Heves Megyei Hírlap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-24 / 146. szám
1995. június 24., szombat Hétvégi Magazin 9. oldal A ma ifjai nemzetközileg jegyzett historikusokká nőhetnek Mi ért többet: a némaság vagy az öncenzúra? Gergely Jenő a történettudomány múltjáról, jelenéről, jövőjéről Az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem patinás épülete és környéke hamisítatlan európai hangulatot sugall. Az erre tévedőt megbabonázzák az eklektikus, a szecessziós jellegű házak, s az az atmoszféra, amellyel harmonizálnak az atomkor portáljai. Dr. Gergely Jenő fellépése, karaktere illik ehhez a miliőhöz. Vérbeli tudósaikat. Nevét nemcsak országszerte ismerik, írásait az átlagműveltségű, az érdeklődő olvasók becsülik, kedvelik. Nem véletlen, hiszen - ez mostanság meglehetősen ritka - színesen, érdekesen, világosan, közérthetően, hatásosan fogalmaz. A pályakezdés, az indíttatás mindmáig emlékezetes összetevőit bogozgatjuk, a sors- meghatározó jegyeket körvonalazzuk.- 1967-ben szereztem történészdiplomát ebben az intézményben. Először a keresztényszocializmus kötött le. A témaválasztást a véletlen hozta. Kedves tanárom, Szakács Kálmán javasolta ezt a gondolatkört. Mindenesetre hamar feltaláltam magam. Akkor is, ha ismerőseim, kollégáim sűrűn rám csodálkoztak. Akkortájt ugyanis nem az effajta irányultság dívott. Bizonyára jobban járt az, aki azt „kutatta”, hogy valahol, valamikor összebújt három illegális kommunista. Ebből lehetett profitálni, akár könyvet is írni. No, egyáltalán nem panaszkodom, hiszen két mű is született a búvárkodás nyomán. Ezt követően érvényesült a bővülő körök elve, mert világosan láttam, hogy nélkülözhetetlen az egyháztörténeti alapozottság, s hozzá is fogtam tájékozottságom elmélyítéséhez. Úttörői szerepkörben Szó szót követ, s mindenféle lakkozás nélkül felvetődik: a némaság ért-e többet, vagy az okos, a mértéktartó öncenzúra. Magam példáját említve az utóbbira voksoltam. Ő szintén.- Az íróembemek döntenie kellett: elkülönül a hatalomtól, hallgat, vagy az íróasztalfióknak dolgozik. A másik lehetőség a ravasz, az ügyes önkontroll. Bebizonyosodott - esetemben mindenképpen -, hogy az utóbbi a kamatozó. Azzal folyvást tisztában voltam, hogy önveszélyeztetés nélkül mettől meddig lehet eljutni. S az is tény: sosem voltam mártíralkat, mindig a gyümölcsöző, a mások számára is termő cselekvés vonzott. Ha mérleget készítenek, akkor határozottan állítom, hogy szemléletem igazolódott, mert legalább az igazság egy részét feltárhattam, közzétehettem, s ezt bizony értékelték azok, akik a jövővel is kalkuláltak. Mellébeszél az, aki azt harsogja, hogy az úgynevezett rendszer- változást kiszámította. Ez ugyanis vaskos csúsztatás. Sokkal meggyőzőbb, ha a munkásságommal érvelek. Eljutottam a pápaság krónikájáig. Amikor híre ment efféle terveimnek, környezetem aligha lelkesedett, ám senki sem akart visszatartani, sehonnan nem postáztak tiltást, azaz háborítatlanul munkálkodhattam. Méghozzá feltáratlan területen portyázva. Az alkotást a Kossuth Könyvkiadó publikálta 1982- ben. A közzétevők nem feledkeztek meg a rangos formai köntösről, az igényes tálalásról sem, mégis az újszerűség magyarázza az egyértelmű sikert.- Szinte kapkodták a munkát. Ekkor rögződött bennem, hogy szándékomon kívül úttörő szerepkört vállaltam, illetve töltöttem be. Nem hősiességnek titulálva mindezt, hiszen jól időzítettem. Ez volt az úgynevezett puha diktatúra érája, amikor érzékelhetően oldódtak a kötöttségek. Ezzel párhuzamosan a közönség is szomjúhozott mindarra, amit eddig feleslegesen remélt. Egyébként egyházi berkekben is elismerték az áttörést, az Új ember és a Vigília kritikusai tulajdonképpen a változás jeleként nyugtázták a kiadványt, így is lett, hiszen az 1980-as évek közepétől már saját gárdájuk is szóhoz jutott. Elég csak Szántó Konrád ferences atya háromkötetes világegy- ház-történetére célozni, amelyet az Ecclésia Kiadó jelentetett meg. Ugye, hogy megérte a kismérvű megalkuvás? Senyvedőnk, legalább öt esztendeje. Fél évtizeddel ezelőtt sokan azt hangoztatták: ami 1945-től 1990-ig történt, elvetendő, elítélendő, kisöp- rendő a tudat képernyőjéről. Eléggé berzenkedtem, és merészeltem egy alkalommal kiemelni azt, hogy a fürdővízzel ne hajítsuk ki a gyereket is. A friss „erők” egyik képviselője nekem rontott, ám ez sem módosította álláspontomat. Most mégis szívmelengető volt, amikor egy kandidátus, a tudományok doktora, tanszék- vezető egyetemi tanár visszaigazolt.- Botorság lenne a voltat semmibe venni. Akkor maradunk tárgyilagosak, ha mérték- tartással szemléljük ezt a nem egészen torz tevékenységet. Senki se vitatja azt, hogy létezett megállj, ne tovább, ám az sem kérdőjelezhető meg, hogy 1970-től zöld jelzést kapott a gazdaságtörténet. E téren máig is aktuális összegzések formálódtak. Ha Ránki György, Betend T. Iván nevéhez kötöm mindezt, érthetővé válik, hogy nem lakkozom. Később a társadalomtörténet tartományaiba is bátran merészkedhettünk. Azt viszont mindnyájan tapasztaltuk, hogy a politika - bizonyos szférában - prekoncepciót diktált. Azt követelte, hogy „teremtsük meg” a fel- szabadulás előzményeit, ezért előszeretettel „terelt” minket a baloldali törekvések és a munkásmozgalom „birodalmába”. Toliforgatóként csak hitelesíthetem mindezt, mert pár- tonkívüliként is felkerestem az internacionalista veteránokat. Jóravaló polgár volt szinte valamennyi, de hát hatott a szkle- rózis, no meg a szépítés is, így aztán otthon - térkép birtokában - kellett kiigazítani az abszurd állításokat.- Igen, ezek a kóros kinövések. Ráadásul megvilágíthattuk a Horthy-korszakot. Olyan „Ariadné-fo- nal" segítségével, amely aligha vezetett ki a labirintusból. Ettől függetlenül 1980 utánra olyan generáció verbuválódott, amely valahonnan valameddig jutott. Viszonylag tájékozottam s nem akármilyen felkészültséggel megáldva. Ez akkor sem vonható kétségbe, ha egyikőjük sem vetekedhetett Hómon Bálint, Szekfü Gyula, Mályusz Elemér nívójával. Igen ám, de ők irigylendőén rajtolhattak. Módjuk adódott a magas fokú latinos műveltség megszerzésére. Emellett a rutin szintjén sajátíthatták el a különböző nyugati nyelveket. Eljárhattak a nemzetközi konferenciákra, bármikor bárhova utazhattak, bármelyik levéltárban, bibliotékában kutathattak. Szerintem akkor leszünk igazságosak, ha hozzátesszük, hogy a mi nekifutásunk jóval küzdelmesebb, keretek közé szorítottahb volt. Épp ezért akkor vagyunk való- sághűek, ha a produkcióinkat efféle szemszögből is szemléljük. Újabb terhek Tetszik ez a realitás, mert hétköznapjaink objektív talajából fakad. Az megint vonzó, ahogy a jelent pásztázza.- A sorompók egyértelműen felnyíltak, nem kell keseregni a „szájkosarak” miatt. Ujjon- gásra azért nincs ok. Mindenki befolyásolás nélkül, függetlenül serénykedhet. Mindaddig, amíg elég vastag a pénztárcája, mindaddig, amíg nem hiányzik a nyitott szellemű, az önzetlen mecénás. Most sajnos, az utóbbiak nem tülekednek értünk. Léteznek kuratóriumok. Ezek tagjai osztják a pénzt, s többnyire csak olyan törekvésekre mondanak igent, ami hozzájuk közel álló, nekik a leginkább megfelel. Érvényesülnek a csoportérdekek, s egyszerűbben célba fut az, aki kapcsolatokat épít, s eléggé gumigerincű. Ezt botorság tagadni. Abszolút önállóvá csak az válhat, aki felkeresi a nyomdát, leteszi a fél- vagy egymilliót, s akkor aztán ő diktál. Hát ez sem a mennyország. Azonkívül a mi köreinkben nem hemzsegnek a gazdagok. Fizetését firtatom. Eszem ágában sincs publikálni a kissé sovány summát, ennek csekély volta viszont aláhúzza az előbbieket. Félreérthetetlenül.- Nyugaton más a szituáció. Ott a hazainak mintegy tízszerese dukál bérként, s ennek birtokában kollégáink háborítatlanul valóra válthatják akaratukat. Itt viszont nem a böl- csészlelkek évada járja. A vastag bankókötegek a közgazdászoknak és a bankosoknak járnak. Kortól eltekintve. Nem háborgunk, csak konstatáljuk azt, ami van. S ha már itt tartunk, akkor nem hallgathatok a honoráriumok utáni tb-járulék kivetéséről, mert ez szinte katasztrofális helyzethez vezet. S aztán ott a létszámleépítés. Nehezen viselem el azt, hogy hazánk határain túl is számon tartott neves szakemberek félállását kell utasításra megszüntetnem. Olyanokét, akik bármennyire idősek is, de pótolhatatlanok. így „vált meg” tőlük például Niederhauser Emil, aki valaha kelet-európai szakemberként okított a debreceni univerzitáson. Borúlátás, nekikeseredés még sincs.- Bármennyire is nehéz, de folytatnunk kell, legfeljebb még következetesebben haladva előre. Az a bizonyos szinuszgörbe felfelé is ívelhet majd. A fizika törvényei szerint mindenképpen. Útjelző kötet A közelmúltban az egri Esz- terházy Károly Tanárképző Főiskolán diskuráltak a pesti kollégák az általuk összeállított egyetemi és főiskolai tankönyvnek szánt munkáról, amely Magyarország történetének utóbbi időszakát, az 1890-től máig terjedőt mutatja be. Ezt tanulmányoztam, elismerve magvas erényeit. Azt, hogy majdhogy pozitivista hangoltság hatja át, azt, hogy a kritikus fordulók - Tanácsköztársaság, 1956-os forradalom és szabadságharc - olyannak mutatódnak be, amilyenek voltak.- Kell ez az iránytű. Akkor is, ha nem kötelező használnunk. Mégis azt hiszem, a leendő pedagógusok okulnak belőle. Azt mindenesetre megtanulják, hogy szakítsanak a rossz beidegződésekkel. Ezt érzékelik tanítványaik is, a jövendő középiskolások. Jó né- hányan pesszimisták, és valamiféle bizonytalanságról, tanácstalanságról szólnak. Nem vészes ez, mert egy talpraesett tanár folyvást feltalálja magát. Hagyja gondolkodni a tizenéveseket. Abban is bízom, hogy ha nem is máról holnapra, de megíródnak azok a tankönyvek, amelyeket áthat ez a nézőpont. Mi nem fogalmazhatjuk meg ezeket, mert számunkra szokatlan ez a korosztály. Nem ismerjük azokat az életkori sajátosságokat, amelyeket illene figyelembe venni. Aggodalmaskodni mégis felesleges, ez a hiátus is kiiktatódik egyszer. Nincs borúlátás Vajon mi következik, milyenek lesznek a stafétaváltók?- Úgy alakult, hogy a mostani ötveneseket, hatvanasokat nem követi eléggé markáns csapat. Ez azonban csak ideiglenes fiaskó. Nap mint nap szembesülünk viszont azokkal, akik kikövezett úton menetelhetnek majd. Jelenlegi hallgatóim okosak, értelmesek, egészségesen kétkedőek. Az se mellőzhető, hogy beléjük nem „vésődtek” zavaró panelek. Őket nem fertőzte meg a marxizmus, amely mindnyájunkon otthagyta a bélyegét, ha nem is egyforma mértékben. Nekik nem kín bíbelődni a számítógéppel. Nem pötyögtetnek két ujjal az ódon írógépeken. Nekem jó, nekik ne legyen az. Vérükké válik a videózás, „kisujjukban” is érzik a technikát. Nyelveket tanulhatnak. Külhonba „repdeshetnek”. Feltárhatnak bármiféle forrást, azaz, nincs semmilyen akadálya - sem gondolati, sem tárgyi - a tájékozódásnak. A többi már rajtuk múlik. Ezzel nem is lesz semmi baj, ezért hirdetem azt, hogy nemzetközileg számon tartott historikussá nőhetnek. Legyen igaza... Pécsi István A jövő útja a hazai szakképzésben Hat-nyolc évente váltani kell A tanulmányaikat befejezők egyharmadának nincs szakmája. A cél az, hogy ezt az arányt 10 százalékra mérsékeljük az ezredfordulóig. A másik elv: a jelenleg munkaviszonyban állók intenzív képzéséhez is meg kell teremteni a feltételeket. Ugyanis a munkahellyel rendelkezők képzettsége folyamatosan romlik, az egyszer megszerzett tudás már nem értékálló. Ezért az úgynevezett felfrissítő képzést számukra is lehetővé kell tenni. Nálunk a szakmaváltás valószínűsége 1—1,5, míg a fejlett nyugat-európai országokban 3—4. Aktív életpályájukon, 30-40 év során nálunk az emberek legfeljebb egyszer-két- szer módosítanak pályát, míg Nyugaton, a szigorúbb és keményebb követelményrendszerben háromszor-négyszer. Ezután valószínűleg itt is szükséges lesz 6-8 évenként szakmát váltani. Akik erre nem képesek, lemaradnak a versenyben. Mindehhez azonban forrásokat kell teremteni. És még valami: a leghatékonyabb képzést az iskolarendszerben lehet megvalósítani. Az iskolai képzésnek viszont csak akkor van értelme, ha szigorúan együttműködik az iskolarendszer a gazdasággal, s követi annak változó igényeit. A jövő szakemberét úgy kell kiképezni, hogy speciális szakmáján kívül megfelelő kommunikációs készségre is szert tegyen. Ez feltételezi a jó kontaktusteremtő képességek és készségek elsajátítását, idegen nyelv(ek) ismeretét, valamint a számítógép kezelését. Ma még alig 10 százalék azok aránya, akik e követelményeknek megfelelnek. A terv az, hogy 30-40 százalékra nőjön ez az arány. A tudás speciális elemeinek ezekkel az új ismeretekkel kiegészülve kell értékál- lóaknak lenniük. Ezentúl arra is törekedni kell, hogy az iskolákból kikerülő fiataloknak fejlett problémamegoldó képessége legyen, és tanuljanak meg csoportban dolgozni. Egy iskola, amely tiszta lappal indul a jövőért Aki belép, felejtse a kudarcot Ennél szebb és humánusabb nevelői célkitűzéssel nemigen találkoztam. Ezt egy tapasztalt igazgató fogalmazta így, akinek az iskolája fent a dombon áll, a gyermekváros lombsátorától körülvéve itt, Egerben. Egy romlásnak induló élet megmentését jelenti a kudarc felejttetése, olyan, mintha a rossz útra tévedt gyerek elé tiszta lapot tennénk e szavakkal: „Itt van, fiam, a lehetőség, kezdd újra az életed!” Feltámad benne az önbizalom, a remény, hogy a hibákat jóvá lehet még tenni. Sokan szeretnének ilyen iskolába belépni, ahol eltörölnek minden rosz- szat, hogy csak jóval kezdjenek. Szilák Aladár, & Heves Megyei Önkormányzat Általános Iskolájának az igazgatója mondta, hogy ebbe az iskolába szociálisan, lelkileg sérült gyerekek járnak, akik máshol kudarcot vallottak, de itt még egyszer nekifutnak, hátha sikerül. Az 1-4. osztályban is beszédhibás, olvasási nehézségekkel küzdő gyerekek tanulnak. Speciális képesítéssel rendelkező pedagógusok látják el ezt a kiterjedtebb türelmet és szervezettebb munkát igénylő feladatot. „Itt nem lehet üresjárat - hangzik az igazgatói verdikt —, ő szenved, a pedagógus, ha nem pontos, nem készül az órára”. Nagy úr ebben az iskolában a fegyelem, a lelkiismeretes oktatás belső kényszere. Senkit sem kell figyelmeztetni, mindenki tudja a kötelességét, jellemző a nevelőtestületre az egymással való törődés, a segítőkészség és továbbképzés igénye. A 22 szakképzett pedagógus mellett 2 gyógypedagógus és 1 szoci- álpedagógus képezi azt a szakmai hátteret, amely vigyáz arra, hogy a gyermekek sikerélményekben részesüljenek, ne ked- vetlenítse el őket a kudarc, mindig legyen bennük erkölcsi támasz a felemelkedésre. A nevelőtestület közös öröme, amikor újabb és újabb nehéz gyereknek sikerül a beilleszkedés a fegyelembe és a munkába. A munkatempót egyéni teljesítmény határozza meg, van, akinek az elemibb teljesítmény is nagyobb erőkifejtésbe kerül, amit méltányolni kell. Fegyelmi szempontból is mindössze egy tanulót kellett eltávolítani gáz-spray használata és az osztályközösség megbontása miatt. „A nehéz körülmények ellenére, amelyek közt' dolgozunk, meg vagyok elégedve eredményeinkkel” - állítja Szilák Aladár. Mellette két segítőtársa: Vereb Gyuláné aligazgatónő, aki elsősorban logopédus minőségében a beszédhibás gyerekek kiejtését irányítja a helyes útra, ugyanakkor a szakköri tevékenységekért és a napköziért is felel, Fülöpné Zámborszky Mária az 1-4. osztályban folyó munkát fogta össze és irányította ebben a tanévben. Az eredményes tanévzárás az össznevelői testület közös erőfeszítéseit is minősíti, akik ebben az iskolában úgy foglalkoznak az ide irányított tanulókkal, mintha számukra itt kezdődött volna az iskola. A dolgozók iskolája is komoly gondja ennek az intézménynek. Akik nem fejezték be 16 éves korukig az általános iskolát, lehetőség nyílik számukra, hogy megszerezzék a legalapvetőbb ismereteket, biztosítva továbbtanulásukat. Ez a felnőttképzés nappali rendszere. Újabban jelentkezhetnek a 20. életév korhatárig mindazok, akik még nem rendelkeznek a 7-8. osztályról szóló bizonyítvánnyal. Beiratkozhatnak ’95. június 21-tol, 8 órától a volt 14. Számú Általános Iskola titkárságán. A jelentkezők kevesebb óraszámban sajátítják el a legalapvetőbb ismereteket, az elméleti tantárgyak anyagát lényegretö- rően egyszerűsítik, hogy átfogó képet adjanak a tananyag egészéről. Ez az oktatásforma bebizonyította életképességét, mert néhány tanuló nemcsak munkahelyet kapott, hanem gimnáziumi szinten is megállta a helyét. Már példaképek is váltak ki a dolgozók iskolája soraiból. Az áldozatos munka nem veszett kárba. Szilák Aladár iskolaigazgató mindenről tud, ami iskolájukban történik, nem kerüli el figyelmét a szülőkkel való kapcsolat, ha elmarad egy tanuló az iskolából, akkor már a pedagógus megy érdeklődni, hogy újra megtalálja helyét társai között, így nem vész el senki a nevelés számára, mindig van remény, hogy lesz valami a gyerekből. Ez az iskola arra hangolta magát, ne a kudarcélmény alakítson programot a fejlődő lélekben, hanem kerüljön a pozitív példák vonzásába, fedezze fel saját magában is azt a jót, amire lehet jövőt építeni. Gál Elemér
