Heves Megyei Hírlap, 1996. március (7. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-15-16 / 64. szám
Rügyfakadás előtt - márciusi hóban Büszke ember az abasári. Van is oka a büszkeségre, hiszen a falu páratlan gazdagságú történelmi múlttal rendelkezik, amelyet méltóképpen megbecsülnek az itt élők. Teszik ezt a híres ősök előtti főhajtással, s a települést megtartó szorgalmas, kitartó munkával. A határban frissen metszett, ápolt szőlők látványa fogadja az erre járót, a településen pedig gondosan megtervezett, masszív alapozású pompás családi házak hirdetik: itt dolgos nép lakik. Az üzletekben bőséges az áruválaszték, a szűk utcácskák télvíz idején is jól járhatók. Igaz, ami igaz, a nyolcvanas évek derekától itt is megindult a polarizáció a lakosság körében. Akadtak emberek, akik az országban tapasztalható válság következtében az átlagosnál jobban elszegényedtek, a falu egészére mégsem ez a jellemző. A többség jelenleg is keményen dolgozik, s nem küzd napi megélhetési gondokkal. A regisztrált munkanélküliek száma jóval alacsonyabb a megyei átlagnál. Köszönhető ez a környező működő ipari üzemeknek, s mindenekelőtt a helybéli szőlész-borász dinasztiák szívós küzdelmének. Az itt élő családok csaknem 70 százalékának van saját szőlője kisebb- nagyobb területen. Kétségtelen, hogy akiknek az elmúlt években korszerű kisgépekre is futotta, s saját pincével is rendelkeznek, azok többre vitték, de a kisebb gazdáknak sincs okuk panaszra. Az abasári ember mindig becsülte a földet, s foggal-körömmel ragaszkodott ősei örökségéhez. Nem csoda, hogy amikor 1991-ben átalakult a téesz szolgáltató szövetkezetté - amelynek feladata a szaktanácsadás, értékesítés, növényvédelem -, a legtöbben örömmel fogadták a változást. Juhász Béla, a település polgármestere is úgy véli, hogy a vidéké a jövő. Véleménye szerint, ha a kormányzati politikában is markánsan érvényesülne ez a szemlélet, azzal csak jól járhatna az ország. Hiszen köztudott, hogy a városok túlzsúfoltak, szaporodnak a nyomor- negyedek, munkahelyet, életteret, távlatot egyre kevesebb embernek nyújtanak a poliszok. Amennyiben a mezőgazdaságot nem elszigetelten, hanem a vidék szerves részeként kezelnék, talán lenne esély egy emberar- cúbb Magyarország újraéledésére.-Tudja, itt Abasáron évek óta átlagosan 30^10 emberrel fogyatkozik a falu - mondja Juhász Béla. - Pedig tudnánk telkeket kialakítani, s a szándék is meglenne a fiatalokban a maraFOTÓ: PERL MÁRTON dásra. De amíg ekkora bizonytalanság uralkodik az agrárszférában, erre nem sok a remény. Az idén a lakásigényeket is ki tudjuk elégíteni, mivel március 31-én végleg megürül a helyőrség, s az egyéb ingatlanok mellett felszabadul ötven honvédségi lakás is. Tárgyaltunk arról is a honvédséggel, hogy a sportpályát, a tiszti klubot, s a varrodát is bérbe vennénk. A későbbiekben talán arra is lehetőség nyílna, hogy vállalkozók hasznosítanák a laktanya épületét, munkahelyet biztosítva a helyieknek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy urbanizációs folyamat indult meg a faluban, hiszen az infrastrukturális adottságaink jobbak az átlagosnál. Ezer telefonvonalunk van, párhuzamosan folyik a gáz- és a szennyvízhálózat kiépítése.- Látszólag fejlődünk, ám ennek nagyon kemény ára van. Az idei 200 milliós költségvetésünkből mindössze 90 millió marad saját célra, amit főként az intézményeink fenntartására fordítunk. A fennmaradó összeget felemészti a beruházások hiteltörlesztése. Pedig nagy szükség lenne az utak helyreállítására, a közvilágítás korszerűsítésére, a vízhálózat felújítására is. Ezek a célok talán három ciklus alatt valósíthatók meg. Talán. A helyzet ugyanis az, hogy évek óta nem tudunk 12. hónapra arányosan tervezni. Egy büszke falu filléres gondjai Januárban, februárban a 13. havi közalkalmazotti béreket nyögjük, amihez az állam nem ad támogatást. Idén a márciusáprilist a mozgáskorlátozottak segélyezése „viszi el”. Mert bármilyen hihetetlen, pillanatnyilag 400 rászorulót tartunk nyilván a faluban. Ez a szám hat évvel ezelőtt nem érte el a tízet. Nos, ha ezeket a tételeket sorra vesszük, akkor az első negyedév csaknem tervezhetetlen marad költségvetési szempontból. S akkor még nem szóltam arról, hogy az energiaárak, s az egyéb kiadások kompenzációjáról egy szó sem esik. Egy szónak is száz a vége: a szép, büszke Abasár sincs könnyű helyzetben manapság. Csak álmodozni lehet arról, milyen is volt itt az élet a század- fordulót követően. Akkor ugyanis a legnagyobb lélekszámú településként tisztelték a környéken. Ekkortájt bukkant fel itt a derék Hanák Kolos, akinek nevét minden valamirevaló abasári ismeri. Ő volt az, aki először végzett határfelmérést a vidéken, melynek fejében minden gazdától kért egy kis területet. így lett rövid idő alatt 400 hold kitűnő birtok tulajdonosa, amelyen meghonosította a legkorszerűbb szőlőművelési módszereket. Hatalmával azonban nem élt vissza, hiszen nemcsak munkásainak tisztes megélhetéséről, hanem szakmai továbbképzésükről is gondoskodott a saját költségén. Az általa finanszírozott gyöngyösi tanfolyamokon tanulták meg az abasáriak a szőlőoltvány-készí- tés bonyolult fortélyát. Ebben a virágzó időszakban természetes dolognak számított, hogy az értékesítő szövetkezet révén a hamburgi kikötőkben is tárt karokkal várták az abasári borokat. Rég volt, igaz se volt - mondhatnánk enyhe nosztalgiával. Pedig Hanák úr „hagyatéka” nem tűnt el nyomtalanul. Generációk nőttek fel és sajátították el a nemes bor készítésének tudományát az ő útmutatásai alapján. Ma is sokan vannak a faluban, akik tisztán emlékeznek a hajdanvolt szép világra. Rendek Jánosné több társával együtt ma is szőlőolt- vány-készítéssel keresi a kenyerét a helyi kis üzemben.-Még lánykoromban tanultam ezt a mesterséget. A maszek világban ebből nagyon jól meg lehetett élni. Jó híre volt az abasári oltványoknak, nemegyszer előfordult, hogy még ősszel eladtuk mindet. Most más a helyzet. Én havonta hozzávetőlegesen 9-10 ezer forintot keresek meg így. Pedig reggel négykor kelek, hogy hatkor munkába állhassak, és délután négy órakor indulhatok haza a családomhoz. Petrovics Kálmán az egyik Az abasáriaknak van okuk a büszkeségre legjobb szőlész-borász hírében áll a faluban. Édesapjától örökölte a szőlőművelés szeretetét és tudományát. Jelenleg 4-5 hektáron gazdálkodik a családtagok segítségével. Februárban már mindent megmetszettek, s alig várják, hogy végre valóban beköszöntsön a tavasz. Arra a kérdésre, hogy vajon ki veszi át a családban a stafétabotot, elmosolyodik:-Három unokám van, s bár nem itt élnek Abasáron, de minden hétvégén hazajárnak. A legidősebb fiúcska már hároméves korában azt mondta: „Papa, én segíteni fogok..." Hogy az abasári leszármazottak és unokáik vállalják-e majdan őseik örökségét, egyelőre nem tudni. Jó lenne, ha így lenne. Ők talán még megérhetnék, hogy az abasári nedű újra a hamburgi kikötőn keresztül jusson el a világ minden tájára. Hogy megismétlődik-e valamikor ez a csoda? Meggyőződésem, hogy ez nem az abasária- kon múlik. Barta Katalin "Ht A A fürdőszoba zárt, csendes világában, négyszemközt önmagámmal nézem az arcom a tükörben. Hát láttam már szebbet is, ez tény, ezt így négyszemközt önmagámmal is el kell ismernem. Csúnyábbat is persze, és még szerencse, hogy nem az néz vissza rám a kora reggel sápadt fényei közepette egy sokat megélt és látott tükörből. Az arc ismerős, mindennap látom, így reggeltájon különösen. Néha még napközben is. Ismerősök a szaporodó ráncaim, amitől a férfiarc állítólag markáns lesz, míg a női arc öreg, nézem kutató tekintetem, amint önmagam nézem magamat. Mi lenne, ha ellépnék a tükör elől, de a tükörben mégis ott maradnék változatlanul egy, a tükör mögötti világban. Persze okosabb dolog is eszébe juthatna így a kora reggeli órákban az embernek, de nem tudok szabadulni a gondolattól: odább lépek, de a másik önmagam ott marad a tükörben, és keresni kezdi az ellépett önmagamat, hogy ismét szembenézhessenek egymással: mint én egyedül. Hűha! Megárthatott a minapi sci-fibe oltott krimi? Ugyan, annak még az alapötlete is szamárság. A tudományhoz nem értő, s az értetlenségből meg nem érthető értelmetlenséget formálni tudó amerikai agygyárosok terméke volt az a film a klónozásról. Amikor egyetlen emberi sejtből reprodukálták az egész embert. Ugyanaz, ő az, és mégsem ő, hanem valaki, vagy inkább valami más az. Igaz, olvastam, hallottam róla, még a tudományokon nem túlságosan agyonedzett eszem is felfogja a film csacska sztorijának valós és tudományos magját. Genetika, génátültetés, DNS, dezoxiribonukle- insav, az egyszerű növényi sejtek kétségtelen önreprodukáló képessége. S mindez együtt ahogyan Taylor írja híres könyvében: ketyeg a biológiai pokolgép. Mert azt is olvastam, habár tudomásom nem terjed a dolgok mélyének teljes befogadásáig, de mégis értem és megértem azt, hogy a sejtbiológia, a genetikai kódok megváltoztatásának lehetősége talán még félelmetesebb fegyver, mint az atombomba. Elméletileg Frankensteinek állíthatók elő. Ma még elméletileg. Emlékszem, közvetlenül a háború utáni, az akkori fizikatankönyv már tárgyalta az atommaghasadást, s a fejezet végén, mintegy konklúzióként ezzel a mondattal nyugtatta meg a ne- talántán aggódni kezdő akkori nebulót, hogy: ... a tudomány mai állása szerint a maghasadás átterjedése az egész Földre nem tekinthető valószínűnek. A tudomány mostani állása, tehát vagy negyven esztendő eltelte után azonban még más valószínűségek is elképzelhetőnek tekinthetők már. A Frankenstein is. A robotember és a felsőbbrendű ember kitenyésztése is. Mindaz a rémálom, amit a hitleri fajelmélet még kitalálni is alig mert, a tudomány mai állása szerint nem valószínű, hogy már megvalósítható lenne. A tudomány mai állása szerint. És a holnapi szerint? Nem tudom már, hol olvastam, hol hallottam, csak ismerős az a bibliai rege, miszerint egy tudós valaki, aki persze később szentté avanzsált, meg akarta fejteni a világmindenség titkát. Az Isten úgy utasította rendre, elegáns isteni fölénnyel, hogy gyorsan két kis angyalt küldött a világot megérteni akaró tudós orra elé a tengerpartra, ahol ez az állítólagos történet lejátszódott. S a két kis angyal aprócska vödrökkel hordani kezdte a partra a tengervizet, majd a tudós kérdésére válaszolva, hogy mire való mindez, megnyugtatták: kis vödreikkel kimerik a tengert. Nyilvánvaló: ahogyan a kis vödörrel kimeríthetetlen a tenger, úgy a kis véges emberi aggyal befogadhatatlan a végtelen. Állok a tükör előtt, és vödör van a kezemben? De nem, szerencsére csak a kopott borotválkozóecsetem, hogy habbal borítsa be az ismerős arcot. Amit most már kissé gyanakodva nézek: vajon tényleg ismerem-e, s vajon tényleg ő az, aki én vagyok? À népszerű tudományos folyóiratok ontják a népszerű tudományos cikkeket. A tudományos érdekességek, a kuriózumok iránt érdeklődő kíváncsi elme nem győzi olvasni, befogadni, feldolgozni és megérteni ezeket a híreket. Most például azt olvasom, hogy még újabb számítástechnikai rendszereket - értsd: számítógépeket - dolgoznak ki, olyanokat, amelyek legkevesebb 400 millió műveletet végeznek majd másodpercenként. De a japánok - persze, hogy ők - máris arra törnek, hogy egymilliárd műveletet lehessen egyetlen másodperc alatt elvégezni a „műaggyal”. Más szóval, amíg én itt gyorsan megborotválkozom, azalatt ez a japán csodaszámítógép összesen... bámulom az arcom a tükörben, és az arcom olyan érteden értelmetlenséggel néz vissza rám, hogy kétségem sem lehet afelől, ez az érteden arc az enyém: hogy mennyi milliárd, mennyi másodperc alatt? Már ott tartok, hogy sem az újságnak, sem a tervezőknek, senkinek nem hiszek, mint ama viccbéli egykori falusi, aki a zsiráf láttán így csóválta a fejét: márpediglen ilyen állat nincs is. Ëzek a milliárdok és másodpercek, a chipek, a mikroprocesszorok, amelyek hovatovább lehetővé teszik, hogy az emberi idegsejtek, a neuronok nagyságát, azazhogy parányi kicsinységet elérjék, sőt azokat akár helyettesítsék is, nos, ezek számomra már a felfoghatóság határán messze túl, fényévekre esnek. Azt hiszem, a tudomány még soha nem jutott el olyan messzire a józan, a földön járó emberi értelemtől - éppen az emberi értelem révén -, mint most, az évezredünk végére. Kezdek igen határozottan félni, hogy a tudomány egyszerűen már nem ismer lehetetlent. Észre sem veszem majd, és az idegsejtjeim munkáját alattomban a neuronok veszik át, mármint a műneuronok, amelyek lehetnek jobbak, gyorsabbak is, mint az eredeti, az enyéim, a megszokottak voltak. Csak én leszek-e még az, aki voltam? Hol kezdődik a már élő robot, és hol végződik a még létező ember? Az emberi mivoltában létező ember! Megyek az utcán, és rám köszön majd egy valaki, aki pont olyan, mint én - voltam. A DNS, a genetika, a mikroprocesszorok, az elektronika és a még jó ég tudja milyen nemes és neves tudományos eredmények jóvoltából úgy megkettőződtem, hogy már azt sem tudom, hogy - melyik vagyok én. És akkor mondhatom-e majd egyáltalán önmagámról: én - én vagyok? Japánban állítólag már öltek meg robotok embert. Beprogramozod munkájuktól egyetlen ezredmillimétert és ugyanennyi másodpercet el nem térve — öltek inkább, mert nem voltak képesek „megváltozni”. Ez mégsem riaszt. Fogaskerekek közé is került már ember, sőt transzmissziós szíjak is „megvadultak” és pusztítottak egykoron. Ám hogy a gépből mikor lesz önálló tudat, hogy a robot a maga másodpercenkénti majdani milliárdos nagyságrendű „gondolkodó” készségével mikor lesz az ember ura, sőt ember helyett az ember, erre nem képes a tudomány válaszolni. Illetőleg azt válaszolja, hogy a tudomány mai állása szerint ez nem fordulhat elő. A tudomány mai állása szerint. Nézem az arcom a tükörben, már megint megvágtam magam. Apró kis vércsík kígyózik a szám szélére. Máskor dühítene, szidnám ügyetlen önmagam, most megelégedetten nézem: igen, én vagyok az. A tükörben is. Illedelmes kopogtatás az ajtón, a feleségem. Arra kér, hogy adjak száz forintot, mert elfogyott a pénze. Fintor a tükörnek és önmagámnak. Milliárdok és másodpercek még az imént, és akkor most ez a földön járó száz forint...- Ott a pénztárcám, vegyél ki belőle - mondom a nyíló ajtón keresztül, majd kajánkodva hozzáteszem: - De a mikroprocesszoraimra meg a neuron- jaimra vigyázz!- Száz forint nem olyan nagy pénz manapság, hogy hülyéskedjél miatta...- méltatlankodik a feleségem, akinek fogalma sem lehetett arról, hogy én most jöttem vissza - a tükör másik oldaláról. ^LyU-ylJtfe'i*.
