Heves Megyei Hírlap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-24 / 146. szám
8. oldal Hétvégi Magazin 1995. június 24., szombat Gyöngyös, a Mátra fővárosa Felvételeinken megyénk második legnagyobb településének jellegzetes műemlék épületei, az erdei kisvasút láthatók, csakúgy, mint az itt élők hétköznapjainak szokásos pillanatai: a helyi piacon, az ismerős tereken, mindenütt. PERL MÁRTON KÉPRIPORTJA É/M . SF HRAXéCZirtKNt jj tüK5»or* *•«>■«1 ”01 ítiR.S2CCSt-Ntt WW#** ' á f . ***** GÁL ELEMÉR: Piaci arcok és harcok A piac létezése óta mindig is a demokrácia fóruma volt. A szabadság törvényei szerint vándorolt az áru kézről kézre, hogy végleges gazdára találjon. A vásárló szem keresi a neki való cikket, de ha szabad választásában akadályozzák, azonnal felbomlik az alku borotvaélen táncoló viszonya az árusító és a vásárló között. Látszólag békés, csendes folyamatnak tűnik a vásár, pedig az elkendőzött arcok mögött zajtalan harcok dúlnak. Az eladó kínálja áruját, és a vásárló választ. Egyik oldalon mézesmázos rábeszélés nyilvánul meg, a másikon kritikus gyanakvás. Mindenik eladó egyforma álarcot hord a rábeszélés propagandájában, a vásárló viszont előnytelen helyzetben van, mert látszik az arcán, hogy meg akarja venni a kiszemelt portékát. Némelyik alkudozó arcáról len a totális tájékozatlanság, hogy be lehet csapni, ő a préda. De lássuk közelebbről, milyen arcok is fordulnak meg manapság a piacokon? Fontos megjegyeznem, hogy a piacon nyüzsgő embertömeg teljesen más, eltér a szokásostól. Itt az emberek különös módon csoportosíthatók a vásárlás heroikus porondján. Kissé hasonlítanak a gladiátorokhoz, de azért néha győznek. Figyeljük csak meg az embereket piacozás közben, és rájövünk, hogy a legkülönböző módon viselkednek, más-más csoportba lehet őket sorolni. Ezt akkor figyeltem meg, amikor engem is piacra kezdtek küldözgetni. így ismertem fel ezeket az embertípusokat, akikről addig nem volt tudomásom, pedig ők is a társadalom megbecsült tagjai, de itt valahogy piaci kiküldetésükben megváltoznak, mintha ruhát cseréltek volna, hogy még színesebbé tegyék a tarkabarka életet. Éppen emiatt kell szólnom róluk... A piacjárók egy kialakult „fajtája” a magabiztos vásárló, aki csalhatatlannak képzeli magát, többet alkuszik, mint amennyit rak a szatyrába, és mindig úgy távozik a küzdőtérről, mint aki jó üzletet kötött, és fölöttébb bosszankodik, hogy ezért nem dicsérik. A másik a nagy hangú. Ez mindent hangosan fitymál, különösen azt, amit kiszemel magának, de itt már átveszi az elárusító szerepét, ő kezdi meggyőzni az árust portékája hitványosságáról, mire amaz csak azért enged, hogy szabaduljon. Ilyenkor úgy érzi, övé a piac. Az óvatos piacrajáró ravasz, sunyi, örök gyanakvó, előbb kikémlel mindent, körülményesen mérlegel, hogy hol kössön ki, és csak ezután dönt. Sokat számol fejben, de keveset vásárol. A dicsekvonek csak szája van. Az mindent jobban vásárol, mint más, ezt híreszteli magáról, neki mindent olcsóbban adnak. Legalábbis ezt mondja. És ez már boldogság. Az őgyelgő szelíd ember, látszik rajta, hogy őt oda küldték, ahová nem szeret járni, sokszor meg is feledkezik arról, hol van. Inkább nézelődik, csodálkozik vagy szórakozik, mint a színházban vagy cirkuszban. Azért vásárol valamit, ami éppen eszébe jut az otthonról kapott útravalóból. A hallgatag piacrajáró megtévesztő egyéniség. Szavak nélkül vásárol, csak rámutat, ami kell neki, még az elárusító is attól tart, hátha egy új ellenőr, ezért tüntetőén kedves hozzá. Némaságával tűnik ki a többi közül, és erre sokan felfigyelnek, szinte majmolják, mennek utána, azt képzelik, ez vén róka a vásárlásban, kisujjában van minden, de az is lehet, már unja. A mohó a piacjárók legkomi- kusabb fajtája. Ez siet, szaladgál, ugrál, mint a veréb kupacról kupacra, szórja a pénzt, még a Dárius kincsét is elköltené, és majd összerogy a terhek alatt. A finnyás kiöltözik a piacra is, mintha divatbemutatóra készülne, csak ímmel-ámmal vásárol, mintha nem is ide készült volna, de ha már útba esett, csipeget valamit. Unalommal tekint szét az árukon, mindenben talál hibát, de azért vásárol. Az álmatag bágyatagon topog, inkább sodródik a tömeggel, és ott áll meg, ahonnan már pillanatnyilag nem mehet tovább. Itt aztán vásárol, még akkor is, ha , jól bevásárol”. A mogorva nem sétál végig az áruk előtt, nem tart szemlét a felhozatalon, és mintha haragudna a világra, megáll egy helyen, nem alkuszik semmit, amit vásárol, besepri a kosárba. Egyből fizet, vacak árut is dobál a többi közé, hogy ne küldjék máskor piacra. A naiv piacjárót becsapják, de ezt csak akkor tudja meg, amikor otthon megmondják neki. Sohasem azt veszi meg, amit ő szeretne, hanem amit rábeszélnek. A cédulás piacrajáró sohasem önszántából jár vásárolni, hanem küldik, szabályos utasításokkal. A tetthelyen előveszi a cédulát, amire mindent felírtak, és kétszer is elolvassa, nehogy kihagyjon valamit a sorból. D e az a gyanúm, ahogy egyre kevesebb lesz a pénz, mind több savanyú pofa fog járni a piacra bevásárolni.
