Heves Megyei Hírlap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-30 / 305. szám

] mit FR D U\Rt\7Rrí

Amikor David Will kinyitotta a füzetét

Avagy: vannak csodák, amelyek nemcsak három napig tartanak...

A világ legjobbjai között Puhl és Pele

Joao Havelange, a FIFA elnöke, David Will, a játékvezető-bizottság elnöke a vb emlékplakettjét adja át

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ugyanúgy ugrok fel a fotelból, mint annak idején egy zseniális Törőcsik- cselnél vagy egy Nyilasi-bó- lintásnál. Aztán azt vettem észre, hogy alig tízéves lányom úgy sikít, mintha a hullámvasúton ülne. Pedig nem történt más, csak szurkoltunk. Méghozzá egy játékvezetőnek. Mondhatnám azt, nem is sikertelenül. Hiszen olyan magasságokig jutott, amire a világsztár elnevezés is csak puszta közhelynek számít. Fölösleges leírni, hiszen mindenki tudja: Puhl Sándorról, a világ legjobb játékvezetőjéről van szól. Év végi interjúnkban sok mindenről vall. Ráadásul olyan módon, hogy közben szemmel láthatóan meglágyulnak kemény, férfias vonásai. Bizseregtető érzés, amiket mond. Sokáig azt gondoltam: profi nyilatkozó. De aztán rájöttem: ritkán nyílik meg ennyire az ember.-Másfél éve vége a labdarúgó-világbajnokságnak. Azt tartják, minden csoda három napig tart... Hogyan telt ez az esztendő Puhl Sándornak?- Számomra ez a csoda nem három napig, hanem örökké tartani fog! Életemben ez egy olyan dolog volt, amihez hasonló már nem történhet velem. Egyrészt azért, mert egy álom teljesült, másrészt pedig a csúcsra eljutni csak egyszer lehet. Kétségtelen, számomra felemelő érzés, hogy ez személyemen keresztül teljesült, de ezzel együtt ez a kis ország újra bekerült egyfajta történelem- könyvbe, amit a labdarúgásról írnak. Nekem még mindig vannak pillanataim, amikor felelevenednek a világbajnokságon történtek, s ha azt mondom, hogy ezek a pillanatok határozták meg még az idei esztendőt is, akkor nem állok messze az igazságtól.- Eszerint akkor vannak csodák, amik nemcsak három napig tartanak. Nem gondoltál arra, hogy a csúcson kellene abbahagyni?-Ez bennem is megfogalmazódott a világbajnokságot követő pár napban. Aztán rájöttem arra, hogy ezt az egészet, amit labdarúgó-játékvezetésnek hívnak, én annyira szeretem, hogy képtelen lennék erre. Nem tartom törvényszerűnek ugyanakkor azt sem, hogy ha valaki valamiben feljutott a csúcsra, akkor számára nincs tovább.-Azt tartják, a sikert sem könnyű elviselni. Neked hogyan sikerült?-Utólag ez lett a legfontosabb a számomra, hogy le tudtam rendezni magamban azokat a dolgokat, amik a sikerrel együtt járnak. Felmértem, hogy a velem szembeni elvárás sokkal nagyobb lesz, mint bármikor annak előtte, s igazából ez újabb erőt adott. Bízom benne, hogy kívülről is úgy ítélnek meg, ugyanaz a Puhl Sándor vagyok, mint a világbajnokságot megelőzően.- Mekkora most a tekintélyed a futball világában? Hisz Franz Beckenbauer is visszafogottan nyilatkozott rólad egy Bayern München-meccset követő eset kapcsán.- A játékvezetés legnehezebb feladata a pillanat tört része alatt dönteni. Nekünk ott nincs visszajátszás, s ítéleteinkért mindig vállalni kell a felelősséget. Tulajdonképpen hogy akkor Beckenbauer mellém állt, ez sokat jelentett. Szerénytelenség nélkül mondhatom, elég jól cseng a szakmában a nevem, s bízom benne, hogy erre rászolgáltam, s a jövőben sem fogok okot adni az ellenkezőjére.- Még mindig tart az érdeklődés személyed iránt?- Ha azt mondom, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, akkor igazságtalan lennék, hiszen itthon sem csökkent az érdeklődés. Habár az biztos, hogy megszokták, feldolgozták személyemet, sikereimet. De ez így természetes, hiszen ha hazamegy az ember, s ráül egy székre, az természetes. De ha ezt a széket kicserélik, az egy-két napig érdekes. Ha itt elmegyek mérkőzést vezetni, az megszokott dolog. Külföldön ez mégis esemény, mert a világbajnoki döntő játékvezetője érkezett meg.-Itthon hogyan fogadták a sikereidet?-Azt kell mondjam, hogy álmaimon felül. Soha nem fogom elfelejteni a megérkezést, azt a pillanatot, amikor Ferihegyen kijöttem a tranzitváróból. Az valami elmondhatatlan, fantasztikus érzés volt. Végigszaladt bennem ott és akkor, hogy gyerekkoromban mindig arról álmodtam, egyszer majd a világbajnoki döntőn én fogok játszani, s én lövöm a győztes gólt, amivel Magyarország világbajnok lesz. Valahol majdnem ugyanaz teljesült.- Vannak irigyeld?- Ha valaki valamiben eljut a csúcsra, akkor természetes, hogy van egy réteg, aki iriggyé

válik, van egy réteg, aki közömbös, s van, aki velem együtt képes örülni ennek. Azt is nagyon gyorsan hozzá kell tennem, hogy a játékvezetésben nem igazán létezik ez a szó, hogy siker. Ezért is fantasztikus, ami velem történt, mert az már jó játékvezető, akit nem vesznek észre, itt volt, levezette a meccset, kész, vége. Leginkább akkor foglalkoznak velünk, amikor valami probléma adódik. Nem adott meg egy tizenegyest, az lesgól volt, stb. Vagy egy közömbös szériába kerül, vagy egy negatív figura lesz. Most ez az, ami egyáltalán nem engedi velem abbaha- gyatni ezt a játékot, mindig túllök egy holtponton. Amikor valami miatt magam alá kerülök, akkor mindig eszembe jutnak ezek a dolgok, a sikerek, de leginkább a ferihegyi fogadtatás. Összességében annyi szeretetet és jót kaptam ebben az országban, hogy időközben megkérdezem magamtól: megérdemeltem-e?- Ha már az emlékek idézge- tésénél járunk, akkor avass be bennünket abba, hogyan, mikor tudtad meg: te fogod vezetni a döntőt?- Amikor 1993-ban megkaptam az Ausztrália-Argentína interkontinentális döntő vezetését, akkor merült fel bennem, hogy esetleg kijuthatok a vb-re. Ez volt a hatodik vb-selejtezőm, s ez már sejtetett valamit. Utólag könnyen kimondom: úgy gondolkodtam, ha már ott vagyok, akkor miért ne? Aztán jöttek sorjában az események. Persze, ez egy olyan titkos álom, amit az ember még magának sem vall be szívesen. S ahogy haladtunk előre, egyre erősebben dolgozott bennem a vágy. Jött az első mérkőzés, aránylag jól sikerült, ugyanúgy

a második, majd ott volt az elődöntő, az a bizonyos olasz-spanyol, s a végén Tas- sotti ütése. Ott egy világ omlott bennem össze. Úgy gondoltam, hogy amit felépítgettem magamnak, annak egy pillanat alatt vége. Persze, a negyeddöntőn való szereplésem azt mondatta velem, hogy több mérkőzést már nem vezethetek, hiszen a negyeddöntő után már nem szoktak döntőt vezetni ugyanazon személyek. Nem is lett volna semmi problémám ezzel, ha nincs az az ominózus utolsó perc, amikor nem vettem észre Tassotti ütését. Az egész vb-szereplésemet tönkretehette volna, s én magam is belehaltam egy kicsit, amikor visszapörgettem az eseményeket. Ha nincs ez a malőr, akkor első világbajnokságomon rendjénva- lónak találom, hogy vezettem három meccset, eljutottam az elődöntőig, és kész. De ez borzasztóan bántott. Ekkor büntetésnek tűnt, hogy be kell mennem azon játékvezetők közé, akik még esélyesek voltak, és mindig azt kérdeztem, mit keresek én itt, amikor nekem már végképp semmi sanszom. Július 14-én délután aztán egy olyan bizsergés vett rajtam erőt, amit nem lehet elmondani, mert valaki megsúgta, hogy én is az esélyesek között vagyok. Félve megkérdeztem Palotai Károlyt, aki benne volt a játékvezetői bizottságban, s amikor ő azt felelte, hogy komolyan számolnak velem a döntő levezetésekor, körülöttem megszűnt a világ. Az utolsó éjszaka soha nem akart véget érni, nem aludtam semmit. Jártak a gondolataim összevissza. Hol hazaugrottam, hol az olasz-spanyol meccs végét idéztem fel, osztottam, szoroztam, ki lehet mellettem, ki ellenem. Beleéltem magam, majd elhessegettem a gondolatot. Egyszerűen az őrület határán álltam. Végre bementünk egy hatalmas terembe, ahol még mindig vártunk másfél órát. Nagy nehezen csak előkerült Dawid Will, a FIFA alelnöke, a játékvezető bizottság elnöke. Akkurátusán kinyitotta füzetét, elkezdte sorolni, hogy ki vezeti a helyosztó mérkőzést, kik lesznek a partjelzők, ki a tartalék bíró, s a mai napig nem tudom, hogy a szájáról olvastam-e le, vagy a fülemmel hallottam, amikor azt mondta: a döntőt vezeti Puhl. Mert előtte éjszaka a tükörben nézegettem, hogy fog mozogni a szája akkor, ha az én nevemet mondja. Először úgy megijedtem, hogy azt elmondani nem lehet. Rögtön arra gondoltam, hogy íme, a nagy álom teljesült, de ez az a mérkőzés, amit végképp nem lehet elrontanom, mert hogy fogok én az emberek szemébe nézni itthon. Olyan dolgok játszódtak le bennem,

hogy ha ezt elrontom, egy életre lelki nyomorék lehetek, szégyent hozok az országra. Képzeld el, ha nem fújok rá a partbíróra, s megadom Romario lesgólját, s minden újságban az a szalagcím, hogy lesgóllal lett világbajnok Brazília. Nem tudtam volna elviselni. Egy világ- bajnokságra mindig visszate- kintgetnek 10, 20, 30 év múlva is. Csak a ’66-os vb-t említsem. Már halott a partbíró, de még mindig számítógéppel elemezgetik, hogy bent volt-e az a bizonyos labda a német-angolon, vagy sem.-Akkor azt lehet mondani: a világbajnokságoknak mindig pozitív hőse lesz Puhl Sándor.- Úgy fogják ezt emlegetni, hogy az 1994-es vb-döntőt vezette egy magyar, elfogadhatóan, jól. S ez számomra egy nagyon nagy dolog, hogy ehhez a kis országhoz kötődik majd mindez. Lehet, hogy én túlmisztifikálom ezt a dolgot, de amikor már néhány napja a vb-t követően itt dolgoztam az áruházban, egy hetvenéves nénike néhány perces tanakodás után odajött hozzám, s megkérdezte, én vagyok-e az, akinek gondol, s amikor mondtam neki, hogy én vagyok a Puhl, akkor arra kért, hadd simogassa meg a kezem. Ezt az érzést nem lehet leírni. S ezért mondom én azt, hogy ezt a hazát, ezt a népet képviselem minden nemzetközi fellépésem alkalmával.- Hány országban jártál?-Gondban leszek a válaszszak Inkább úgy tudok rá válaszolni, hogy Európában már minden országban voltam, igaz, Luxemburgban és Törökországban nem vezettem mérkőzést. Kínában és Japánban nem voltam még, no meg Grönlan- don, de oda nem is vágyom, mert nincs futball.- Van a világon valahol kedvenc stadionod?- Egy kedvenc stadionom van, ahol a világbajnoki döntőt

vezettem. Egyébként a nagy befogadóképességű stadionokat szeretem. Ilyen a Miláné, ahol viszont a legpocsékabb talaj van, nagyon szeretem a Wembly-t, ott azonban olyan a talaj, mintha otthon a szobában a szőnyegen járkálnék. A Ben- fica stadion azért kedves, mert az ifjúsági világbajnokság elődöntőjén a legtöbb néző, 124 ezer ember előtt vezettem.- Lehet ilyet kérdezni egy játékvezetőtől, ki a kedvenc játékosa?- Vannak szimpatikus játékosok, s vannak, akik az istennek se akarják megérteni, hogy egy bizonyos szabályok keretén belül játsszák ezt a játékot. Ilyen kategóriák léteznek, de ezen belül nincs megkülönböztetés.-Ezek után már félve teszem fel a kérdést: van-e kedvenc csapatod?- Ha volna, akkor se mondanám meg. Igazából azonban csak úgy tud valaki játékvezető lenni, ha ilyenekkel nem foglalkozik. Lehet, hogy ezt nem hiszik el, de egyszerűen nincs idő azzal foglalkozni, ki kivel van, dönteni kelt. Ha egy játékvezető nem tudja magát függetleníteni a körülményektől, akkor nem játékvezető.-Mi az, ami még „bizsergést” hozhat?- Nekem minden mérkőzés. Ma délután (december 28.) Egerben gyerekeknek fogok korosztályos döntőt vezetni. Itt is van egy pici. Lehet, hogy nevetségesnek tűnik, de az van, hogy én vagyok a Puhl, jövök 12-14 éves gyerekekhez, s nekem ott nem szabad hibázni, mert lerombolom az illúziót. Főleg egy gyereknél kell erre vigyázni. Mindaddig fogom ezt csinálni, amíg minden meccs előtt érzem ezt a bizonyos bizsergést. Ha ezt nem érzem, abba kell hagyni.

Kis Szabó Ervin

Az Üllői út is egyfajta „szentély”