Heves Megyei Hírlap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-26 / 200. szám
Műholdvevő tányérantennák. Az IFA ’95-ön, a világ legnagyobb elektronikai bemutatójának egyik kiállítócsarnokában látható ez a részlet, Kőhajító verseny. A svájciak Roland amely ma nyílik meg a közönség előtt. FOTÓ: FEB-REUTERS Staehlinben megrendezett hagyományos eseményén a helyi Toldi Miklós csaknem négy méterre hajította a 83 és fél kilós követ FOTO: FEB-REUTERS Különleges kerékpár. A Lola Ultimate névre hallgató kerékpárral a mérések szerint óránként 207,9 mérföldet lehet megtenni, és mindössze 5 kilót nyom, kifejlesztésére 4 évet és több mint 1 millió fontot fordítottak. FEB Leszerelő delfinek. Anyagi nehézségek miatt leállt a katonai célokat szolgáló titkos delfin-program, amely a szovjet haditengerészettől ukrán felügyelet alá került. Az oktatók még edzésben tartják a delfineket, de katonai feladatokat, mint rakéták és aknák felkutatását, már nem adnak. FEB Színes gyémántok. Eddy Elzas gyűjteményével, amely több mint 20 millió dollárt ér. A „szivárvány” néven ismert kollekciója a szingapúri ékszerkiállítás egyik fő látványossága FOTÓ: FEB-REUTERS Új program premierje. Új-Zéland aucklandi üzletében kezdték el a világon elsőként a Microsoft Windows 95 új számítógépes program értékesítését. Ez volt a nyitókészlet. FOTÓ: FEB-REUTERS Idézetek a múltból 4»Szubjektív „TULIPÁNHERCEGNŐ” a napokban ismét a múltat emlegette. Ez alkalommal éppenséggel a főváros új kórház- igazgatóinak kinevezése kapcsán hallatta a hangját. A sikertelennek tartott határozatoknál a „régi döntési mechanizmus érvényesülését" vélte felfedezni. Pontosabban nem iparkodott a véleményét kifejteni, lényegében megmaradt az odavetett megjegyzésnél. ■ Nem tudni, hogy közelebbről mire gondolhatott, amikor a régi gyakorlatot idézte, félreérthetetlenül elítélve. Csak találgatni lehet a célzást. Sejteni, hogy feltétlenül az „átkosra” utalhatott most is, mint máskor. Hiszen ami rossz, csakis akkor történhetett ebben az országban. Ugye? Hasonlók később - jó darabig, legalább négy-öt esztendeig - aligha. Nemdebár..? Ami például - hogy csak egyetlen példára utaljunk - az igazságügy területén fordult elő abban a négy évben, véletlenül sem lehet még régi. Az esetnél is próbára tett „demokrácia” akkor is érvényesült, amikor a miniszter a többségi ellenvélemény dacára ültetett bírókat vezetői székekbe. Az akkori helycseréket ugyanis sem a hercegnő, sem a társai nem feszegették különösebben. Tudomásul vették. Igaz, akkor más pozícióból szemlélték dolgaink alakulását, értelmetlen lett volna ellenkezniük saját körükön belül. Azóta viszont némileg változtak a körülmények. Akik korábban teljes hosszában és szélességében uralták a pályát, most csak a partvonalon túlról kiabálhatnak be. Innen viszont már egészen mást szokás mondani, üzenni. A bentieket inkább szidni illik. Nincs ebben semmi különös, a legtermészetesebb a gyakorlat, tudjuk. Arra való az ellenzék, hogy ellenezni is merjen. S ezért még elismerés is illetheti. Feltéve persze, ha úgy teszi, hogy másoknak, sokaknak is tetszik, netán az ország többsége osztja a nézetet. Amikor csak a kisebbség, esetleg egy még szőkébb csapat vall mást egy-egy határozottan jó szándékú vagy kimondottan jó törekvés, kezdeményezés, cselekvés ellenében is, már kevésbé örvendetes és elfogadható. Haszontalan- ság a kákán is csomót keresni, gyerekes, nevetséges. AKKOR IS, ha történetesen abban a kórházigazgató-ügyben most netán nemcsak okos, hanem eredményes is lesz az üzenet. Gyóni Gyula Értelmiség a periférián? Az úgynevezett rendszerváltozás zömében csak veszteseket produkált. Közhelyként hangzik, ám sajnos igaz: fokozatosan morzsolódik a középosztály, s annak alsóbb rétege a méltósággal viselt nyomorzónába szorult. Aki ezt vitatja, az vagy vak, vagy annak akar látszani. Ha szétnézünk ismerőseink körében, akkor csak megerősíthetjük ezt a tragikus igazságot. Emlegethetjük azokat a főiskolai tanárokat, azokat a gimnáziumi, általános iskolai nevelőket, akik 8-10 esztendővel ezelőtt nemcsak fontosnak tartották hivatásukat, hanem anyagilag is boldogultak valamennyire. Most majd’ mindnyájan reményszegettek, indokoltan elkeseredettek. Ezért aztán érthető, hogy háborognak, valamiféle mentőövre számítanak. Aggasztó az, hogy hiába. Vétek lenne belenyugodni ebbe a szörnyű szituációba. Jogos hát a háborgás, a tiltakozás. Legalább emlékezteti a pillanatnyilag hatalmon lévőket arra, hogy rossz úton járnak, hogy a szellem embereinek mellőzése végül is saját kárukká válik. Az viszont különösképp bosszantó, dühítő, ha a fenn munkálkodók sorában olyan is akad, aki a lecsúszást természetesnek tartja. A napokban nyilatkozott legfőbb pénzügyérünk tanácsadója. Hamisítatlan farizeusként teljesen természetesnek tartotta ezt a folyamatot. Azt hangoztatta, hogy ebben az átmeneti korban mindenekelőtt a vállalkozókat kell felkarolni. Végtére is most zajlik a lapok osztogatása, s aki ebből különböző okok miatt kimarad, vessen magára, viselje el ennek aligha szívderítő következményeit. Arcpirító ez a képmutatás, amely az úgynevezett kisemberek - gyorsan hozzáteszem, hogy az effajta titulus is fölényeskedésből származik - totális semmibevétele, lebecsülése. Munkásosztály nincs, csak volt. Fájdalmas, de széthullott. Az innen is rajtoltatott gondolkodó polgárok nélkül azonban nem létezhet semmiféle rend, semmiféle demokrácia. Válságba sodródott az értékrend. Ha csak a pénz mennyisége a meghatározó, akkor vészesen torzul a megítélésmód. A távlati hatás lesújtó, s ezzel bizony az érintetteknek számolniuk kell. E réteg nélkül ugyanis semmiféle jövő nem képzelhető el. S még egy, ám nagyon lényeges, igen meghatározó motívum. A lekezelt, a másod- vagy sokadrendűnek tekintett személyiségek serege a voksolásnál mérvadó lehet. Nem kis részben rajtuk múlik, hogy a következő választási fordulónál kinek dukál az igen, s kinek a félreérthetetlen nem. Nem lehetnek hát taktikai játékok áldozatai, mert a stratégiai vereség másokat is lesöpör a porondról. Ki tudja, mennyi időre? Pécsi István Az igazi Lópici Gáspár A pénz nem boldogít, a pénz nem boldogít, a pénz nem boldogít! - harsogja nap mint nap a televízióban széles vigyorgás közepette Lópici Gáspár, miközben egy koffernyi bankót szorongat. Azt hiszem, felesleges lépten-nyomon a hamisítatlan Lópici-mosolyban gyönyörködnünk, hiszen enélkül is lottólázban ég az ország. A leggyakrabban leírt betű mostanság bizonyosan az iksz. Ikszelnek most munkahelyen és otthon, buszon és utcán, állva és ülve, s ki tudná megmondani, hogy még hány helyen és miként. És ahogyan növekszik a nyerhető summa, úgy gyarapodik a bizakodók tábora. Most még szabad a pálya, most még mindenki reménykedik, most még mindenki hiszi: ö lesz az igazi magyar Lópici, a Lópicik Lópicije, aki úgy 340 millió birtokában Lópici Gáspárból rögvest Jockey Ewing-ra változtathatja a nevét. Gondolatban már számol is, átváltja a forintot márkára vagy dollárra, látja magát afrikai szafarikon, a napsütötte Kanári-szigeteken, barnára sült, hosszú combú lányok társaságában... Aztán hirtelen meghallja az asszony hangját a konyhából, hogy lehet jönni vacsorázni (ma bundás kenyér van parizerrel, tegnap parizer volt bundás kenyérrel), s a nappali álom nyomban véget ér. És a feleség is felrezzen (ö is ábrándozott), mert aki az elnyűtt papucsban kiballagott enni, az még nagy vonalakban sem hasonlatos Robert Redfordhoz. De sebaj, a merész tervez- getés egészen vasárnapig tarthat, addig még minden lehetséges, hiszen a kilencven golyó között ott lapul az az öt is, amely egy csapásra valósággá teheti az álmokat. És amikor legurul az első gömböcske..., vége a világnak. Újfent jön a bundás kenyér és a parizer. De mégsem... Hátha most sem lesz ötös, hátha képzeletben a jövő héten is ott lehetünk a Kanári-szigeteken, ahol minden (természetesen barnára sült, hosszú combú) lány ránk mosolyog. Talán már holnap eldől, ki lesz hazánk II. Lópici Gáspárja. Igen, a második, mert egy már bizonyosan van. Nem, nem a tévébelire gondolok. Sokkal inkább arra a szemüveges, monumentális bajuszú úrra, akit mostanság annyit emlegetünk, s aki - látva a lottózásból az államkasz- szába hétről hétre befolyt százmilliókat - boldog vigyorgással ordíthatja bele a nagyvilágba: A pénz boldogít, a pénz boldogít, a pénz boldogít! Stanga István
