Heves Megyei Hírlap, 1996. február (7. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-10 / 35. szám
A kereskedelmi ellátásra nem lehet panasz (balra). Az aktív tsz-tagok egy része a melléküzemágazatokban dolgozik (jobbra). fotó: perl Márton Mátraderecske a jobb sorsú falvak közé tartozik megyei viszonylatban. Köszönhető ez az itt élő dolgos népnek, valamint a közelmúltban még jócskán preferált gazdasági adottságoknak. A környező bányák, a helyi téglagyár, a termelőszövetkezet hosszú éveken keresztül biztos megélhetést nyújtott a derecskei- eknek, másrészt a hajdan virágzó ipari üzemek jóvoltából hamarabb nyílt lehetőség a településen a gázprogram megvalósítására, a telefonhálózat korszerűsítésre. Az itteni emberek büszkék az elért eredményekre, és öntudatosan beszélnek lakóhelyükről. Nem kell messzire menniük, hogy megállapíthassák: az életkörülmények, a lehetőségek jobbak egy átlagos Heves megyei falunál. Ezért is van az, hogy innen nem sokan kívánkoznak el, s ha kenyérkereseti lehetőség adódik, a fiatalok is itt „raknak fészket”. Arról nem is beszélve, hogy a környező táj szépsége - főként nyáron - évek óta vonzza a turistákat, a nyaralókat. Dr. Kadlot Csaba, a falu fiatal jegyzője pár hónapja került pályázat útján a polgármesteri irodába. Egri lakos lévén egyelőre ingázik, de a tervek szerint hamarosan szolgálati lakást kap, s itt telepszik le. Tőle tudjuk meg, hogy folyamatban van a költségvetés előkészítése, s az már most látható: a legnagyobb tételt idén is a szennyvízberuházásra fordítják. A hároméves beruházást jövőre fejeznék be. A kereskedelmi ellátás jó színvonalú, a helyben élő és dolgozó orvosházaspár munkájával elégedettek az emberek, s a közlekedésre sincs panasz. Az elmúlt években alakult kisvállalkozások zöme életképesnek bizonyult. Minderről a saját szemünkkel is szeretnénk meggyőződni. Ám alig lépünk ki a szobából, amikor az épületben lévő tanácskozóteremből kijövő háborgó emberek csoportjába ütközünk. Megkérdezzük hát, mi az elégedetlenség oka.- A tsz-vezetőség hívta össze ezt a gyűlést, amire egy jelző illik: népbutítás! - mondja az egyik tag, széthajtva kezében egy adásvételi szerződést. - A helyzet az, hogy 1992-ben az akkori kormány törvényt alkotott a tsz-vagyonok szétosztására. Akkor minden tag kapott egy papírt, amin feltüntették az egy főre eső üzleti részt. Most aztán bejelentették, hogy 10 százalékos névértéken visszavásárolják tőlünk az üzleti részeket oly módon, hogy most fizetnek 5 százalékot, s három év múlva a másik ötöt. Ez azt jelenti, hogy akinek például egymillió forintos vagyonjegye van, az kap érte most 50 ezer forintot és három év múlva ugyanennyit. Ez kérem, gyalázat.-Ez még hagyján - szól közbe a körből egy másik férfi. - De hová tűntek ez alatt a pár év alatt a gépek, a traktorok, a berendezések?! Mert széthordták egy csomó mindent, amiről a tsz-tagok nem tudnak semmit!- S akkor még nem beszéltünk arról, hogy amikor ennyivel akarnak kifizetni bennünket, akkor a három vezető másfél millió forint prémiumot vett fel nemrégiben. Hol van itt az igazság? Hallgatom az indulatos hozzászólásokat, de amikor azt kérem, adják a nevüket az elmondottakhoz, megtorpannak.- Hagyjuk ezt, kérem, van nekünk éppen elég bajunk! Nem hiányzik, hogy még azért is rajtunk verjék el a port, mert megmondjuk az igazat! Egy másik csoportban idős, fejkendős nénik vitatják a dolgokat. Őket is megkérdezem, mi a véleményük.- Tudja mi, kedves? Aláírjuk a szerződést, és visszaadjuk ennyiért a papírokat. Eleget éltünk, eleget láttunk már. Igaz, alapító tagok voltunk a tsz-ben, ott dolgoztuk le az életünket, de akkor se a mi zsebünkbe ment a haszon. Ha most ennyi pénzt kapunk, elfogadjuk, mert ha nem, akkor előbb-utóbb egy fillért se látunk. Ezek után épp ideje, hogy fölkeressük a tsz-elnököt. Forgó Jánost, aki készségesen fogad irodájában.- Hogy is van ez az adok-ve- szek játék? - kérdezem.- Nos, nézzük végig, mi történt és történik ma a tsz-ek körül — kezdi az okfejtést a elnök. - Én 1961-ben kerültem ide. Akkor két WC-n kívül semmi más nem volt itt. Ehhez képest 1992-ben a vagyont 240 millió forintra becsülték. Amikor az előző kormány úgy határozott, hogy fel kell oszlatni a téesze- ket, és üzleti részekhez juttatni a tagságot, bejelentettem, hogy ebben a folyamatban nem vagyok hajlandó részt venni. Kértem a tagságot; váltsanak le, s akkor szabad a gazda. A közgyűlés a maradásom mellett döntött. így aztán a törvény előírásai szerint nevesítettük a vagyont, bár mindenki tudta akkor is, hogy a kormányzat a tsz- ek terhére hajtja végre a kárpótlást. Aztán eltelt néhány esztendő, ami alatt a még működő szövetkezetek is tönkrementek, szétzilálódtak. A megyében az ötvenöt szövetkezetből mindössze nyolc maradt talpon. Ekkor jött az új kormány, amelyik a maga módján megpróbálta menteni a menthetőt. Lehetőséget kínál a közös vagyon újraalapítására úgy, hogy 5 százalékos állami támogatást nyújt az üzletrészek visszavásárlására. Ennek az ismertetése történt meg a délelőtti gyűlésen. Nézze, lehet ezt a dolgot támadni, akkor is el kell mondanom, hogy egy lehetetlen időszakot éltünk át az elmúlt 'it IHAR^lí T\T Mátraderecskén is hiába keresik az igazságot Aprópénzre váltott üzleti részek Mátraderecske az átlagosnál jobb adottságú falu években. Jogilag nem rendelkeztünk közös vagyonnal, hiszen szétosztottuk a tagok között, ugyanakkor ahhoz, hogy a közel 130 aktív tagunknak munkát biztosíthassunk, hitelekhez kellett folyamodnunk. Csak képzelje el! Fedezet nélkül kínálták a bankok a kölcsönt. S efölött mindenki szemet hunyt.- S mi van akkor, ha a tagok nem adják vissza az üzletrészüket?-Elmondom ezt is. Először is a dolgozóink bérét kell fedezni, utána következik a nyereség, ezt követi a tagi részjegy, amire ugyancsak illene osztani részesedést, s csak ezután jöhetne az üzletrészek megváltása. Azt hiszem, nem kell magyarázni, hogy aki most nem adja el ilyen áron a részét, az kiteheti a vitrinbe sárgulni a papírokat, de pénzt aligha lát ebből.- Fölvetették azt is az emberek, hogy időközben szőrén-szálán eltűntek gépek, berendezések...- A gépek egy része amortizálódott, ugyanakkor ezzel párhuzamosan fejlesztettünk is. Épületeket újítottunk fel, az istállóban baromfitelepet hoztunk létre. Összességében tehát nem csökkent a vagyon.- Azt is többen kifogásolták, hogy ebben a zavaros időszakban a három vezető másfél millióforint prémiumot vett fel.-Félreinformálták önt. Szó sincs ekkora összegről, s amit fölvettünk, azt legálisan tettük. Hiszen 1992-ben a közgyűlés olyan határozatot fogadott el, mely szerint a vezetői illetmény a tagi átlag négyszerese. Ennek az összegnek havonta a hatvan százalékát kapom meg. Amennyiben nyereséggel zár a szövetkezet, úgy a fennmaradó negyven százalékot bérkülön- bözetként kapom meg egy ösz- szegben. Ez vonatkozik a másik két támadott vezetőre is. Miközben búcsúzóul kezet fogunk az elnökkel, megkérdi: megértettem-e az összefüggéseket? Őszinte a válaszom: nem, nem értek én ebből az egészből semmit, csupán azt látom, hogy a mezőgazdaság elhibázott politikai lépések totális áldozatává vált az elmúlt években. S tartok attól, hogy ennek a folyamatnak még koránt sincs vége. Ott fent a bársonyszékekben közös piaci csatlakozásról álmodoznak az urak, miközben az agrárszférának 8 százalékos állami támogatást nyújtanak oda kecsesen. Akkor, amikor tudvalévő, hogy ez a dotáció a nyugat-európai országokban minimum 40 százalék. S hogy talpra áll-e valamikor a magyar mezőgazdaság, s milyen áron? Ez nem a derecskeieken múlik. Talán megbocsátja a Kedves Olvasó, hogy a tervezett faluriport arányaiban egy kissé elcsúszott. Eredetileg szerettünk volna egy átfogóbb képet festeni Mátraderecske idei kilátásairól, az itt élő emberek közérzetéről. A véletlen hozta úgy, hogy egy jelentős számú réteget érintő konfliktusba botlottunk. Úgy gondolom, hogy az itt feltárt és bemutatott anomáliák nemcsak a riportban megszólalóknak, hanem valamennyi olvasónknak tanulságosak lehetnek. Barta Katalin Gál Elemér Cirkusz A szemfényvesztő bűvész műsorát tapsolták. Nem keltett különös csodálatot, mert tudta mindenki, hogy az, amit lát, csak illúzió, nem valóság, hiszen rejtett trükk lappang a látszat mögött. Csak azért fogadja el a szem a látványt, mert még nem tudja senki a titkot, ami elrejti a néző elől a nagyon is prózai valóságot. Az elismerést köszöntő taps az illuzionistának szólt, aki olyan ügyesen mozgatta ujjait, hogy a gyanútlan néző figyelmét könnyedén elterelte, és valóságnak hitette el vele a látszatot. Most már ízig-vérig valós látványosságra vágyott, amiben nincs trükk, érzéki csalódás, csak ami szemtanúk előtt történik, és ami látszik, az igaz is, ellenőrizhető; nincsen kétféle értéke: egy igazi arca és egy hamis. Az okos cirkuszigazgató már be is mondja az új műsorszámot, amivel valóságízt nyújt a közönségnek. Porondra lépett Pepi, a zenebohóc. Mókás, rokonszenves figura, kövérkés esetlenségében is mulatságos és szeretette méltó. Minden balkezes fogásával valami jót fejez ki, ami osztatlanul tetszik a közönségnek. Ezért tapsolják vissza többször is, de a zenebohóc nem adhat ráadást, ha végigcsinálta a számot, az nem újrázható. Pepi ott áll a porond közepén, teljes megvilágításban, nyakában a behemót, tekervé- nyes, vastag kürttel, tölcsértányérja sárgán csillog feje fölött, mintha lebegő karimájú nagy kalap volna napszúrás ellen. Persze, a hatalmas kürt, a tuba nem a forró sugarak elűzésére rendeltetett, különben is influenzás tél van, ezért hát teljes tüdővel fújja, hogy jobb kedvre hangolja az embereket. Az öblös, mély hangok kellemes dallamot hívnak elő a csillogó tekervények labirintusából. Egyre szebben, melegebben szól a fülekhez, hogy játékos kedvre derüljenek az arcok. És nevetés, kacagás fakad; derül mindenki a sátor alatt, és azt érzi, hogy pillanatokig felejt a gondokból, a leselkedő nyomorúságból. Csakhogy nem tarthat semmi örökké, ami jó, mert érkezik a cirkuszigazgató, nem tetszik neki, amit Pepi művel. Indulatosan int a zenebohócnak, hogy hagyja abba, de Pepi csak fújja tovább. Most már haragra gerjed a goromba direktor, és kitekeri Pepi nyakából a nagy kürtöt. Elveszi tőle, és mint aki jól végezte dolgát, megy a tubával a függöny mögé. Azonban Pepi, pillanatnyi elkeseredése után, magához tér, az emlékezet letörli arcáról a szomorúságot, eszébe jut valami, és mosolyra derülve mondja a közönségnek:- Van más! Előhúz lebernyege alól egy hosszú, karcsú harsonát, és azt fújja édes-búsan, szépen. Megtapsolják. Nagy haraggal csörtet a porondra a kardbajuszú igazgató; kikapja Pepi kezéből a harsonát, és lilára ingerülve ordítja:- Nem szabad. Ezt nem engedem! Ide vele! Még időt sem enged Pepi az igazgatójának, hogy elsétáljon a harsonával, gyorsan előkap belső zsebéből egy fényes trombitát, és diadalmasan mutatja: van más! Ujjong a nézőtér, a dühös igazgató toporzékol, hogy ennek a kelekótya zenebohócnak honnan a csudából megint előteremtődik egy másik hangszere, és ami még borzasztóbb, csodálatosan tiszta, csengő gyermekhangon meg is szólal, hogy a közönség tombol a lelkesedéstől. A direktor ezt már nem tűri, ettől a hangszerétől is megfosztja szegény Pepit. A közönség megdermed, van-e még a zenebohóc valamelyik zsebében egy kis pi- curi tilinkó, csakhogy ne szakadjon vége a tiltott zenének? y Pepi arcáról nem fogy el a mosoly, és cinkos kacsintással húzza elő lötyögő bugyogójából az ezüstösen csillogó szaxofont. A mérges cirkuszigazgató azt is kimarja Pepi kezéből, és most már tekintélyes hasát kidüllesztve, dörgedelmes hangon tilt el mindenféle hangszert, legyen az fémből, fából, vagy bármilyen földi anyagból, csak ne zenéljen. Azonban az előrelátó zenebohócnak feneketlenül terjedelmes bugyogószárából mindig előkerül valami más, ami már nem éppen ugyanaz, de hangszer, és csodálatos muzsika száll belőle. A begerjedt igazgató sorra szedi el tőle a klarinétot, a furulyát, a sípot, és amikor az utolsó picinyke fütyülőt is elveszi Pepi szájától, akkor belenéz a Pepi torkába, hogy lássa, rejtőzik-e még ott valami más zeneszerszám. És csakugyan talál füzérre kötve apró kis tilinkót, furulyát, sípocskát, felfűzve vékony kis láncon, és ezeket is elkobozza, könyörtelenül, irgalom nélkül. Hanem az agyafúrt Pepi ekkor is talál más megoldást, a legtermészetesebb zenéhez folyamodik, az emberi hanghoz, amit csak akkor lehet elvenni tőle, ha a száját befogják. A bősz direktor megrémül, nem akarja elhinni, hogy Pepinek ezek után még énekelni is van kedve, de ami elviselhetetlen, hogy ez a zenebohóc nem fél tőle. Hogy megmutassa, ki ő, a félelmetes direktor, aki egyetlen diktátor a sátor alatt, Pepihez lép, hogy az énekes száját betapassza, de a közönség beleszól, kiabál, tiltakozik; nem engedik, hogy a direktor Pepi száját elnémítsa, mert az már nem hangszer, és Pepi szépen is énekel. ...És Pepi dalol, de a hasa dobbá kerekedik a ruha alatt; minden lépésére duda szólal meg, hogy ritmusra szóljon a dal. A közönség,,Pepivel énekel, és az igazgató tehetetlen dühében ökleit rázza, leparancsolja Pepit a porondról, mert az ideje lejárt. Aztán jönnek a vörös egyenruhába öltözött berendezők, hozzák a vasketrec falait, hogy összeállítsák a közönség védelmére, mert most veszedelmes vadállatok lépnek a porondra.
