Heves Megyei Hírlap, 1995. november (6. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-11 / 265. szám

Az ÁMK könyvtára mindig népes Az utóbbi időben akárhány településen is jártam, amint meg­szólítottam az ott élőket, szinte kivétel nélkül panaszkodni kezdtek. A legtöbb faluban a gazdasági és szellemi élet teljes csődjéről beszélnek. A lélekpusztító szegénység, a munkanélkü­liségből fakadó kilátástalanság, az önkormányzatok tehetetlen­sége bénítólag hat megyénkben is. Hasonló benyomásokra szá­mítottunk fotóriporter kollé­gámmal, amikor legutóbbi utunk Aldehrőre vezetett. A bo- rongós idő, a szitáló eső általá­ban szürkébbre, vigasztala­nabbra festi az egyébként ba­rátságosnak tűnő kis falvakat is. Aldebrő ebből a szempontból is kellemes meglepetést tartoga­tott számunkra. Takaros, ren­dezett portái, különös gonddal ápolt közterei, tiszta - autóval is könnyen járható - útjai feled­tették a ködös évszak keltette kellemetlenségeket. Tehetős emberek laktak itt mindig. Köszönhető ez a német ajkú ősöknek, akiket báró Grassalkovich Antal telepített ide az 1700-as évek derekán. A derék svábok szőlőműveléssel foglalkoztak a kiváló földrajzi adottságú településen, s hogy nem is akárhogyan, azt bizo­nyítják a község 250 éves tör­ténetét felelevenítő dokumen­tumok is. A szorgalom és a szakértelem nemzedékről nem­zedékre öröklődött. Mindez pá­rosult az itt élők igényességé­vel, ami a mai napig jellemzi az aldebrői embert. A századfor­dulót követő években csaknem kétezer lakosa volt a falunak, mára ez a szám 800-ra apadt. Mindezt Farkas László pol­gármestertől tudjuk meg, aki szívesen beszél nemcsak a tör­ténelmi vonatkozásokról, ha­nem a jelenlegi állapotokról is.-Az elvándorlás s a lélek- szám csökkenése a második vi­lágháborút követően kezdődött. A háború megtizedelte a lakos­ságot, a konszolidáció után pe­dig a fiatalok többsége a kör­nyező városokban, s a nagyobb ipari üzemekben keresett meg­élhetést. Aldebrő öregszik. Nyolcszáz lakójából jelenleg négyszáz nyugdíjas. Az aktív dolgozóknak helyben nem tu­dunk elegendő munkalehetősé­get biztosítani, épp ezért a kör­nyék még életképes vállalatai­nál keresik a kenyerüket. Az ország kistelepüléseit sújtó gondok természetesen itt is fellelhetők, mégis azt mond­hatom, hogy nincsenek olyan súlyos konfliktusok, mint más­hol. Bár itt is tapasztalható az elszegényedés, de ezzel együtt is igényesek maradtak az embe­rek. Az sem közömbös dolog, hogy itt az időseknek mindig megkülönböztetett tisztelet járt. A debrői öregek megérdemlik a gondoskodást, mert szinte kivé­tel nélkül nagyon sokat dolgoz­tak. Ezért sem várjuk meg, hogy ők kilincseljenek a hivatalban segítségért. Sokan nem is ten­nék meg ezt, hiszen önérzete­sek és büszkék. Még ha nagy bajban vannak, se szívesen kér­nének. S hogy milyen is valójában az aldebrői ember? A legszem­léletesebben talán Sömperger János bácsi tud erről beszélni, aki bár elmúlt kilencven esz­tendős, ma is olyan tisztán és pontosan fogalmaz, hogy alig hiszek a fülemnek.- Jegyezze kérem a követke­zőket - mondja határozottan. - Elődeink szőlő- és dohányter­mesztéssel foglalkoztak. A leg­kiválóbb és legszorgosabb né­Farkas László: „Itt mindig igényes emberek éltek” pék lakták ezt a falut. A határos településeken irigyeltek is ben­nünket ezért. Mert az aldebrői ember megteremtett mindent a két kezével. Gyarapodott a falu azért is, mert Hithű katolikusok lakták, akik előtt a magántulaj­don szent volt. Sajnos, a máso­dik világháborúban nagyon sok apa és fiú esett el. Az ő emlé­küket őrzi a templom előtt lévő hősök táblája. Magam is sokat katonáskodtam. Elég, ha annyit mondok: hétszer aggattak a nyakamba „dögcédulát”. Túlél­tem, hazasegített az Isten, és dolgoztam tovább a magam földjén. Nem léptem be a kö­zösbe soha. Igaz, volt idő, ami­kor a legsoványabb parcellákat jelölték ki művelésre, de nem szóltam semmit. A föld - bármi­lyen is - a legnagyobb kincs. Nekem ma is fáj a szívem, ha műveletlen, gazos területet lá­tok... - csuklik el a hangja. - De már nincs erőm... Kezet nyújtok, búcsúzáskor János bácsi - nem kis meglepe­tésemre - áldást kér az újság­írók munkájára. A lánya kísér a kapuig. Ő mondja, hogy édesapja, aki egy Ahol még tudják, mit jelent az erk életet végigrobotolt, egy fillér járandóságra sem jogosult. Se nyugdíjasé segély. Pedig míg dolgozott, törvénytisztelő em­berként befizetett minden adót, minden hozzájárulást. - Nem ennyit érdemelne, de nem tehe­tünk semmit... Az Általános Művelődési Központ felé ballagunk. Ez az az intézmény, amely a mai na­pig képes betölteni hivatását, nevezetesen az oktatás (óvoda, általános iskola) mellett köz- művelődési feladatokat is ellát, méghozzá eredményesen. Tudni kell, hogy az országban számos hasonló intézmény csődöt mondott az elmúlt évek­ben. Kíváncsiak vagyunk hát, hogy az aldebrőiek hogyan tud­ták megmenteni ezt az értéket. Az igazgató, Hangrád István véleménye szerint ez főként az itt dolgozó kitűnő szakember- gárdának köszönhető elsődle­gesen.- Az igazsághoz tartozik, hogy amikor létrehozták ezeket a létesítményeket, azt remélték, különböző bevételek révén ké­pesek lesznek az önfinanszíro­zásra. Hamar kiderült, hogy ez lehetetlen. Itt Aldebrőn viszont az önkormányzat végig támoga­tott bennünket. Vonatkozik ez Tófalura is, hiszen ez a két te­lepülés közös intézménye. Eb­ben a komplex épületegyüttes­ben kapott helyet az óvoda, az általános iskola, a tornaterem, a könyvtár, s a mozi. Én ma is azt vallom, hogy a kistelepülése­ken ma is ez a legoptimálisabb megoldás, hiszen mivel sok funkciót tölt be az intézmény, több generációt is magához vonz. Az eddigi eredményeink magukért beszélnek. A tanuló­ink zöme továbbtanul, és meg­állja a helyét a legszínvonala­sabb középiskolákban is. A kis­csoportjaink, a néptáncosaink is szép sikereket könyvelhetnek el. Természetesen nagyon sok múlik nemcsak az önkormány­zat hozzáállásán, hanem a tá­mogató környezeten is. Aldeb­rőn és Tófalun alig akad olyan ember, aki ne pártolná az itt fo­lyó munkát. Korábban is több­ször elhangzott már, hogy az it­teni emberek igényesek. Ezek­nek az igényeknek igyekszik megfelelni az ÁMK-ban dol­gozó tantestület is. Tudják, hogy a szülők elvárják a szín­vonalas okta­tást. Éppen ezért amikor mérlegelni kell, hogy az egyre szűkülő költségvetés­ből mire ál­dozzanak, rendszerint a korszerű okta­táshoz nélkü­lözhetetlen tárgyi eszkö­zök beszer­zése kerül előtérbe. A fenti szakmai sike­rek tiszteletre méltóak, ám amikor az ezt megteremtő Sömperger János: „Hétszer aggattam dögcé­dulát a nyakamba” Állíttatták: a hithű katoliku­sok FOTÓ: PERL MÁRTON értelmiségi körre terelődik a szó, az igazgató egy kissé el- komorodik.-Nem tudom, meddig bírja erővel ez a megnyomorított pe­dagógustársadalom. Ebben a körben értelmiségi létformáról már nem is beszélünk. Napi ke­nyérharc folyik. Nemhogy megállt volna az elmúlt évek­ben a kontraszelekció, inkább erősödött. Félő, hogy az elvo­nások miatt elöbb-utóbb egy­másra uszítják az önkormány­zatokat és a helyi oktatási, il­letve művelődési intézménye­ket. Tény, hogy óriási kiadá­sokkal jár ezeknek a fenntar­tása, ennek ellenére tudomásul kell venni: nélkülözhetetlenek. Ha rövid időn belül nem keze­lik rangjának megfelelően az oktatás ügyét, beláthatatlan kö­vetkezményei lehetnek ennek a folyamatnak. A falvakban megkezdődik a teljes szellemi leépülés, s a kultúra egyetlen színtere a kocsma marad. Sze­rencsére Aldebrőn egyelőre na­gyon jó és összetartó „csapat” dolgozik, de hogy meddig ez a kitartás, azt nem tudom én se megjósolni. Az bizonyos, hogy az Aldeb­rőn és a Tófalun élő emberek nem törődnek bele egykönnyen a veszteségekbe. A legtöbb csa­lád keresi a megoldást a tisztes megélhetéshez. Az itteniek kul­turáltak, s erkölcsi tartásuknak köszönhetően minden bizony­nyal megőrzik az értékeket. Barta Katalin Aldebrő lassan, de biztosan öregszik Ausztráliából jött megyénkbe a „mágus” Aki angolosítja a nagyrédei borokat Messziről jött segítség a nagy­rédei szövetkezet pincészetéhez az idei szüretre: Ausztráliából érkezett Tricia Jane, hogy a szőlőkben, a prések, tároló­edények körül forgolódjék reggeltől estig. S bár rég le­szedték már a fürtöket a tőkék­ről, még mindig jócskán talál magának munkát egy darabig. Novemberben is marad, vagy tovább, amíg a feladatát el nem végzi. Első találkozása ez a falu­val, de - mint magyarázza - va­lójában elég régi ismerősként látogatott ide. Meglehetősen sokat tud a településről és nagy hírű gazdaságáról, hiszen megbízói harmadik esztendeje tartják a kapcsolatot a Szőlős­kerttel, küldtek már máskor is szakembert az angol ízléshez igazodó borok készítéséhez, amiről hallott. Egy project - program - alapján egyengetik folyamato­san a magyar nedűk útját a brit piacokra. Több szervezet is részt vesz benne, van vezető, aki közvetlenül figyeli az el­képzelések megvalósítását a szürettől a feldolgozásig-, az ér­lelésig. Ami itt a községben sokak számára talán még mindig szo­katlan, a tengerentúli világban nagyon is természetes. „Bele­szólnak” egy kicsit az ősi gya­korlatba. Az angol ember ugyanis a gyümölcsízű, -illatú, friss, üde bort kedveli. S hogy ilyen kerüljön elé, szükség van némi bocsánatos fortélyra. Va­lamiféle „varázslatra”. Most ő az a „mágus”, aki a Mátraalja idei termését „bű­völi”. Felkereste hozzá a szőlő­táblákat, ellenőrizte a vessző­kön érlelt bogyók állapotát, minőségét, hogy akármiből ne csorduljon lé, aztán a sorban következő műveletek végzését irányította, ellenőrizte. Figyeli még mindig. Esze és keze egyaránt benne van mindenben a terv sikeréért. Érdekes, szép megbízását a vi­lágért sem hagyja abba addig, amíg a kívánt bort meg nem kóstolja. Megvallja, hogy maga is kedveli a pohárba csur- ranó zamatos, szép színű itó- kát. Mértékkel szívesen fo­gyasztja, amikor megkívánja, s valamihez illik. Leginkább ta­lán ezért is választotta a szak­máját. Sokat tanult a tudásért. Az ausztráliai Wagga Wagga vá­ros Charles Sturt nevű egyete­mén kapott diplomájához ku­tató laboratóriumban, borá­szati nagyüzemben, kereske­delmi cégnél szerzett gyakorla­tot. Dolgozott Új-Zélandon is, mielőtt hazájának egy másik felsőoktatási intézményében, Adelaide-ben óraadóként, majd főállásban oktatott, s tovább gyarapította ismereteit. Tavaly pedig - tanácsadóként - Fran­ciaországot is megjárta. Mitől lesz másabb a bor a keze alatt? Nos - mondja -, az angolok már a must tisztításá­nál eltérnek a Nagyrédén ha­gyományostól, sőt a flotációs eljárástól is. Ausztráliában előbb lehűtik a szőlőszemek lelkét, aztán a folyadékot ülepí­tik. A későbbi íz kialakításában pedig nagy szerepet kap a tölgyfa. Az erjesztésben, érle­lésben rendkívül jelentős a ba- rithordós - tölgyedényes - módszer, kis hordók alkalma­zásával. A forgács - chips - az ízkialakításhoz járul hozzá eredménnyel. Egyszóval ezek nélkül a mégoly kiváló nagy­rédei borok sem tetszenének az angoloknak. Többet nem árul el a titkai­ból. Viszont élénken biztat, hogy majd kóstoljam csak meg, amiről ő állítja, hogy valóban finom. S szövetkezeti fogadta­tásáról, a gazdaság elismerésre méltó felszereltségéről, jól fel­készült, segítőkész szakembe­reiről beszél inkább. Meg ar­ról, hogy bár igen kellemesen érzi magát a községben, szíve­sen kimozdul majd, ha min­dennapi munkája jobban en­gedi. Felkeresné Tokajt, Bala- tonboglárt, s természetesen a Mátravidékhez közelebbi Egert is egy kis kóstolóra, Nem mindegy, hogy mi van a pohárban... fotó: perl Márton A vendég buzgólkodása - hallom a búcsúzásnál Nagy András szövetkezeti elnöktől - nemigen növeli még az angol érdeklődést, de számottevő mennyiségben a külföldi pia­con tartja a nagyrédei bort. S ez már akkor is kedvező lenne a mostani világban, ha így ma­radna. Ám feltétlenül bíznak abban, hogy az itteni szőlők levét egyre inkább megkedve­lik, akik ma még csak ritkáb­ban koccintanak vele idegen­ben. Gyóni Gyula

Next

/
Thumbnails
Contents