Heves Megyei Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-30 / 305. szám
I Tirp. l'l Tnm TKaraxii TV ______________________ A szilveszteri jó hangulat kellékei elárasztották az utcákat Elveszett illúziók? Tollforgató-történetek Az a mondás járja szakmai berkekben: az az újságíró, akivel nem történik semmi, akár el is áshatja magát. Felettébb nagy szerencsétlenség az, ha a bősz tollforgató - sűrű serénykedése közepette - képtelen belebotlani az amúgy rendre az utcán heverő témákba. Örömmel állapíthatja meg a szerkesztő: a Hírlap munkatársaival szerencsére mindig történik valami. Olyannyira, hogy amikor év végi sztorik lejegyzésére kérte kollégáit, a hamarjában megszületett írások egész ármádiájával találhatta szembe magát. Közülük a Kedves Olvasó érdeklődésére leginkább számottartókat kiválogatva ajánlja szíves figyelmükbe az alábbi összeállítást. Vagy két évtizede történt. Az egyik egri húsbolt vezetője mindig különös megbecsüléssel fogadott. A kért belsőséget rendre félretette. Ifjú zsurnalisztaként rám is hatott a hiúság, s megjegyeztem - kissé öntelten - magamnak: hiába, ez az ismertség. Egy alkalommal csak ketten voltunk az üzletben, így aztán könnyen formálódott a diskurzus. Tisztelettel kérdezett: tessék mondani, tényleg így meghízik az ember, ha abbahagyja a bokszot? Egy világ omlott bennem össze. Hát ez az ember öklöző- nek néz! Nem szóltam semmit, csak elsomfordáltam. Múltak az esztendők. Az idő haladtával átformálódtam, s megbarátkoztam a névtelen küldetés tudatával. Voltaképpen élveztem is ezt a helyzetet. Tavaly sűrűn megfordultam az állomáshoz közeli baromfidiszkontban. Nemcsak az olcsó kínálat vonzott, hanem áz eladók szívélyessége, kedvessége is. Amolyan joviális, nyugdíjas öregúrként csevegtem, ékelődtem velük. Mindaddig, - amíg egyikőjük rám nem kérdett:- Ön tényleg ennyire szereti az állatokat? Belelendültem. Magyaráz- gattam, hogy ez természetes, hiszen négylábú barátaink sze- retetet sugároznak, köszönik a törődést, vagyis mindazt önzetlenül kínálják számunkra, amit igen ritkán kapunk embertársainktól. Érveltem: nem csoda, tudatuk, lelkűk van... Aztán belém hasított a kétely.- Mondja, honnan tudja mindezt? Kedélyesen közölte:- Réges-rég olvasom a cikkeit a Hírlapban, de erről a témáról még nem írt. Szinte megsemmisültem. Méltatlankodtam is:- Miért nem szólt hamarabb, most aztán menet közben elrontotta az inkognitós játékomat. ízesen derült. Azóta már semmin sem csodálkozom, s tisztában vagyok azzal, hogy az igen és a nem olykor békésen megfér egymással. • így kerek a világ... (pécsi) Inkább Strauss Fergeteges sikert hozott a nyár végén az egri kis Dobó téren, a Senátor-házzal közösen megrendezett Strauss-estünk. Többen kérdezték utána, hogy miért éppen Strauss. Mondhattam volna azt is, hogy csak. Meg hogy a nyári este hangulatához ez illik a legjobban, stb. De amikor már untam ezeket a változatokat, egyik barátomnak azt feleltem: azért, mert mi tanulunk mások kárából. Nem akartunk úgy járni, mint ahogy a Szegedi Szabadtéri Játékokon megtörtént az Aidával. A monumentális előadáson ugyanis egy élő lóval érkezett a színpadra a főszereplő, s míg áriáját előadta, addig az öreg, kellő mennyiségű nyugtatót kapott muraközi se szó, se beszéd - minek szépítsem - elkezdett pisálni. No már most: láttak már Önök lovat ilyen formában megkönnyebbülni? Ha nem, én elmondom: több vödör mennyiség távozik egyszerre. Elindult hát a lovunk fakasztotta kis patak, egyenesen a zenekari árok felé. Ekkor a nézőtéren már többen visongtak. A folyam azonban útba ejtette a súgólyukat. Azt a hagyományos típust, amibe bemegy a súgó, ráteszik a tetejét, és se ki, se be. A súgó megpróbált menekülni, s amikor belátta, hogy ez reménytelen, kitette karját, ezzel egyfajta gátat alkotva, míg a másik kezével elterelte a patakot. Az előadás húsz perc technikai szünet után folytatódott... Ezért aztán inkább Strauss, s a kis Dobó téren. Ott csak a bank szirénája szólalt meg a leglágyabb dallamok kíséretében. Bár technikai szünet itt is volt, igaz, ezt nem egy ló, hanem néhány lóhalálában érkezett rendőr rendelte el, s ha jól emlékszem, másnap megjelent az újságban valami dicséretféle, ami a rendőrök gyorsaságáról szólt, s nem a súgó találékonyságáról... (kis szabó) Látszerészek (ne) kíméljenek Sok minden megesik szegény „firkásszal” - magam sem hittem volna, míg a saját bőrömön nem tapasztaltam. A „bőrömön” jelen esetben csak képletesen értendő. Történt ugyanis, hogy egy borongás téli napon a pétervásárai fiókszerkesztőségben csöngött a telefon, s egy középkorú barna női hang közölte: ő úgy hallotta, hogy az „újságíró úrral” (!) nem lehet viccelődni... Miután ezen jól kinevettük magunkat, (még) beszédesebbé vált, s rögvest elmesélte: a körzetem egyik - közeli - településén él, és szeretné, ha meglátogatnám. A hasonló kérések, ha - sajnos — nem is mindennaposak, de azért előfordulnak. így hát érdeklődtem, mégis milyen ügyről van szó, miféle gond megoldását reméli a nyilvánosságtól. S íme a probléma: van nekem egy lányom, húszéves az istenadta - hozakodott elő a gonddal a „mama” s ki nem mozdul itthonról. Pedig már ideje lenne férjhez mennie... Aztán úgy gondoltam, magának pont jó lenne, mert hát láttam az újságban, hogy szemüveget hord, az én kicsikém meg látszerész. S hogy mindezt miért írtam le? Sajnos, elhagytam a telefonszámot és a lakcímet, a névmemóriám pedig „bűnrossz". Pedig sürgős lenne, ugyanis nemrégiben - hiába: rendetlen vagyok - az ágyam mellett felejtett ókulárémra egy óvatlan pillanatban rátapostam, s a tartalék szemüvegem bizony nem a legjobb... (suha) Nem kell meghatódni Múzsa Sosincs első kérdésem. Második, harmadik, sokadik már van, de első nincs. Hallgatnom kell egy darabig a delikvenst, aztán már roppant okos vagyok (legalábbis azt képzelem magamról). Történt egy alkalommal: kilátástalan helyzetében hozzám fordult segítségért egy Eger környéki fiatalasszony. Izgatott a sorsa, ám akkor jöttem igazán tűzbe, amikor egy nyári délelőttön felkerestem a lakásán. Akik ismernek, tudják rólam, bolondulok a kutyákért. Kiváltképp a kölykökért. Sejthető, miként hatott rám, amikor vendéglátóm egy tízhetes tacskó társaságában nyitott ajtót. Talán még bemutatkozni is elfelejtkeztem, lekuporodtam a dakszlihoz, ujjaimra csavartam lebbencs-szerű füleit, va- kargattam a feje búbját. Újdonsült kis barátom hálásan tűrte a dögönyözést, hangjegy formájú puha tappancsaival felkapaszkodott a térdemre, farkincája oly sebesen járt, mint a motolla. Hogy bizonyságát adja, szívből örül a találkozásnak - lepisilte a bokámat. És akkor megszállt az ihlet. (A kutyák múzsának is kitűnőek.) Egy szemvillanás alatt kész volt az első kérdésem:- Hol moshatnám meg a lábamat? (négyessy) Leitattak El kell árulnom egy titkot: ha munkáról van szó, nem, de mint magánember, meglehetősen naiv vagyok. Következésképp hiszek minden jóslásban, hókuszpókuszban, csodaszerben. Történt, hogy egy vasárnap ügyeletes újságíró voltam, és rém rosszul éreztem magam. Fejfájósan, náthásán, harmatgyengén — de dolgoznom kellett. Vasárnaponként elég kevesen vagyunk a szerkesztőségben, de kollégáim látták rajtam, hogy nem vagyok valami jól. Egyikük azonmód a segítségemre sietett: te, pénteken az olvasószerkesztő itt hagyott egy majdnem teli marmonkanna PI- vizet, nyugodtan igyad csak, jót tesz. Engedelmesen nyakaltam is jókora poharanként. Még meg is voltam hatva, mikor a munkatársaim félóránként jöttek be a szobámba: jobban vagyok-e már? De mindet igyam ám meg, mert csak akkor lesz hatása! Déltájt mintha pendültem is volna tőle, ám úgy három óra körül már szinte a fülemen jött ki az állott, poshadt csodalé. Kollégáim azonban nem hagytak magamra; itattak cefetül. Csak amikor már egy korty sem maradt a marmonkanná- ban, leplezték le magukat. Több liter, jóféle egri klóros csapvizet öntöttek belém. (mikes) A mi szakmánk tele van banánhéjakkal. A hitelesség, a valósághoz való ragaszkodás követelménye, ha lehet, fokozottabban érvényes a vidéki újságírókra. A riportalany ugyanis bármikor szembejöhet az utcán, és-számon kérheti, számon is kéri, mit írtunk róla nyomtatásban. Kivéve azt az esetet, amikor a tollforgató többet, jobbat és szebbet állít az illetőről, mint ami a valóságban igaz. Ilyenkor viszont a józanabb olvasók berzenkednek. A szóban forgó eset ártatlanabb. Egy „úriember”, nevezzük csak Szorgosnak, tavasszal - megbízásból - felásta a kertemet. Igen jót tett velem. Az esetet s annak körülményeit meg is írtam egy húsvéti szösz- szenetben. Az efféle cikkeket sajtóberkekben kis színesnek hívják. Ebben szó volt arról is, hogy Szorgos úr bizony gyakrabban látogatja az italméréseket, mint a munkaügyi hivatalt, s hogy neve is eleddig inkább a bűnügyi tudósításokban kapott rangot, nem pedig a kulturális oldalon. Lám, Szorgos úr mégsem akármilyen ember, hiszen egy kis noszogatás meg némi bér fejében hajlandó szakszerű, azaz nem is akármilyen munkát végezni. Szóval, mindezt formás kis cikké kerekítettem, meg is jelent, a kollégák egyike-másika elismerőleg szólt róla. Telt-múlt az idő, már év vége felé járhatott, amikor Szorgos úr másodmagával beállított hozzám. Cikket akart „íratni”, mert pereskedő barátjának megígérte, hogy ö majd újságíró jó ismerősével „elintézted” az ügyet. Bosszantott a megjelenése, s tőlem szokatlan határozottsággal intettem távozásra mindkét urat. Ma sem tudom, az „ügyet” hogy intézték, de megfogadtam, akármi lesz is, magam ásom fel a kertet, vagy inkább hagyom parlagon. Az emberek azért lehetnek jók, igyekvők, italosak és gyarlók is, úgyhogy nem érdemes elérzékenyülni. S ha mégis meghatódtunk, nem biztos, hogy azt le is kell írni. (jámbor) A Papa bókja... Ültünk Papával - a nagyúti Géczki Andrással - a nyári konyha napsütötte fala előtt, és a régirégi időkről beszélgettünk. Amikor Papa még egészen fiatal volt, egy nyári reggel odapende- redett mellé az árokpartra egy rusnya, kövér gyöngyösi cigányasszony, és - egy kis pipadohányért - megjósolta neki, hogy megéri a száz esztendőt... És igaza lett! Sőt, egy évvel már túl is volt rajta, amikor ott süttettük magunkat a kopott lócán, és jókat cseverésztünk fiatalságról, bolondságról, háborúról és békéről, szép asszonyokról és nagy szerelmekről, az elszállt évekről és az ezredforduló közeledtéről. Hogy száz- egy év ide, egy évszázad oda, jó lenne megérni... Papa közben pipára gyújtott, ízesen pöfékelt egyet-kettőt, aztán sercintett egy becsületeset. Ültünk egymás mellett, nagyot hallgattunk, kiki a saját gondolataiba mélyedt. Milyen jól tartja magát, méregettem egyenes tartását, frissen beretvált arcát, ritka szökés haját, egész lényét, amelyből szinte sugárzott a mennyei nyugalom. Csaknem feleannyi idős vagyok, számolgattam, s lám, bevallani se merem mindennapi nyűgeimet. Hogyne irigykednék hát...! És ekkor Papa kivette a szájából a csibukot. Odahajolt hozzám, s halkan megjegyezte:- Aztán, tudja-e, fiatalember, hogy mit nem adott meg nekem a sors? Ilyen szép, ősz hajat, mint a magáé... Kvittek voltunk...! (szilvás) Velem nem történik semmi érdekes... Nem tudom, a kollégák hogy vannak ezzel, de nekem állandóan dögunalomba fullad a munkám. Mindig várom, hogy történjen valami, aztán csalódnom kell. Mint például a herédi kocsmában. Egy bácsi 25 centis késsel próbált meggyőzni: igenis az övék a világ legjobb polgármestere; csoda, hogy még nem lett belőle miniszter. Mivel nem vagyok herédi, vitatkozni sem volt miről, csendben maradtam. Erre eltette a bökőt, s folytathattam az utamat - kés nélkül. Heréden a testület előtt kellett számot adni írásaimról: úgy éreztem magam, mint Dimitrov a Reichstag-perbcn; Petőfibányán pedig több rendkívüli tanácskozáson voltam napirendi pont. Utóbbi helyen egyszer kioktattak, hogy Erdély Csehszlovákiában található... Amúgy itt sem történt semmi különös. A legemlékezetesebb talán az volt, midőn arról számoltam be, hogy egy mén csikót hozott a világra. Ügyeletben történt, délután, amikor már lankad a figyelem. Gyöngyöspatáh elkötötték az egyik gazda lovacskáját, s ezt kellett feldolgozni a Sziréna című rovatban. Mire az eset csattanójához értem, a négylábú elnevezésének valamennyi szinonimáját kimerítettem; utolsó mentsvárként ugrott be a „mén” kifejezés, amit örömmel csempésztem a sorok közé. Ló-ló, gondoltam, miért ne szülhetne hát a mén? Mit mondjak, nem irigyeltem a másnapi ügyeletest... Égyfolytában izzott az inspekciós vonal: árulják el, ki volt az a marha, aki ilyen baromságot összehordott?! Szegény Négyessy nem győzött magyarázkodni. Estefelé a hatvani szerkesztőségben is megcsörrent a telefon. Az illető férfiú be sem mutatkozott, egyből a lényegre tért.- Tisztában van azzal, mi az a mén? — för- medt rám.- Azt hiszem, kezdem sejteni - remegtem, a kagylót markolászva az idegességtől.- Na, akkor egy egész ménest kívánok magának - hörögte kajánul. -Jól jöhet még, ha nőre lenne szüksége... (tari)
