Heves Megyei Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-22 / 94. szám
1995. április 22., szombat Hétvégi Magazin 9. oldal A merev monetarizmus több mint vétek Tízmillió embert nem lehet elbocsátani Kopátsy Sándor közgazdász országunk sorskérdéseiről Otthona lakályos. Könyvtára rögvest rokonszenves. Nem azért, mert díszkötésű művek sorakoznak a polcokon - mint újgazdagéknál szokás hanem azért, mert itt nem a külcsín, hanem a belbecs számít. Ráadásul valamennyi munka olvasottságról árulkodik. Nem hiányoznak a saját kötetek, illetve kéziratok sem. Csak ilyen miliőben élhet, munkálkodhat az az ember, aki eredetien gondolkodik, aki nem sokat ad a külsőségekre, hanem folyvást a lényeget kutatja, az okozatok mögött fel- sejlő mozgatórugókat, okokat nyomozza. Karaktere szívélyességet sugall. így érthető, hogy néhány perc elteltével úgy beszélgetünk, mintha évtizedek óta ismernénk egymást. Ritka ajándék az ilyesmi a bántó szürkeséghez szokott riporternek. Megbecsülendő, közös töprengésre serkentő... Beszédes história Nem sorolja címeit, nemzetközi szinten is méltatott ér- dfemeit, csupán azt mondja, hogy közgazdász. Tollforgató, aki majd fél évszázada jelenteti meg valamilyen formában mindig eseménynek minősíthető cikkeit. Nem a hiúság által vezérelve, mindösz- sze azért, hogy közzétegye egyértelműen kamatoztatható meglátásait, azokat az ötleteket, javaslatokat, amelyeket érdemes mérlegelni, hiszen elsősorban a szolgálattevés szándéka szülte őket. A jelenlegi helyzetre koncentrálunk. Kissé meglepően reagál.- Nem szoktam semmiféle szituációt pillanatnyi információk alapján megítélni. Réges-rég rájöttem arra, hogy megéri figyelmezni a történelem folyvást magvas üzenetére. Ez ugyan néha szokatlanul hangzik, de éppen emiatt izgalmas. íme, egy tétel: Max Weber kijelentette, hogy csak a protestánsokból lehet vérbeli kapitalista, azaz olyan polgár, aki könnyen alkalmazkodik e rend által diktált regulákhoz. S most következzék a magyarázat: fegyelmezett munkásokká csak azok válnak, akik precízek, lelkiismeretesek, nem pazar- lóak, azaz „gazdagon” is szegények akarnak lenni. Mi itthon épp az ellenkezőjét produkáljuk, vagyis úgy viselkedünk, mintha szuperpénzesek lennénk. Elég csak a nyugati autók tömegét emlegetni. S ha már itt tartunk, utalok — az előbbivel kapcsolatban - egyfajta változásra. Napjaink az individualistáknak kedveznek, s nem azoknak, akik a tömegtermelésre „szakosodtak”. Az olasz fagyialtos százszorta jobb, mint svéd kollégája. Vagy ott a két véglet. Egyesek akkor érzik konszolidáltnak magukat, ha átvehetik a havi fixet. Mások felvillanyozódnak attól, hogy ezt nem garantálják nekik, azaz egyszer kisebb, máskor nagyobb summához jutnak, méghozzá talpraesettségük, rugalmasságuk folytán. Az egyedi gépek konstruálásával azok boldogulnak könnyen, akiknek az ősei hajdanán még fából fabrikálták a faliórát. Persze, sohasem egyformát, a többiétől mindig különbözőt. Ebből a szempontból nincs okunk panaszra, hiszen az egykor volt reneszánsz szférájába tartozunk, oda, ahol nélkülözhetetlen volt az egyéniség. Nagyon azért ne örvendezzünk, ugyanis - ez is históriai igazság - a volt rezsimek összetörése, elpusztítása utólag mindig pozitív cselekedetnek hat. Csak jelzem a francia forradalmat, amely nélkül a polgárság aligha vehette volna kézbe a kormányrudat. Felénk a restaurációs törekvések a zavaróak. Ez mutatkozott meg - nem is kis részben - az 1956-os forradalom és szabadságharcban is. Célozhatnék akár korábbra, az 1945 utáni időszakra, mivel az ekkori adalékok is tételünket hangsúlyozzák. Ha adódott volna minden esetben négy-öt esztendőnk, akkor túljutunk e komoly buktatón. Sajnos, nem ez történt. Ennél jóval lehangolóbb Ukrajna és Kazahsztán, hiszen ott hét évtized is kevésnek bizonyult, ezért nem véletlenül zuhantak vissza az igen markáns középkori viszonyok közé. Vágtázni nem szabad Ha valaki úgy véli, hogy sietősen illik behozni ezt a mínuszt, akkor nagyot téved.- Szinte konokul hangoztatom: az a baj, hogy csipetnyi honunkban szinte kizárólag monetarista közgazdászok szorgoskodnak, s ez bizony vétek a javából. Érthetően nem jönnek rá arra, hogy aki lassan jár, sokkal messzebbre jut. Senki sem vitatja azt, hogy bizonyos mérvű védettség nélkül semmi sem megy. A bokszban is vannak - teljesen indokoltan - súlykategóriák. Lehetetlen egymásnak eresztenünk a pehelysúlyút az ólomemberrel, hiszen a végkifejlet akkor nem kérdéses. Hát így van a gazdaságban is. Riasztó, hogy ezzel az érintettek nem törődtek. Szétzilálták a feldolgozó-, a cipőipart, a tejtermékek zömét már külföldről hozzuk, ami ugye abszurdum. Mi tagadás, sem mi, sem a Nyugat nem mértük fel azt, hogy felkészületlenül rohanunk Európába. Utalok - néhány hete jártam nála - Grósz Károly nézetére, arra a modellváltásra, amire ma is esküszik.- Nem vallottam kommunista eszméket, mégis e vonatkozásban egyet kell értenem vele. A huszárvágta ugyanis komoly hiba, sőt bűn. Ez az illetékeseknek eszébe sem jut, pedig az se kérdőjelezhető meg, hogy a rosszkedvű munkások aligha dolgoznak hatékonyan. A tömeges elküldés nem módszer, hiszen egy országot, tízmilliónyi lehangolt embert nem lehet elbocsátani. Mindezzel kötelező szembesülni. Ehelyett dúl a kizárólagos pénzügyi szemlélet. Társítva oly mérvű arroganciával, amely mindenkit felborzol, nyugtalanít. Hozzá nem értést jelez, ha ex cathedra kijelentjük, hogy nem létezik más alternatíva, csak a megszorítások sora. Tisztelem Horn Gyulát, a század legkiválóbb külügyminiszterének minősítem. A kormány élén azonban sehogy sem lel önmagára. Kapkod, összevissza intézkedik. Olyannyira, hogy már-már saját pártja az egyetlen ellenzéke. Ha mindehhez ötvözzük a bokrosi közömbösséget, akkor nincs min csodálkozni. Azt hiszem, stílus miatt is megbukhat egy politika. Akkor is, ha ezt tisztes szándék motorizálja. Antall József őszintén szerette a népet, de a hangnemet nem lelte meg, a párbeszédre képtelen volt, hiszen folyvást kioktatott, s ezt a felnőtt társadalom nemigen kedvelte, hiszen elhagyta már a tinédzserkort, s a gimnáziumi padokat. A teher ösztönző Az abszolút borúlátók gyógyírként értékelhetik az alábbiakat. — Nem kell aggódni a nehéz szituáció miatt. Szorult helyzetben ugyanis nemcsak az ország, hanem az egyén is feltalálja magát. Azok a nemzetek léptek előbbre, ahol nem volt nyersanyag, élettér, elvesztettek egy háborút. Hivatkozzak a németekre? Né- hányan megjegyezhetik: hát ők Marshall-segélyben részesültek. Ez se áll így. Harmadannyi támogatást kaptak, mint a győztes államok. Több száz esztendőn át Bácska-Bánát bőségét dicsérték. Akkoriban Szlovénia és Tirol vegetált. A XX. században megfordult a kocka. Különösképp az utóbbi „tartomány” lendült előre. Most sincs semmije, de az itteniek felfedezték azt, hogy a glecs- cserekből dollárt lehet fakasztani. A leghatározottabban állítom, hogy a szellemi tőke többszörösét éri a pénznek. Csak hát ezt illene kihasználni. Lebecsülés, mellőzés helyett. Kikötünk az alapos analízis részleteinél.- Még a választások előtt rögzítettem programomat, publikálva is azt. Kiemeltem: csökkenteni kell a munkanélküliséget. A tipp az, hogy az első három alkalmazott után ne kérjenek társadalombiztosítási járulékot. Ez a kisvállalkozóknak lenne valódi mentőöv. Nem erre tartunk, ugyanis mostanság 25 napi táppénzt a munkaadónak kell fedeznie. Jelezni is fölösleges, hogy ez épp az ellenkező irányba hat. Évente 70 ezer saját erőből épülő lakást kellene emeltetni. Ez pezsgést produkálna. Ráadásul nem keseregnének az indokolatlanul utcára parancsoltak. Ajánlottam: az önkormányzatok a megműveletlen területeket - egyhektárnyi felső határig - adják oda ingyen azoknak, akik hajlandók bíbelődni velük. Rögvest hozzáteszem mindehhez, hogy egyetlen párt sem akadt, amelyik lelkesedett volna ezekért. Itt vannak viszont a Bokros névvel fémjelzett intézkedések. Ezek annyit érnek, mint egy diszkrét bolhacsípés. Bátran jósolok, s előre jelzem, hogy a tervezett 170 milliárdból legfeljebb 50 jön össze. Nem is szólva a változatlanul erős, negatív visszhangról. Mindez tudatosul majd az MSZP-ben, s erősödik a felelősségérzet, ugyanis napjainkban rajta kívül nincs mérvadó politikai erő. Épp reggel kommentáltam azt az angliai vitát, amelyet az ipari managment nagy keresete provokált. Ott, kérem, kiderülhetett ez, mert a lapok rendre közük a fizetéseket. Ha pénzügyeink gazdája elmondja, hogy előbbi munkahelyén évi 18 milliót keresett, hogy bankja létszámát húsz, a béreket pedig harminc százalékkal emelte, akkor aligha érvelhet a fogyasztáscsökkentés és a bérkiáramlás zsibbasztása mellett. Hadd emelkedjenek a keresetek. Ebben az összefüggésben még az sem kétségbeejtő, ha hatvanszázalékosra nő az infláció. A tanácsadáson kívül - s ez a helyes - nem fukarkodik egyéb érvek felsorakoztatásával sem.- A valamirevaló sikernek pontos feltételrendszere van. Ezek: a jobb munkaerőkapa- citás-kihasználás, az, hogy ne legyen nagy a jövedelemszóródás, szűnjön meg az ifjúsági munkanélküliség, s az oktatásra többet költsenek, mint más ágazatra. Mellőzhetetlen persze a külső és belső piac feltételeinek megteremtése is. Ha ezek összejönnek, akkor hiánytalan az emberek közérzete. Érdekes, hogy az úgynevezett szocializmus ezek közül négyet elért, s csak az utolsót negligálta, pedig ez sem mellőzhető. Mindebből következik, hogy ha a pénzügyek legfőbb őre lennék - bár nem pályázom efféle babérokra akkor az előbbiekből fakadóan egyáltalán nem siettetném a privatizációt, hiszen nem az állami tulajdon léte a katasztrófa. Apnál inkább az, hogy a beáramló külföldi tőkéhez viszonyítva tőlünk jóformán semmi nem jut oda, holott kizárólag ez az egészséges. Innen a négymilliárdos fizetési hiány. Árusítsuk el a magyar telefonhálózatot? Legyen, de az érte járó summa nem a kormánynak dukál, hanem határainkon túl befektetendő. Ezzel szemben kiárusítottuk a hazát, s ez bizony rosszabb az eladósodásnál. Megtoldom ezt azzal, hogy a kölcsönök jelentős részét az utóbbi hat esztendőben vették fel. Már kiemeltem: nemcsak az elvi különbözőség miatt kritizálom a Kádár-érát, hanem 1956 utáni embertelensége miatt is. Az azonban nem kérdéses, hogy az akkori apparátus semmit sem adott el. Megtehették volna ezt a pesti hidakkal. Felvesznek értük 20 milliárd dollárt. Nem tették, mert sejthették, hogy az új birtoklók kemény díjat követeltek volna az átkelőktől. A liberalizálás komoly veszélyei Firtatom a szlogenként fel-felvetődő dilemmát: fizessünk vagy ne?- Ennek így semmi értelme. Hét esztendeje ugyanis annyit sem adtunk vissza, amennyit átvettünk. Mellesleg akármilyen renitensnek tűnő is, mégis kijelentem: az alapösszeget soha nem kell átadnunk. Ne tessék hábo- rogni: ez a kőkemény realitás. Egyébként Nyugat-Eu- rópa alapvető érdeke, hogy a „keleti blokkot” ne hagyja magára. Nemcsak a volt Ke- let-Németországra kell hatalmas summákat áldozni, hanem a volt szocialista államokra is, hiszem, hogy mi is felzárkózhatunk. Nem ripsz-ropsz, hanem úgy 20- 30 esztendőn belül, s azt is vallom, hogy az a segítség nem marad majd el. Most a legsúlyosabb az, hogy e században negyedszerre lettünk gyarmat. Áz osztrákok, a németek, az oroszok után a jelenlegi „erősek” tartanak igényt ránk. S bizony, lendületesen célba érnek, ha zöld jelzést adunk a neoliberaüsta gazdaságpolitikának, ha engedünk a Világbank követeléseinek. Kérem, ettől el lehetne tekinteni. Tudom, a határozott nem esetén is tovább csordogálna az éppen szükséges pénz. Ne mérkőzzünk azonban gyengeként. Védjük magunkat mindaddig, amíg azonos súlycsoportban versenghetünk. Ha ez a szemlélet uralna mindnyájunkat, akkor több bizakodást sugározna valamennyiünk tekintete, ugyanis semmi sincs veszve. Nem kis részben rajtunk múlik, hogy honnan, meddig jutunk. Keresve, kutatva, s meglelve az Ari- adné-fonalat jelentő alternatívákat. Mert ezekből nem is egy akad. *** Futottak a percek, egymásnak adták a stafétabotot az órák, s mind újabb „birodalmakba” portyáztunk. A múltba kalandoztunk. Frappánsan világította meg a hajdani események mögöttes zónáját. Nem vagyok konzervatív, ezért szellemi csemegeként nyűgözött le témamegközelítése. Vezérelveket kínált, s ezeket elfogadva, az általam ismert mozaikdarabkák minőségi egésszé ötvöződtek. Kiderült: jártas a literatúra berkeiben is, hiszen - egyik kiadványában — Ady prózájához fűzött aktuális megjegyzéseket. Olyan foglalatokként, amelyek körítésében a poétazseni ékkövei káprázatosán viliództak. Még kiadatlan tanulmányainak rezüméje emelt magasabb szférába. Mennyit nyernének a katedrán állók, ha elmenne közéjük, és partnerként dis- putázna. Tanítva, tanulva, mert szerinte csak így lehet tudást átadni. Fontoskodás nélkül. ízes, szabatos, közérthető magyarsággal tolmácsolva a legbonyolultabb összefüggéseket is. Teheti, mert van miért kardoskodnia. Jó, hogy csinálja, hiszen manapság méltán kesernyés milliók sóvárognak szívmelengető reménysugárra. Azok, akik - velem együtt - nemcsak fizikailag dideregtek abban a tavaszba zuhant télben, amikor találkoztunk. Most itt a hirtelen jött nyár. Ám azok a lelkek változatlan fáznak. Ki tudja, meddig... Pécsi István
