Heves Megyei Hírlap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-30 / 230. szám
1995. szeptember 30., szombat 7. oldal Egy missziós atya évei Azt mondja, hogy pihenni jött a hegyekbe. Amikor a mátraházi kápolna kertjének fái alatt a még melengető őszi délelőt- tön csöndes ineditálásából találkozásunkkal kizökkentem, magam is így látom. Ám ahogy a lakása előtti teraszon hosz- szabb beszélgetésbe elegyedünk, kiderül: még mindig - immár a hetven közelében - meglehetősen mozgalmasan telik az élete. Letelepedése óta bevezette a napi délutáni misét, előtte gyóntat, s rendszeresen gondozza lelkét a helyi szanatórium betegeinek. Korábban pedig - amíg népesebb volt - a kékestetői gyógyintézetbe is feljárt. No meg egy-egy szerény vásárlásra le-leutazik Gyöngyösre is, körülnéz kicsit a városban, amelynek ferences rendházában valamikor éveket töltött. Ha régi ismerősei már nincsenek is, újabbak azért csak akadnak, akikkel hébe-hóba szót vált. Idefenn meg saját ellátása is elfoglalja - hiszen egyedül lakik. Szabolcs atya - így hallom tőle is a nevét, s hasonlóképpen emlegetik hívei, tisztelői a Mátravidéken, s másutt - valaha még csak nem is álmodott a remeteségről. Pár esztendeje sem igen gondolt ilyesfélére. Ifjúkorában, budapesti műegyetemi tanulmányai idején, általános mérnök szeretett volna lenni, a háború azonban megzavarta a terveit. A megbombázott, szétlőtt főváros megrendítette a földi világ ma- radandóságába vetett hitét. Bátyjának külhoni hősi halála pedig még mélyebb válságba sodorta. Három év után otthagyta évfolyamtársait, oktatóit, s belépett a budai szerzetesek közé. Utóbb Szécsénybe került, majd gyöngyösi társai közé, ahol iskolájukban akkoriban volt negyedéves növendék mostani bíborosunk, dr. Paskai László érsek. Határozottan kedvére volt a csuha, egyre inkább hivatásának érezte, amit új pályáján megtalált. Aztán, hogy a hatalom a közösségüket feloszlatta, s Gyöngyös a világi egyházé lett, szétszóródott az övéivel. Inkább csak a fiatalabbak maradtak együtt. Velük végzett 1953-ban az esztergomi teológián. Egy darabig prefektusként itt is maradt a városkában, majd budai iskolájukban neve- lősködött, illetve megszerzett tanári képesítésével politechnikai oktatóként szentendrei műhelyükben foglalkozott tovább a diákjaikkal.-Misszióspapokért a ’60-as évek közepén fordult Magyar- ország felé is az érdeklődés - idézi Szabolcs atya a legnagyobb „kalandját” -, rám pedig 1974-ben, 48 esztendős koromban került sor. Hároméves biztatás után jelentkeztem, s négyünkből választottak, má- sodmagammal. Az „Újvilágban” - Amerikában - mindenekelőtt egyetemi nyelvtanfolyamot kellett végeznem, miközben káplánkodtam. Nem volt könnyű dolgom, de munkámmal és az angollal is boldogultam. A kanadai Winnipeg Szent Antalról elnevezett templomában - amely egyébként az egyetlen katolikus templom, amit ötvenhatos magyarok építtettek - előbb csak segítettem a pasztorálást, majd jobban is átvettem a feladatokat. Másfélszáz körül volt a hozzám tartozó családok száma, * s egyházunk évi 50-1000 dolláros támogatást kapott tőlük. A vállalkozók adták a többet, mivel számláim alapján az adójukat is mérsékelhették vele. Kedves, szép életünk volt! Nagy nemzeti ünnepeink, március 15. és október 23. köszöntését különösen próbáltuk emlékezetessé, maradandóvá tenni. Műsoros rendezvényeinken - ahonnan a közös ebéd sem hiányzott - reformátusok is részt vettek. Igen jólesett tapasztalnom, hogy korántsem csak a saját nációnk látogatta templomunkat, a hívők között sok portugál is akadt... Szent Erzsébet nevét viselő nöegyletünk kulturális programjain túl szombatonként rendszeres magyar iskolai tanításaimra gyűjtögettem össze a nyájamat, nyáron tóparti táborozásokon találkoztunk. Winnipeghez fűződő felejthetetlen élményem a cserkészcsapat 1985-ös alapítása is. Nem véletlen, hogy ezt az állomáshelyemet leginkább emlegetem! No meg azt, amely az USA- ban, a Michigan állambeli Detroit Szent István-plébániá- jához kapcsolta! Plébánosként igen intenzív tevékenységben lehetett része itt is. Az Erdélyi Egyesület, a Magyar Ház számos tartalmas rendezvényéről - vallja - akár órákat tudna beszélni! Lényegesen kisebb örömöt jelentett számára - igen gyér számú, s talán legkevésbé barátságos magyarsága miatt - Milwaukee. Miként Trenton sem került igazán közel a szívéhez idegen többsége miatt, akikért - szinte újra kellett tanulnia az angolt.- Több mint tizenhét esztendőt töltöttem az amerikai misszióban, hetet egyfolytában, a többi időt pedig hároméves megszakításokkal, mivel csak hazakívánkoztam a tengerentúlról egy kis másféle szabadságra - sommázza külföldi küldetését az immár mátraházi atya. - Idegkimerültségem követelte végre a pihenést, s én kértem, hogy a hegyek közé jöhessek. Jó itt templomom, lakásom, s az erdők csöndjében. A nagyobb zaj már nem hiányzik. Budapestre inkább csak a nővérem látogatására járogatok, s elég ritkán, mert roppant költséges az utazgatás. Ha megkapom majd korom után a szabadjegyet, s a testvéri gondoskodásnak jobban szükségét érzem, bizonyosan gyakrabban kopogtatok a budai lakás ajtaján. Gyóni Gyula Más taps, ismerős arcoknak S— V.Szubjektív MAJAKOVSZKIJ jelmondattá is magasztosított, transzparensekre került sorai - úgy látszik - beváltják a hozzájuk fűzött reményt. Ha a proletárvezér köré font nimbusz idővel szét is foszlott, alakja feledhetetlen maradt. S talán később sem lesz másképpen, hála az elme találékonyságának. Hallom ugyanis - sőt, látom a képernyőn -, hogy lenini arc mosolyog újra ránk, élőben. Ismerős férfi kiált vivátot a világforradalomra, hol a moszkvai Vörös téren, hol meg másutt Oroszországban. Egy eddigi taskenti fotós kapaszkodott bele sajátosan a kibontakozó piacgazdaság új lehetőségeibe. Hasonlatossága folytán egy kis biztatásra kezdte a rég elhunytat utánozni vállalkozásában. A járókelők, a turisták vitathatatlan meglepetésére Leninként mutogatja magát az utca emberének, csoportoknak is, nem kis sikerrel. Miután eredeti az ötlet, s fölöttébb érdekes, izgalmas, amit csinál. Az adóhatóság előtt is bevallottan déltől délután négy óráig legalább 300 dollárt összekalapol lelkes publikumától, s ez manapság nem rossz kereset. Sőt, kimondottan sok, mert az összeg mostanában másfél milliónyi rubelt ér! Egyszóval, a derék alteregót megbámulják, megtapsolják, nem utolsósorban pedig eléggé megfizetik. Biztos, hogy jobban él a közönségétől kapott bevételből, mint fényképészkorában a felvételeiből. S ahol csak megjelenik, elkurjantja magát, szóba áll ezzel vagy azzal, parolázik, hamar elfelejtik, hogy valaha is egy az egyben mérték össze a dollárt és a rubelt, de a kétféle pénzt valójában még emlegetni sem volt szabad egyszerre. így változnak az idők odaát is. S az ottani világ formálódásában nem Lenin az egyetlen személy, aki napjainkban új életre kelt. Sétálgat már Sztálin, Berija, s - hogyan, hogyan nem? - még Hitler is az aszfalton. Ráadásul jól megférnek egymás mellett, s velünk. Sokkal jobban, mint annak idején. Valahogy szimpatikusabbak is. Olyannyira, hogy a legszívesebben seregnyi mással is inkább így találkoznánk. Nemcsak odaát, hanem természetesen ideát is. Persze, jóval a haláluk, megdicsőülésük vagy tragédiájuk előtt. Akár már holnap. S mindjárt maguk is próbálkozhatnának új szereplésükkel, hogy ne kelljen helyettük a hasonlót nekünk keresgélnünk. Biztos, hogy sokkal inkább a kedvünkre lehetnének, s maguk sem igen bánnák meg. Velük szemben talán az APEH is elnézőbb lenne. HISZEN másfajta fellépéseikért igazán megérdemelnék... Gy. Gy. Kormányképes erő? A pillanatnyi hatalmi szféra egyik legkórosabb betegsége a tudatos amnézia. Az érintett urak és hölgyek minden kényes, valóságtükröző adalékot elegánsan, nagyvonalúan elfelejtenek. E téren jeleskednek az ellenzék táborába sereglettek. Különösképp a Magyar Demokrata Fórum, amelynek képviselői az utóbbi időben felháborodott- nak tettetik magukat. Elmenve egészen addig, hogy még az igazságot ért sérelmekre is hivatkoznak. Nemrégiben egyik vezető személyiségük könnyedén kijelentette: kormánykészek, azaz bármikor komplett gárdával vehetik át az irányítást. Ezt még fokozzák is, amikor amiatt méltatlankodnak, hogy a levitézlett hajdani privatizációs minisztert nem választották be az e témakörben vizsgálódó parlamenti bizottságba. Ez bizony meghökkentő. Hát nem jut eszükbe, hogy 14 hónappal ezelőtt ez a „társulat” - minek kendőzni - csúfosan megbukott? Korábban főszerepet kaptak, ám az újabb voksoláskor - mivel vállalt feladataikat katasztrofálisan rosszul „oldották meg” - a többmilliós közönség lefütyülte őket a színpadról. Az önkritikus szellemtől áthatott színész - maradva a képletes megfogalmazásnál - ilyenkor tudomásul veszi a tényeket, s elsősorban azon meditál, hogy mikor, hol hibázott. Fontolgatja: nem becsülte- e túlontúl sokra képességeit? Mindenesetre szerényen visszahúzódik, s miután mérlegelte, edzette adottságait - jókora kihagyás után -, hatékonyabb vértezetben lép a porondra. Persze, erről minden valamirevaló színházigazgató és rendező is gondoskodik. Úgy látszik, e magvas tanulságokat semmibe sem veszik a politika „zsonglőréi”. Eszükbe sem jut, hogy regnálásuk idején az acsarkodás légkörétől szenvedett az ország, háborítatlanul burjánzott a korrupció, a kliensi rendszer, s megkezdődött milliók sanyargat- tatása. Ehelyett a jelenlegi koalíciót vádolják. Gyorsan tegyük hozzá, nem is alaptalanul. Azt azonban illene tudomásul venniük, hogy mindössze 14 hónapja országosak ilyen sikertelenül, ám - ha idejében korrigálnak - marad még idejük a javításra. A produkciónak még nincs vége. Szükségeltetik tehát a higgadtság, a nyugalom, s mindenekelőtt az a szerénység, amelyet még alapfokon sem sajátítottak el egyesek. Kezdjenek hozzá, megéri... Pécsi István A tésztásnéni Amióta a Heves Megyei Hírlapnál dolgozom - ennek pedig immár tíz éve -, azóta ismerem őt. Hetente föltűnik jellegzetes alakja a szerkesztőség folyosóin. Fején fejkendő, karján kosár, s benne az elmaradhatatlan kellék, a lényeg, az ám: a friss házi tészta. Név szerint ismer mindenkit a néni: az újságírókat, a szerkesztő urakat, a gépírókat. Tudja: ki miből, mennyit szokott rendelni, az egyiknek egy kiló csigatészta, a másiknak kétszer annyi metélt, és így tovább. Tíz év alatt lapkészítők jöttek-mentek, ki nyugdíjba, ki más munkahelyre, ki munkanélküli-segélyre. Egy dolog maradt biztos: a tésztásnéni érkezése. Tíz év alatt megbukott egy-két kormány, politikai áramlatok sodortak bennünket ide-oda, kollégák tűntek el a süllyesztőben, s ritkán, de arról is kaptunk hír, hogy egyik-másik társunknak fölfelé ívelt a csillaga. Nem hiszem, hogy a tésztásnéni minderről sokat tudott volna. Mint ahogy azt is kétlem, hogy idejét parlamenti közvetítések, netán kisebb-nagyobb botrányok nyomon követésével töltötte volna. Ha figyelt is ilyesmire, minden bizonnyal a gyúródeszka mellől tette azt, ellenkező esetben ugyanis aligha tudott volna ilyen mennyiségű tésztát előállítani. A tésztásnéni soha nem firtatta, ki hová tűnt el ebből-abból a székből, hanem helyette új megrendelések után nézett. Ő ma sem alkot véleményt, nem foglal állást, nem mond annál többet, mint amennyit kell. Naprakészen hozza a portékát, veszi a pénzt, s agyába vési a következő tételeket. Nem hallottam még keseregni a kis nyugdíj miatt, mint ahogy másra, másokra sem panaszkodott sohasem. A tésztásnénit megtanította az élet valamire: élni és túlélni tudni kell minden körülmény között, s minden nehézség ellenére; Ha férfi lennék, megemelném előtte a kalapom minden találkozáskor. Nő létemre azonban nem tehetek mást: ha meglátom, előre köszönök neki, egy kicsit hangosabban, mint másoknak. Barta Katalin „Jó itt, az erdők csöndjében...”
