeményezőkészséggel teli pedagógus a beszélgetés során számtalanszor visszakanyarodott a sárospataki Rákóczi-gimnázium- hoz, a református kollégium szellemiségéhez. Élete meghatározó időszaka volt az ott eltöltött négy esztendő, amely alatt az évszázados nevelési hagyományok jegyében - a hivatalos oktatás kötöttségekkel rögzített szabályai ellenére -, felvilágosult szellemben eszmélt rá az élet, a világ értékeire. Kitűnő tanárai adták örökül mindazt a jellemvonást, amely végigkísérte pedagógusi pályáját. Az igényességet a soha be nem fejezhető ismeretszerzésre, az akaratot a kitűzött célok elérésére, a realitásérzéket a bennünket körülvevő világ történéseinek, folyamatainak felmérésére és értékelésére, a humánumot a mások iránti érdeklődés és tisztelet, illetve felelősség ismérveként. * — Ahhoz képest, hogy meglehetősen rögös út vezetett a szikszói szülői házból az egri tanári pályára, mennyiben sikerült megfelelnie ennek az értékes szellemi örökségnek?- Azt hiszem, nem túlzók, ha azt mondom: sikerült hasznosítanom mind az otthonról, mind az első alma materből, s később a gyakorlatból, a nagyvilágból hozott dolgokat. Nem mindig volt könnyű, ezt hozzá kell tennem, de ha visszatekintek, tetteim, az eredményeim önmagukért beszélnek... Jegyzem a szavait, amelyek után odakerül a három pont. Itt megakadt ugyanis a várt monológ, talán úgy érezhette: mondandója dicsekvésnek tűnhet, ez pedig nem jellemző rá. Bárhogy is nézzük, a főiskolai, majd az egyetemi diplomáit, több idegen nyelv ismeretét, kiegészítő képesítéseit nem vitathatja el senki. S azoknak a gazdasági, illetve politológiai szemesztereknek a tudásanyagát sem. amelyeket a kuvaiti egyetemen, hollandiai tartózkodása alatt, majd számtalan nemzetközi szakmai megmérettetésen szerzett meg a hosszú évek során. Nemzetközi kongresszusokon angol nyelven tartott előadást Berlinben, Budapesten és Amszterdamban.- így már érthető a helykeresés, a feladatvállalás a közgazdasági szakemberképzésben...- Hogy ebbe az iskolába kerültem, abban a véletlennek nagy szerepe volt. Eredetileg Győrbe készültem ugyanis az egri főiskola után, ám egy uszodai testnevelési foglalkozás során megismerkedtem a leendő férjemmel. Ott edzett az akkori híres pólócsapat, dr. Bodnár, Ringelhann, Utassy, Frank, Pócsik...- Szóval, itt ragadt. S adódott - mint arra már emlékszem — egy nyelvszakos tanári állás a keriben.- Kicsit félelemmel, vagy inkább amolyan szorongással jöttem az első évnyitóra, mert ez az iskola már akkor nagy múlttal rendelkezett. A rangos tanári karba egy sor fiatal került: Ferenczy Pál, Leitner György, Láng András, Szabó Pócsik Dénesné: „Sokat megélt, átélt, majd újjászületett ez az iskola... FOTÓ: majoros tamás Márta, Veres Nándor, akiket olyanok pátyolgattak, terelgettek a pályán, mint Bakó Jenő, Nagy Raffaelné Mária néni, dr. Farkas Andrásné vagy Oltay Rudolf, illetve Czenthe László. Nem volt generációs ellentét, elég autonóm szellemi légkörben dolgozhattunk. S ez ígéretes jövőt sejtetett számomra is.- Csakhogy közbejött az immár háromszoros olimpiai érmes vízilabdázó férj külföldi edzősködése... x - Mind a kuvaiti, mind pedig a hollandiai évek feledhetetlenek voltak. Azon túl, hogy megismerkedhettem a világ egy-egy sajátos részével, az ottaniak bennem mély nyomokat hagyó életvitelével és -stílusával, rengeteget tanulhattam. Nyelvet, politológiát, közgazdasági ismereteket, s egy olyan világszemléletet, amelyet - véltem mindig is - nagyon jól lehet kamatoztatni itthon is. Mondjuk, a természeti értékek megbecsülését, a környezet védelmét. Vagy azt, hogy miként vívott ki egy olyan kis ország, mint Hollandia, vezető európai rangot a politikában, a gazdaságban, a szociális jólét és biztonság megteremtésében. S hogy nem kell beavatkozni mások magánügyeibe, miíídenkit tisztelni kell a maga módján, s hozzásegíteni képességei kibontakoztatásában.- Követhető példák ezek a mai Magyarországon? A kérdés elgondolkodtató. Az igazgatónő egy könyvet vesz elő az asztali halomból. Hankiss Elemér írta, Társadalmi csapdák a címe. Pócsikné mutatja, sokat elárul a történet, amely arról szól, hogy az üzletvezető asztalán megszólal a telefon. Érdemes idézni belőle... „...Szó sincs itt jattról, borravalóról, hálapénzről, megvesztegetésről s más effélékről. Itt már az umbuldáról, az érdekek összefonódásáról, az urambá- tyámvilág megújult változatáról, az összeköttetések rendszerének egy tranzakciójáról van szó.” Miután lejegyzem, kommentálni kezdi a fentieket.- Nálunk ma még nem mindig a tehetség, a szakértelem a fontos, mint hittem, amikor tele tarsollyal hazatértem külföldről, s hozzákezdtem tapasztalataim hasznosításához... Elvem, hogy nem szabad feláldozni a piacgazdaság oltárán az olyan értékeket, mint az igazságosság, esélyegyenlőség, egymás megbecsülése és szeretete, a munkával, teljesítménnyel szerzett eredményesség, s így kell harconi az élet jobbításáért. A küzdelmet nem szabad feladni, a megalkuvás egyenlő az erkölcsi halállal. Arra kell hát oktatnunk, nevelnünk az ifjúságunkat, hogy keressék meg az igazi értékeket. Hogy ne csak a válságot lássák, hanem a kiutat is, hogy a már idézett „csapdamechanizmust” elkerüljék. Kezembe kerül néhány tanulmánya, amelyben ezeket taglalja a közoktatás megújítása, a szakképzés összehangolása érdekében. Úgy látja, napjainkban már nem minden iskola képes minden szakmát tanítani, ezért a minőségi oktatásé a jövő, amely hatékony igényfelmérésen alapul, s piacképes ismeretet, diplomát ad. Mindez a „life long learning” új szemléletét, az egy életen át tartó tanulás igényét feltételezi és sürgeti, s megrázkódtatás nélküli szakmaváltásra ad lehetőséget. S hogy ez meg is valósuljon, az Egri Közgazdasági Szakközépiskola világbanki pályázatot ad be, s a hagyományos közgazdasági képesítések mellett új, piacképes szakmák - külkereskedelmi, kereskedelem-marketing, idegenforgalmi, ügyviteli adminisztrációs, vállalkozói - megszerzésére nyílik lehetőség. Az országban elsők között jön létre a gyakorlóirodai képzés az úgynevezett diákvállalkozások, bt.- k keretében, s - számos egyéb újdonság mellett - itt hozzák létre a hat legmodernebb számítógépes termek egyikében az úgynevezett multimédiás szak- tantermet. Tervük, a helyi és az országos számítógépes hálózat- rendszeren kívül, az Internetkapcsolat kialakításával a nemzetközi szakmai kapcsolataik erősítése. De a közismeret-fejlesztésben, a természettudományos oktatásban, valamint a nyelvi képzésben is nagy lépéseket tettek, mert tudják: változatlanul jelentős a társadalmi igény az itt folyó képzésre. De vajon adottak lesznek-e mindehhez a feltételek, megoldódnak-e a krónikus tanteremgondok?- Az egyházi ingatlanok rendezése során iskolánkat komoly tanteremveszteség érte - töpreng el a kérdések kapcsán az igazgatónő. - Két érvényes közgyűlési határozatunk van a pótlásukra, a tetőtérben. Most kaptam azonban a hírt, hogy újabb akadályt gördítettek az építkezés elé. Már eddig is direkt módon kellett csökkenteni a tanulók számát a teremgondok miatt, a további csökkentést viszont már nem tudjuk vállalni, mert - mint már utaltam rá - óriási az érdeklődés és az igény az iskola iránt. Remélem, a döntéshozók még átgondolják mindezt... * Bizony, a 75 év alatt nagyot változott a világ az ódon falak között, ahol az én időmre már csak a folyosói falakra aggatott érettségi tablók utalnak.- Sok mindent megélt, átélt, majd újjászületett ez az iskola - olvas a gondolataimban az igazgatónő. - S ezt az újjászületést remélhetőleg követi majd egy modem reneszánsz időszak, egy fénykor, amelynek az alapjait most raktuk le. Egy olyan szellemiségű iskolát szeretnék átadni szeptemberben, amely őrzi a múlt legfőbb értékeit és hagyományait, amely nyitott, s - az alkotói függetlenség alapján - újszerű, 'humanisztikus, a tanulókat differenciáltan kezeli, és a nevelés valós eszményeken alapul. * Pócsik Dénesné egyszer talán nekiül, s - Mikes Kelemen Leveles könyvét példaként véve - leírja majd, hogy el ne vesszen, mindazt, amit jelenről, jövőről és természetesen a múltról ösz- szegyűjtött. Elbúcsúzva tőle, kifelé menet eljátszom a gondolattal: a múlt értékeihez tartozik a nehéz, mívesen faragott tölgyfa ajtó is. Neki kell veselkedni, hogy megnyíljon az öreg szárny - ám ha régi is -, lám, nem állja útját a friss áramlatoknak. Remélem, az igazgatónő álmai valóra válnak, s a mostani újjászületést valóban követi majd a fénykor... Szilvás István Egy „megszállott” bútorfestő művész Vargyasi virágok Egerszalókon „Nőies "festett bútor Nem szokványos, hogy egy Észak-Magyarországon élő festőművész kifejezésül a tizennyolcadik századi erdélyi bútorfestést válassza. Ismerve Gelsei Sándor indítékait, a népművészethez való kötődése nem meglepő. Fiatalkorában élte virágkorát a táncházmozgalom, a népművészet újrafelfedezése, az erdélyi művészet.- „Számomra a legszebb egy női forma, azaz a virág. Egy virágot megjeleníteni pedig csak a természethez kötődő elemeivel együtt lehetséges" - összegzi.- Környezetében, életformájában is ezt a természetközeli- séget valósítja meg?- Egerszalókon építettünk házat. Ezerkilencszáznyolc- vanhét óta élünk itt a feleségemmel és a két fiammal. Az otthonunkat régi tárgyakkal, az általam készített, de a Népi Iparművészeti Tanács által is zsűrizett bútorokkal rendeztük be. A feleségem öt évvel ezelőtt, egy betegséget követően komolyan kezdett el foglalkozni a természet gyógyító erőivel. Az étkezésünkben és mindenben igyekszünk a természettel harmóniában élni. Ha kimegyek a mezőre, a hőforráshoz, karnyújtásnyira van a téma. Igyekszem megörökíteni teljes szépségében. Számomra ez a relaxáció, a legteljesebb azonosulás a környező világgal. Nyaranta tizenéves diákok jönnek hozzánk rajztáborba, s igyekszem nekik átadni ezt a tudást. Gyakran kapnak olyan feladatot, hogy figyeljenek meg egy virágot a környezetükben, s ne szakítsák le, de ismerkedjenek vele, rajzolják. Élményteliek ezek a napok.- S vajon a fiai folytatják majd?-A nagyobbiknak hajlama van a képzőművészethez. A soproni Erdészeti és Faipari Egyetem belsőépítész szakára jár. A kisebbik gimnazista, humán érdeklődésű.-Igaz az, hogy a szenvedélye is a gyerekekkel született?-Mindketten egyszerű családból származunk a feleségemmel. Amikor az egri tanárképző főiskola után összeházasodtunk, jóformán semmink sem volt. Égy hajdúhegyi szu- terénben laktunk albérletben, s amikor az első gyermeket vártuk, szükségünk volt bútorra. Az udvaron találtam néhány deszkát, ami épp polcnak való volt. Némi asztalosismerettel bírtam, hiszen nyírségi nagy- ápám afféle ezermester volt. S még gyerekkoromban ellestem tőle, hogyan munkálja meg a fát. Valami szépet akartam. A megyei könyvtárban akadt a kezembe Koós Károly könyve az erdélyi Sütő-famíliáról. Ez a család már a XVI. században remek népi bútorokat készített, s még manapság is folytatják a mesterségüket. A könyv szerint készült az első falitékám. Később kimentem Erdélybe, s az akkor 82 éves Sütő Béla bácsitól tanulhattam Vargyason. A második fiamat is a magam készítette bölcsőben ringattuk. (jámbor)
