Heves Megyei Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-09 / 289. szám
ítélet helyett Szembe kell néznünk egymással Zászló és emlékezés... Városunkban 1956. december 11-12-én eldördült sortü- zek 40 embert terítettek le. A helyszínen öten azonnal, négyen pedig a kórházban haltak meg. Egy eszme nevében vesztették életüket. Áldozatai egy erőszakos eszmének, amelyet brosúrákban, Recsk barakkjaiban, Hortobágy birkahodályaiban, Kistarcsa táboraiban, Péter Gá bor ék Andrássy úti székházának pincéiben és más nevelőhelyeken sulykoltak bele a vonakodók agyába. Ezek az emberek nem a harcmezőn, nem barikádokon, nem tűzharcban estek el, hanem városukban, szülő- és lakóhelyükön, dolguk után járva, gyanútlanul. Postára, patikába, piacra jövet-menet. Az egykori karhatalmi jelentés hűvös hitelességgel számol be az „eseményről”. Tárgyilagosan rögzítve, hogy „polgári részről 9 halott, 30 sebesült volt." A karhatalom részéről senki sem sérült meg. Maga a sortűz, a halálesetek és sebesülések ténye nem volt és nem lehetett vita tárgya. Ennélfogva elkövetőknek is kellett (volna) lenniük. Az elkövetők azonban eltűntek. Sok évtizedet követően rendszerváltozásnak meghirdetett szerepcserék után indult el valamiféle vizsgálódás. Nehéz megítélni, hogy a néhány eljárásra a nehézkes ügyefogyott- ság vagy a kedélyeskedő cinizmus volt-e jellemzőbb. Néhány éves tragikomikus epizód után mára csöndben jégre tették az ügyet. A jogszolgáltatás aranybetűivel kifejezve: „A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma a kérdést átmenetileg levette a napirendről." Kár! Pedig mennyire iz- zott eddig a „kérdés”! Nem a gyűlöletkeltés, és legkevésbé sem a bosszú okán, hanem az illő kegyelet, a tiszteletadás, a megértés és a megbékélés őszinte szándékával végül is szembe kell néznünk önmagunkkal. Mint a történteknek élő szereplői és tanúi, az igazságügyi apparátustól függetlenül, emberileg elszámolással tartozunk egymásnak. Egyébként soha nem voltak illúzióink a bírósági eljárás kimenetelét illetően. Hogy kik és hányán sütötték el a fegyvert, az már örökre titok marad. Az sem derül ki talán sosem, ki hová célzott. Az elkövetők szándéka bizonyára nem volt egyöntetű - az egyértelmű tűzparancs ellenére sem. Egyes lövések - tudatosan vagy véletlenül - élet kioltására voltak alkalmasak. Földre, lábak elé célzott sorozatok voltak. A kortörténeti leírások hűen rögzítik ezt. Volt, aki dicsekedett a részvételével, valamiféle kemény „vagányságnak” értékelve. Mások nem tagadták ugyan, de nem is kérkedtek vele. Párthűségük kifejezésének tüntették fel. Bizonyára a valóságnak megfelelően, hiszen többségük figyelemre méltó egzisztenciális jutalmazásban, kitüntető elismerésben részesült. Ha mentséget nem is, valamiféle magyarázatot keresni és találni kell erre az iszonyú tragédiára. Két, élesen elkülönült társadalmi tábor létezett akkor. A már lefejezett „ellenforradalom” és az újjászervezkedett, „konszolidált”, állig felfegyverzett párterő. A pártba toborzott egyéneknek kötelességévé tették a felszámolást és a leszámolást. Bizonyos, hogy a pufajkás egységekben bosszút lihegő fanatikusok és szadista hajlamú bajkeverők mellett érdekemberek, sőt megszégyenült, megfélemlített, önigazolást kereső személyek is voltak. Akik nem mertek nemet mondani, akkor sem, ahogyan korábban sem. Voltak, akik lőttek meggyőződésükből, és voltak, akik úgyszólván vaktában lövöldöztek. A december 12-i „hőstett” bizony egyhamar elhalványult. Kötelezően a feledés átláthatatlan fátylát bontották rá. A pu- fajka szalonképtelenné vált. Sokan, akik aktív szereplői voltak a vérfürdőnek, utóbb igyekeztek azt még az emlékezetükből is kitörölni. Nyilvánvalóan igyekeznek erre mind a mai napig is. Szorult helyzetben egyszerűen letagadják. Csak a már halott elkövetők vannak beismerésben. Ők már védtelenek. Csak egyről feledkeztek meg mind a mai napig! Beismerni azt, hogy rosszat cselekedtek, bűnt követtek el, emberek életét oltották ki. A vaktában lövöldözéshez nem kell bátorság. A hibázás, egy gaztett vállalásához és megbánásához azonban igen nagy bátorság és erkölcsi szilárdság szükségeltetik. Az ’56-os forradalom elkötelezettjei - keserűségük ellenére - soha nem terveztek bosszút. Azt azonban nem lehet elfogadni, hogy valakik még a látszatát is elutasítják a beismerésnek, a megbánásnak, és ők várnak főhajtást ma is. Gondoljuk csak el, évtizedeken át hány embernek, hány családnak az életét torzította el és dúlta szét ez az oktalan bűntett. Pedig az évek folyamán kialakultak olyan feltételek, amelyek a csíráját jelenthették volna a tényleges megbékélésnek. De nemigen volt erre igény korábban sohasem. Mi az elkövetéssel vádolt személyeket nem tartottuk, és ma sem tartjuk emberi mivoltukból kivetkőzött fenevadaknak. Megtévesztett vagy megzsarolt lények közülük nem kevesen, talán maguk is a zsarnokság áldozatai. Legalább egyetlen bátor embernek mégis meg kellene mutatkoznia ennyi év után. Nem kellene mondania egyebet, csak annyit: „Igen. Ott voltam. Sajnálom.” Ez nem lehet bírósági kényszer. Ez emberi tartás kérdése. Ha akad ilyen ember, megbékéléssel nézünk a szemébe. És mint közös fájdalmunk részesét, keresztény megbocsátással fogadjuk a lelkűnkbe. Ha mégsem akadna egyetlen ilyen gerinces ember, akkor az egy embertelen ideológiának a legcsúfosabb bukása. Ez iszonyatos kudarca a legelemibb emberi érzésnek. Dr. Tóth Ferenc '56-os Szövetség Egri Regionális Szervezete *** A sortűz áldozataira emlékeznek december 12-én délután 4 órakor Egerben, a Csiky és a Széchenyi u. sarkán lévő épületnél, ahol ezúttal avatják fel és koszorúzzák meg azt a gránitból készült táblát, amelyre a hősök nevét vésték rá. Itt van már Amerika! KJzubjektív ISSZUK a kólát, rágjuk a gumit, majszoljuk a hamburgert. Csillagos-sávos trikókba, pólókba bújunk, gyakran olyanokba, amiken nyelvtörő külön felirat harsogja még meggyőzőbben, hogy minden a cucc, csak éppen nem hazai. Kevésbé törődünk már egymással, szemünk sem rebben, ha átlépünk a másikon. Meglepetés nélkül veszünk tudomást az autócsodákról, a semmiből néhány esztendeje kinőtt milliomosok gazdagságáról, meg a szinte mérhetetlen szegénységről. Hozzászoktunk a brutalitásokhoz. Gyár, áruház, sportklub, stadion van magánkézben, szükségtelen más országban megbámulnunk, ha valaki éppenséggel a saját gépén repül. Most pedig már tényleg itt van Amerika nálunk! Ha kicsit kérette is magát, napokig váratott fogadtatására, csak köszönthetjük a hét végén Taszáron az első két Herkulest az amcsi katonákkal, akik Európa más helyét cserélik fel hazánkkal. Visszatódulhat a szenzációra éhes polgári sise- rehad, kattogtathatja a fényképezőmasinát, nyújtogathatja a mikrofonokat, a magnókat. Hadd tudja meg mielőbb a világ, hogy mekkorát fordult velünk megint sorsunk kereke! A kétezer lakosúnak mondott kis somogyi falut életemben sem hallottam annyiszor, s oly ujjongással emlegetni, mint a közelmúltban. Odafigyelt rá, megtanulta a nevét talán az óvodás is. S a felnőtt még inkább! Kiváltképpen, aki bizniszre érzett ott vagy Kaposváron. Hiszen az idegen haderő jelenléte nem akármilyen reményeket táplál. Élénkítheti a fogyasztást, a külföldi talán keményvalutával is fizet. Ilyenformán az a legkevesebb, hogy idegen az egyenruhás, aki nálunk állomásozik, a mi utcáink kövét koptatja, s a szürke aszfaltot változatosabbá teszi a fogai közül kipöccintett rágógumival. Dehogy gondol a magyar arra, hogy volt már itt elég ideig külföldi csapat, s az sem tetszett benne, hogy egy levegőt szív velünk. Alig vártuk a távozását, amikor már ment, akkor is utánarúgtunk! Hiszen a szituáció egészen más. A mostaniak nyugatiak. A különbség kézenfekvő. Ha némely látszat hasonló is, megszállásról azért szó sincs. A mostani harcos pénze jóval többet ér! Sejtelmem sincs arról, hogy végül is mit hagy itt a jenki, de félő, hogy aligha annyi manit, mint amire számítanak a szá- molgatók. Az örömöt azonban ez sem csorbíthatja. Hiszen a szokatlan élmény sem kevés. IGAZ-E, honfitársaim...? Gyóni Gyula Csakazértis bürokrácia? Sajnos, igaz történetet említek. Egyesületünk kapott egy hivatalos ukázt arról, hogy kettő forinttal tartozik. Nem a részletek érdekesek, hanem az, hogy az értesítés kellően felkan- tározva érkezett. Elegáns boríték, ugyanilyen levélpapír érzékeltette, hogy az ügy komoly. Ezt nyomatékolta az ajánlott küldeményre utaló címke is. Áttanulmányoztam. Gyorsan kiszámítottam, mennyibe kerülhetett az első menet. Aztán adófizetői fillérekre gondoltam. s úgy döntöttem, nem szállók ringbe. Nem válaszolok, nem reklamálok, nem kérek kontrollt. Mindössze az adminisztratív és pénzügyi témákban jártas kolléganőmet kértem meg, hogy rendezze a dolgot. Eleinte ódzkodott, hangsúlyozván, hogy ő nem tévedett. Aztán meggyőztem, s intézkedett. Az illetékesek úgy látszik, vették a lapot, mert elhatározták, hogy törlik ezt a tételt, s ígérték, erről nem is értesítenek. Rémisztő belegondolni abba. hogy mi történik, ha kötjük az ebet a karóhoz, s indulatosan pazaroljuk a pénzt. Ezúttal az öröklétű bürokrácia letette „a fegyvert”. Örvendetes, de sajnos, nem ez a jellemző. Sokkal inkább divat az öncélú aktatologatósdi, ami bizony igen költséges játék. Az egészben az a fura, hogy ez a beteges precizitás odafenn egyáltalán nem gyakori. Ott milliárdok tünedezhetnek. Rendszerint saját zsebbe vándoroltatva. Célszerűbb lenne a lenti következetességet a magasabb régióban érvényesíteni. Méghozzá úgy, hogy a szerényebb szférában helyettesítené az emberség. Garantálom: nemcsak mi járnánk jól, hanem az ország is. Pécsi István Feltámadó régi reflexek Az egri 3-as iskola ügye lezárult. A dolog ezzel rendben is lenne, csak hát az embernek eszébe jut, hogy az eset kapcsán elhangzottak olyan vélemények, amelyek inkább a múltat, semmint a jelent idézik. Mert mit kezdjünk azzal a - többször hangoztatott - képviselői kijelentéssel, miszerint a szülők lobbyztak az intézmény érdekében. Önmagában a lobbyzás sem túlzottan elítélendő, csakhogy itt egyszerűen arról volt szó, hogy az apukák, anyukák, tanárok harcoltak az általuk legjobbnak tartott megoldásért, nézetük elfogadásáért. Ebben pedig semmi kivetnivaló. Sőt, örülni kellene annak, hogy a polgárok immáron összefogásra, egységes fellépésre is képesek, vélt vagy valós igazuk okán. Nem állítom, hogy ez túlságosan megkönnyíti a helyzetet, de hát ennek és a hasonló történeteknek nem is erről kell szólniuk. S akkor még nem beszéltünk a többi, ugyancsak hivatalos helyről származó megjegyzésről - „Még nem publikus; Még titkos; Hogy szivároghatott ki?; Ez még nem a döntési fázis”, stb.. stb. -, amelyek ugyan némi nosztalgiázásra, a pártállami évek visszaidézésére kétségkívül alkalmasak, jelen időszakban viszont kifejezetten megmosolyogtatóak. Nagyon úgy tűnik, akadnak még, akikben fel-feltámad- nak a régi reflexek, s előszeretettel kapják elő a tarsolyukból a korábbi érában remekül bevált szlogeneket. Mindez nem baj, hiszen ha valakinek csupán ilyesmi jut az eszébe, attól dőreség mást várni. így legfeljebb reménykedni lehet abban, hogy előbb-utóbb majd csak megvilágosodik mindenki számára: inkább a bajokkal (akad belőlük egynéhány) kellene bírókra kelni, semmint a nyilvánossággal. (stanga) Házizsír Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a nappalink üvegfalán át bármikor nézhetem a tévéműsort, anélkül, hogy háziasszonyi konyhai robotomat megzavarhatná. A dupla élvezet néha okoz némi fennakadást, például húsklopfolás közben nemigen hallom, mit suttog bájmosolyú üzleti menedzsere fülébe Samantha a Dallas ezervalahanyadik részében, vagy répareszelés közben nem értem tisztán, mit kínál desszertnek Kepes András. Mindettől függetlenül lelkes fogyasztója vagyok a tévéműsoroknak, mert könnyebb elviselni a krumplihámozást, ha közben Michael Jackson énekel, vagy Galkó Balázs mosolyog a képembe a legújabb TlX-reklámról. Számomra tehát háztartás és tévézés menthetetlenül összefonódott, s csak így, együtt elviselhető. A minap épphogy a frissen vásárolt házizsírt tömködtem a bödönbe (egyébként olajfogyasztó vagyok, de bizonyos étkek csak zsírral az igaziak), amikor szembesítettek Szabó Imre keserű sorsával. Tudják, ő az a pucéran hagyott (még megfázik az istenadta!) ártatlan csecsemő, akire hatvanas éveiben holtbiztos infarktus vár! Bumm! A gong szíven ütött, s megállt kezemben a zsír. Sokkoló jövő, és mindez a zsír miatt. Tán ki kéne lökni a kukába az egész, százhetven forintért vett „disznóságot”, ahelyett, hogy kockáztatom a család jövőjét. Aztán legyintettem, mert eszembe jutott: hó végén jól jöhet még. A zsírt ugyanis kenyérre lehet kenni, aztán paprikával, vöröshagymával igazán felséges, az olajjal meg ugye, ilyesmit nem szokás. Abba meg kell sütni „valamit”... Az infarktus még olyan messze van; a zsíros kenyér, az legalább biztos. Már ha lesz hozzá kenyérjámbor Ildikó
