Heves Megyei Hírlap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-12 / 188. szám
Az egyik egri műemlékvédelmi kiállítás megnyitóján A kollégák, az ismerősök, a tisztelők népes hada nem feledte Mendele Ferencet, az Országos Műemléki Felügyelőség egy esztendeje elhunyt hajdani igazgatóját. A megbecsülés jeleként nemrégiben életmű-kiállítást rendeztek a szervezet budai székházában. Ez nem afféle sablonos főhajtás volt, hiszen bensőből fakadt. Erről beszéltek az érintettek, akiknek egy részével nemrég találkoztam. Sztorikat idéztünk, olyan történeteket, amelyek jó részének főszereplője lett. Szeretettel szóltak róla a tanítványok. Azok, akik előtt soha nem játszotta a Mestert, pedig megtehette volna, hiszen akadt mivel büszkélkedni. A beremendi kőműves fia azonban soha nem feledte el, hogy honnan indult. Otthonról hozta a munka, a hivatás iránti alázatot, s azt az óhajt, hogy bizonyítson, igazolja: nem érdemtelenül ívelt pályája olyan magasra. A szülői ház öröksége lett a közvetlenség, a szerénység is. Olyannyira, hogy néha elfedte a rangos kincseket is. Évtizedek impressziói kötöttek össze minket. Nem elsősorban a zsurnaliszta érdekelte őt, hanem az a közös hajtóerő, amely mindkettőnket cselekvésre inspirált: az elődök testamentuma iránti szinte mániákus rajongás. Ezért kerültünk közel egymáshoz, s emiatt segített önzetlenül bármikor. Bábáskodott első ilyen tematikájú kötetem megjelenésénél. Hozzáértő lektort szerzett, olyan szakértőt, akit a lényeg izgatott, az, hogy népszerűsítek az egykorvoltak kövekbe, bútorokba, öltözékekbe, használati tárgyakba, könyvekbe kódolt üzenete. Akkortájt a megye irodalmi folyóiratát, a Hevesi Szemlét szerkesztettem. A sajtóorgánum galériája természetesen forinthiánytól sanyargattatott. Panaszkodtam neki, s ő rögvest lépett. Felajánlotta, hogy esztendőnként egyszer komplett tárlatot szállít hozzánk. Természetesen teljesen ingyen. Sőt arra is vállalkozott, hogy megnyitót mond, hogy szólhasson soha nem szűnő szerelméről, az értékmentésről. Arra egyszer sem utalt, hogy neve messze fénylő. Másoktól tudtam meg: az építészmérnök akkor kezdett az OMF-nél, amikor az arculatát kereste. Mintha megsejtette volna, hogy ez az a porond, amelyre rendeltetett. Nem restkedett, nem tétlenkedett. Ritka kitartással elsajátította e sajátos terület ezernyi fortélyát. Nem feleslegesen szorgoskodott, hiszen hamarosan figyelemre méltó megbízásokhoz jutott. A próbákon ügyesen túljutott. Nemsokára univerzálissá vált: kutatással, felméréssel, helyreállítással egyaránt foglalkozott. Azért, hogy visszaálmodja azt a már nem létező nagy Égészet. Leghíresebb munkája a hollókői együttes újjávarázslása. Nem véletlenül babonázták meg a népi épületek, hiszen az ősei újrateremtett ritmusát rendelte beléjük. Azért, hogy hassanak, hogy tanítsanak, s okuljon belőle nemzedékek sora. Nem okoskodott, hanem adomázott, ekként szerezve holtán tűi is ragaszkodó „ híveket" . Készségesen nyilatkozott lapunknak Eszébe se jutott, hogy kizárólag ily módon élhet tovább bennünk, akik továbbvisszük, gazdagítjuk tanítását, s me- mentóként intjük majd az utánunk következőket: ne feledjék, mert kincshordó karakter. FOTÓ: NÉMETH ISTVÁN Abban a korban munkálkodott, amikor jó néhányszor meg kellett alkudnia. Nem vonakodott, de csak addig, amíg elveit nem érte sérelem. Ebben az esetben sebzett oroszlánként reagált, nem nagyon törődve semmiféle társadalmi protokollal és illemmel. Hogy aztán megint mosolyogjon, vicceket meséljen, s az összhangra emelje poharát. Konfliktusoktól is gyötörte- tett. Akadtak, akik - miért lett volna éppen ő kivétel - némileg félreállították, megkeserítették utolsó éveit, heteit. Talán olyanok is, akiknek szárnypróbálgatását megköny- nyítette. Nehezen viselte a bejelzett csakazértis nyugdíj hírét. Mindnyájan sejtettük: szenved, kínlódik. Mégsem háborgott, nem kiáltotta szerte: másra számított, mást érdemelt volna. Akadt azért vigasz is, hiszen átvehette az Európa Nosztra- érmet, amely keveseknek lett osztályrésze, neki viszont dukált, hiszen azt a hollókői munkát a világörökség részeként nyilvánították. Ritka méltatás még akkor is, ha elmaradt az ilyenkor dukáló honi elismerés. A gyógyír viszont hatott: egy szűk kör szeretete. Az az érzés, amely bennünk él, méghozzá létünk fogytáig... Pécsi István Bennünk élnek a régi barátok Egész életét az értékmentésre áldozta Légi sas^olt - ruhakölteményeket álmodott Almai égi vitorlázók szárnyain mini Lászlóra, aki méla undorREPÜLÉS1 NAPLÓ .nOTOKNÉUtCl.l 81*0BTRÉPÜLÖK SZÁMIJA A tükrös szekrény tetején kétmotoros repülő nikkele- zett modellje lendül a magasba. Ez a pillanat van fémbe öntve. Az erő, a felfelé ívelő akarat jelképe is. Legyőzni a gravitációt, elérhetetlennek látszó magasságokba emelkedni, kitörni a középszerűség álmos szürkeségéből, légi sasok szemével tekinteni le a földre a kék messzeség boltozata alól, hogy többet lássunk a nagy egészből, ami élet. Szép, emberi feladat, és még csodálatosabb, ha erre egy nő vállalkozik, persze, Egerből. Szökő Károlyné Csizmadia Mária otthonában derül ki egy álmokban gazdag élet, amelynek derűje, borúja próbatétel volt, a lélek nagy vizsgája. Ahogyan életéről mesél, úgy tűnik, mintha Eger történelme is közeledne a húszas évektől; mindenkivel találkozott, akik cselekedtek valamit Eger kultúrájáért, a polgárosult életformáért. Már hatéves korában repülőgépbe ül, az iskolában „nem magol”, de tanító se akar lenni, 18 évesen vitorlázó repülő, kiváló varrónő lesz, színházi szabó, ruhatervező, ott forog a társadalmi élet centrumában, bájos humorral forgatja a tollat, napilapokban jelennek meg írásai a színház, az élet eseményeiről, amelyekkel szembesült. Most, nyugdíjaskorában se fáradt, még mindig vannak álmai, hogy írni fog Tóth Kázmér gyógyszerészről, aki kortörténeti értéket mentett meg a pusztulástól, de tervében szerepel még számos rendezetlen dolog, amit végre a helyére kell tenni. És mindezt Egerben - Egerért. Hiába, hű lányaid vannak, Eger, ezért fiatalodsz szüntelen, mert mindig akadnak olyanok, akik helyére tesznek egy hiányzó követ történelmedből. Csizmadia Mária a polgári iskolában dolgozatírásaival tűnt ki, percek alatt írta meg, és volt lelke, hogy az ötletszegényeknek még 28 változatban továbbadja. Sohasem biflázott, mélyen odafigyelt, főleg a humán tantárgyakat kedvelte, de már 8 éves korában csodaszámba menő babaruhákat varrt. Alig 15 éves, amikor egy hétfő reggel bejelenti, hogy többé nem megy iskolába, képzőművészeti pályára vágyik. Édesapját megszólalásig lerajzolja ’35-ben, de Liszt Ferenc arcképe is kiforrott kezekre vall, mégsem lesz képzőművész, mert a jól menő műbútorasztalos édesapa emberfeletti vállalásából a családért neki, a gyönge lánynak is ki kellett vennie a maga részét. Hála is kötelezte erre, mert édesanyja szülés után lebénult. az apára hárult, hogy lányának és fiának felhőtlen gyermekkort biztosítson. Varrónőnek tanul, de már minden tud előre, és Fischer Ferenc első osztályú nőiszabó-szalonjába kerül. Éz határozza meg későbbi pályáját, hogy csodálatos ruhaköltemények kerüljenek ki a tű és cérna Varázslása nyomán, teremtő ujjai alól. A Fischer család nem tér vissza a haláltáborból. Mária iparengedélyt vált ki és kisiparosként dolgozik varrodájában, nem alkalmaz senkit, mégis minőségi munka hagyja el jó nevű egyszemélyes vállalatát, és innen ment nyugdíjba is, de munkaszeretete és a közügy szolgálata nem ismer ilyen korhatárt. Sóhajtva mondja, hogy későn ment férjhez, mert a 28 éven át beteg édesanya külön szolgálatot követelt, és a felelősség nem engedélyezett többet a magánélet boldogságához. Szökő Károlyt, a férjet is örök hála fűzi nejéhez, aki egy életen át társa volt gondokban- bajokban, és hozzásegítette az esti tagozat elvégzéséhez is, mert a minőségi munkát felmutató feleség mellett ő sem akart lemaradni, és közgazdasági tanulmányai után a Berva-mű- vek laboratóriumában szakellenőrként dolgozik, innen vonul nyugdíjba. Máriában talált méltó társat, vagy őt, vagy senA Pipis-hegyen a Segelben kit alapon vette feleségül, együtt járják a természetet, nagy túrázók, társaságukban egyenlő természetimádóvá válik orvos, tanár, kőműves, géplakatos, hogy egymást segítő emberré olvadjanak össze a meghitt közösségben. Károly- nak meg nem valósult álma: haditudósító szeretett volna lenni, harci naplóját hazaküldte, de tudósítások helyett kórházi ágya mellől is humoros leveleket írt Máriának, hogy azokat másoknak is fel kellett olvasni. Ma is szórakoztatják egymást emlékeikkel. Csizmadia Máriának volt még két szerelme, a vitorlázó repülés és a színházi jelmez. Ma is emlékszik a gyöngyösi repülőklub oktatójára, Guelax egyesület pecsétje ís elnökének i aláírása. A megsárgult lapokból álló repülési napló gife mprlótáiéak készülő nőt, de hiába esett ki a gépből 18 méterről, mégis talpon ért földet egy kiadós bokatöréssel, de ’41-ben azért is levizsgázik Sárospatakon vitorlázórepülésből. Guelmini örült, hogy megszabadult az akaratos nőtől, aki a 6. női pilóta az országban, de titokban büszke volt rá, hogy nőtanítványa mégsem gyáva nyúl. Másik szerelme a jelmeztervezés volt Máriának, amit a véletlen hozott. Rácz Ilona színházi szabó beteg lett, helyette varrta meg Don Carlos jelmezét, ami hozta a kosztümök, ruhaköltemények és jelmeztervek sikereinek egész sorozatát. A színház embereiről cikkeiben emlékezik. Csizmadia Máriának van egy gyermekkori álma is, ami már nehezen valósul meg, elzarándokolni Napóleon szülőföldjére, Korzikába, Ajacció- ba. Nem tudja miért, de 13 évesen lerajzolta Napóleon szülőházát, és akkor megfogadta: „nem halok meg, amíg nem látom”. A gyermeki fogadalom szent, és Máriában él a bizakodás, hátha a remény örök szárnyain felszáll a gép afölé a sziget fölé, mert aki már járt ott fönn a magasban, annak sikerül itt lenn is... Gál Elemér
