Heves Megyei Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-30 / 305. szám

] mit FR D U\Rt\7Rrí Amikor David Will kinyitotta a füzetét Avagy: vannak csodák, amelyek nemcsak három napig tartanak... A világ legjobbjai között Puhl és Pele Joao Havelange, a FIFA elnöke, David Will, a játékvezető-bi­zottság elnöke a vb emlékplakettjét adja át Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ugyanúgy ug­rok fel a fotelból, mint annak idején egy zseniális Törőcsik- cselnél vagy egy Nyilasi-bó- lintásnál. Aztán azt vettem észre, hogy alig tízéves lá­nyom úgy sikít, mintha a hul­lámvasúton ülne. Pedig nem történt más, csak szurkol­tunk. Méghozzá egy játékve­zetőnek. Mondhatnám azt, nem is sikertelenül. Hiszen olyan magasságokig jutott, amire a világsztár elnevezés is csak puszta közhelynek szá­mít. Fölösleges leírni, hiszen mindenki tudja: Puhl Sán­dorról, a világ legjobb játék­vezetőjéről van szól. Év végi interjúnkban sok mindenről vall. Ráadásul olyan módon, hogy közben szemmel látha­tóan meglágyulnak kemény, férfias vonásai. Bizseregtető érzés, amiket mond. Sokáig azt gondoltam: profi nyilat­kozó. De aztán rájöttem: rit­kán nyílik meg ennyire az ember.-Másfél éve vége a labda­rúgó-világbajnokságnak. Azt tartják, minden csoda három napig tart... Hogyan telt ez az esztendő Puhl Sándornak?- Számomra ez a csoda nem három napig, hanem örökké tartani fog! Életemben ez egy olyan dolog volt, amihez ha­sonló már nem történhet velem. Egyrészt azért, mert egy álom teljesült, másrészt pedig a csúcsra eljutni csak egyszer le­het. Kétségtelen, számomra fel­emelő érzés, hogy ez szemé­lyemen keresztül teljesült, de ezzel együtt ez a kis ország újra bekerült egyfajta történelem- könyvbe, amit a labdarúgásról írnak. Nekem még mindig van­nak pillanataim, amikor felele­venednek a világbajnokságon történtek, s ha azt mondom, hogy ezek a pillanatok határoz­ták meg még az idei esztendőt is, akkor nem állok messze az igazságtól.- Eszerint akkor vannak csodák, amik nemcsak három napig tartanak. Nem gondoltál arra, hogy a csúcson kellene abbahagyni?-Ez bennem is megfogal­mazódott a világbajnokságot követő pár napban. Aztán rájöt­tem arra, hogy ezt az egészet, amit labdarúgó-játékvezetésnek hívnak, én annyira szeretem, hogy képtelen lennék erre. Nem tartom törvényszerűnek ugyan­akkor azt sem, hogy ha valaki valamiben feljutott a csúcsra, akkor számára nincs tovább.-Azt tartják, a sikert sem könnyű elviselni. Neked ho­gyan sikerült?-Utólag ez lett a legfonto­sabb a számomra, hogy le tud­tam rendezni magamban azokat a dolgokat, amik a sikerrel együtt járnak. Felmértem, hogy a velem szembeni elvárás sok­kal nagyobb lesz, mint bármi­kor annak előtte, s igazából ez újabb erőt adott. Bízom benne, hogy kívülről is úgy ítélnek meg, ugyanaz a Puhl Sándor vagyok, mint a világbajnoksá­got megelőzően.- Mekkora most a tekinté­lyed a futball világában? Hisz Franz Beckenbauer is vissza­fogottan nyilatkozott rólad egy Bayern München-meccset kö­vető eset kapcsán.- A játékvezetés legnehe­zebb feladata a pillanat tört ré­sze alatt dönteni. Nekünk ott nincs visszajátszás, s ítéletein­kért mindig vállalni kell a fele­lősséget. Tulajdonképpen hogy akkor Beckenbauer mellém állt, ez sokat jelentett. Szerénytelen­ség nélkül mondhatom, elég jól cseng a szakmában a nevem, s bízom benne, hogy erre rászol­gáltam, s a jövőben sem fogok okot adni az ellenkezőjére.- Még mindig tart az érdek­lődés személyed iránt?- Ha azt mondom, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, akkor igazságtalan lennék, hiszen itthon sem csök­kent az érdeklődés. Habár az biztos, hogy megszokták, fel­dolgozták személyemet, sikere­imet. De ez így természetes, hi­szen ha hazamegy az ember, s ráül egy székre, az természetes. De ha ezt a széket kicserélik, az egy-két napig érdekes. Ha itt elmegyek mérkőzést vezetni, az megszokott dolog. Külföldön ez mégis esemény, mert a vi­lágbajnoki döntő játékvezetője érkezett meg.-Itthon hogyan fogadták a sikereidet?-Azt kell mondjam, hogy álmaimon felül. Soha nem fo­gom elfelejteni a megérkezést, azt a pillanatot, amikor Ferihe­gyen kijöttem a tranzitváróból. Az valami elmondhatatlan, fan­tasztikus érzés volt. Végigsza­ladt bennem ott és akkor, hogy gyerekkoromban mindig arról álmodtam, egyszer majd a vi­lágbajnoki döntőn én fogok ját­szani, s én lövöm a győztes gólt, amivel Magyarország világ­bajnok lesz. Valahol majdnem ugyanaz teljesült.- Vannak irigyeld?- Ha valaki valamiben eljut a csúcsra, akkor természetes, hogy van egy réteg, aki iriggyé válik, van egy réteg, aki kö­zömbös, s van, aki velem együtt képes örülni ennek. Azt is nagyon gyorsan hozzá kell tennem, hogy a játékvezetésben nem igazán létezik ez a szó, hogy siker. Ezért is fantaszti­kus, ami velem történt, mert az már jó játékvezető, akit nem vesznek észre, itt volt, levezette a meccset, kész, vége. Legin­kább akkor foglalkoznak ve­lünk, amikor valami probléma adódik. Nem adott meg egy ti­zenegyest, az lesgól volt, stb. Vagy egy közömbös szériába kerül, vagy egy negatív figura lesz. Most ez az, ami egyáltalán nem engedi velem abbaha- gyatni ezt a játékot, mindig túl­lök egy holtponton. Amikor va­lami miatt magam alá kerülök, akkor mindig eszembe jutnak ezek a dolgok, a sikerek, de leg­inkább a ferihegyi fogadtatás. Összességében annyi szeretetet és jót kaptam ebben az ország­ban, hogy időközben megkér­dezem magamtól: megérdemel­tem-e?- Ha már az emlékek idézge- tésénél járunk, akkor avass be bennünket abba, hogyan, mi­kor tudtad meg: te fogod ve­zetni a döntőt?- Amikor 1993-ban megkap­tam az Ausztrália-Argentína interkontinentális döntő vezeté­sét, akkor merült fel bennem, hogy esetleg kijuthatok a vb-re. Ez volt a hatodik vb-selejte­zőm, s ez már sejtetett valamit. Utólag könnyen kimondom: úgy gondolkodtam, ha már ott vagyok, akkor miért ne? Aztán jöttek sorjában az események. Persze, ez egy olyan titkos álom, amit az ember még ma­gának sem vall be szívesen. S ahogy haladtunk előre, egyre erősebben dolgozott bennem a vágy. Jött az első mérkőzés, aránylag jól sikerült, ugyanúgy a második, majd ott volt az elő­döntő, az a bizonyos olasz-spanyol, s a végén Tas- sotti ütése. Ott egy világ omlott bennem össze. Úgy gondoltam, hogy amit felépítgettem ma­gamnak, annak egy pillanat alatt vége. Persze, a negyed­döntőn való szereplésem azt mondatta velem, hogy több mérkőzést már nem vezethetek, hiszen a negyeddöntő után már nem szoktak döntőt vezetni ugyanazon személyek. Nem is lett volna semmi problémám ezzel, ha nincs az az ominózus utolsó perc, amikor nem vettem észre Tassotti ütését. Az egész vb-szereplésemet tönkretehette volna, s én magam is belehal­tam egy kicsit, amikor vissza­pörgettem az eseményeket. Ha nincs ez a malőr, akkor első vi­lágbajnokságomon rendjénva- lónak találom, hogy vezettem három meccset, eljutottam az elődöntőig, és kész. De ez bor­zasztóan bántott. Ekkor bünte­tésnek tűnt, hogy be kell men­nem azon játékvezetők közé, akik még esélyesek voltak, és mindig azt kérdeztem, mit ke­resek én itt, amikor nekem már végképp semmi sanszom. Jú­lius 14-én délután aztán egy olyan bizsergés vett rajtam erőt, amit nem lehet elmondani, mert valaki megsúgta, hogy én is az esélyesek között vagyok. Félve megkérdeztem Palotai Károlyt, aki benne volt a játék­vezetői bizottságban, s amikor ő azt felelte, hogy komolyan számolnak velem a döntő leve­zetésekor, körülöttem meg­szűnt a világ. Az utolsó éjszaka soha nem akart véget érni, nem aludtam semmit. Jártak a gon­dolataim összevissza. Hol ha­zaugrottam, hol az olasz-spa­nyol meccs végét idéztem fel, osztottam, szoroztam, ki lehet mellettem, ki ellenem. Beleél­tem magam, majd elhesseget­tem a gondolatot. Egyszerűen az őrület határán álltam. Végre bementünk egy hatalmas te­rembe, ahol még mindig vár­tunk másfél órát. Nagy nehezen csak előkerült Dawid Will, a FIFA alelnöke, a játékvezető bizottság elnöke. Akkurátusán kinyitotta füzetét, elkezdte so­rolni, hogy ki vezeti a helyosztó mérkőzést, kik lesznek a part­jelzők, ki a tartalék bíró, s a mai napig nem tudom, hogy a szájá­ról olvastam-e le, vagy a fü­lemmel hallottam, amikor azt mondta: a döntőt vezeti Puhl. Mert előtte éjszaka a tükörben nézegettem, hogy fog mozogni a szája akkor, ha az én nevemet mondja. Először úgy megijed­tem, hogy azt elmondani nem lehet. Rögtön arra gondoltam, hogy íme, a nagy álom teljesült, de ez az a mérkőzés, amit vég­képp nem lehet elrontanom, mert hogy fogok én az emberek szemébe nézni itthon. Olyan dolgok játszódtak le bennem, hogy ha ezt elrontom, egy életre lelki nyomorék lehetek, szé­gyent hozok az országra. Kép­zeld el, ha nem fújok rá a part­bíróra, s megadom Romario lesgólját, s minden újságban az a szalagcím, hogy lesgóllal lett világbajnok Brazília. Nem tud­tam volna elviselni. Egy világ- bajnokságra mindig visszate- kintgetnek 10, 20, 30 év múlva is. Csak a ’66-os vb-t említsem. Már halott a partbíró, de még mindig számítógéppel elemez­getik, hogy bent volt-e az a bi­zonyos labda a német-angolon, vagy sem.-Akkor azt lehet mondani: a világbajnokságoknak mindig pozitív hőse lesz Puhl Sándor.- Úgy fogják ezt emlegetni, hogy az 1994-es vb-döntőt ve­zette egy magyar, elfogadha­tóan, jól. S ez számomra egy nagyon nagy dolog, hogy ehhez a kis országhoz kötődik majd mindez. Lehet, hogy én túl­misztifikálom ezt a dolgot, de amikor már néhány napja a vb-t követően itt dolgoztam az áru­házban, egy hetvenéves nénike néhány perces tanakodás után odajött hozzám, s megkérdezte, én vagyok-e az, akinek gondol, s amikor mondtam neki, hogy én vagyok a Puhl, akkor arra kért, hadd simogassa meg a ke­zem. Ezt az érzést nem lehet le­írni. S ezért mondom én azt, hogy ezt a hazát, ezt a népet képviselem minden nemzetközi fellépésem alkalmával.- Hány országban jártál?-Gondban leszek a válasz­szak Inkább úgy tudok rá vála­szolni, hogy Európában már minden országban voltam, igaz, Luxemburgban és Törökor­szágban nem vezettem mérkő­zést. Kínában és Japánban nem voltam még, no meg Grönlan- don, de oda nem is vágyom, mert nincs futball.- Van a világon valahol kedvenc stadionod?- Egy kedvenc stadionom van, ahol a világbajnoki döntőt vezettem. Egyébként a nagy be­fogadóképességű stadionokat szeretem. Ilyen a Miláné, ahol viszont a legpocsékabb talaj van, nagyon szeretem a Wembly-t, ott azonban olyan a talaj, mintha otthon a szobában a szőnyegen járkálnék. A Ben- fica stadion azért kedves, mert az ifjúsági világbajnokság elő­döntőjén a legtöbb néző, 124 ezer ember előtt vezettem.- Lehet ilyet kérdezni egy já­tékvezetőtől, ki a kedvenc játé­kosa?- Vannak szimpatikus játé­kosok, s vannak, akik az isten­nek se akarják megérteni, hogy egy bizonyos szabályok keretén belül játsszák ezt a játékot. Ilyen kategóriák léteznek, de ezen belül nincs megkülönböz­tetés.-Ezek után már félve te­szem fel a kérdést: van-e ked­venc csapatod?- Ha volna, akkor se monda­nám meg. Igazából azonban csak úgy tud valaki játékvezető lenni, ha ilyenekkel nem fog­lalkozik. Lehet, hogy ezt nem hiszik el, de egyszerűen nincs idő azzal foglalkozni, ki kivel van, dönteni kelt. Ha egy játék­vezető nem tudja magát függet­leníteni a körülményektől, ak­kor nem játékvezető.-Mi az, ami még „bizser­gést” hozhat?- Nekem minden mérkőzés. Ma délután (december 28.) Egerben gyerekeknek fogok korosztályos döntőt vezetni. Itt is van egy pici. Lehet, hogy ne­vetségesnek tűnik, de az van, hogy én vagyok a Puhl, jövök 12-14 éves gyerekekhez, s ne­kem ott nem szabad hibázni, mert lerombolom az illúziót. Főleg egy gyereknél kell erre vigyázni. Mindaddig fogom ezt csinálni, amíg minden meccs előtt érzem ezt a bizonyos bi­zsergést. Ha ezt nem érzem, abba kell hagyni. Kis Szabó Ervin Az Üllői út is egyfajta „szentély”

Next

/
Thumbnails
Contents