Heves Megyei Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-22 / 94. szám
8. oldal Hétvégi Magazin 1995. április 22., szombat Bemutató előtt Az egri Gárdonyi Géza Színházban április 28-án, pénteken este 7 órakor mutatják be A görkorcsolyapálya című musicalt Szegvári Menyhért Jászai-díjas rendezésében. John Kander és Fred Ebb szerzőpáros nevét a Kabaré című musical révén már ismerheti a közönség. Az egri előadáson a főbb szerepeket Nádasy Erika, Bókái Mária, Tardy Anna, Bőt a Fanni, Pálfi Zoltán, Venczel Valentin, Tunyogi Péter, Hüse Csaba, M. Horváth József Jászai-díjas játsszák. A koreográfus Uhrik Dóra érdemes művész, díszlettervező Menczel Róbert Jászai-díjas, a jelmezeket Húros Annamária tervezte. Sütő András: Sorok egy levél margójára K ós Károly a szűkszavú írók közül való. Életművét bibliapapíron, gyöngyszemkiadásban - akár egy szonettválogatást - úti olvasmányként vehetjük magunkhoz. (Ha lenne ilyen!) Természete a kevésbeszédű- ség, az írásban persze. Hiszen láthattuk, hallhattuk a televízió magyar adásában, mily remek elbeszélő. Épp csak azt sajnáltuk, hogy a riporter szerepét vállaló Kemény Jánosnak csak a tarkóját vette észre a kamera. Gazdájának, aki ezt kezelte, nyilván fogalma sem lehetett arról, ki kicsodával beszélget. Kós Károlynak íróként tehát természete a kevésbeszédűség. Mindenkor mindenese volt az ügynek, amelyre virággal és sárral megdobált életét föltette. („Sok barátom nem volt, de nem szűkölködtem ellenségekben sem.”) A külső kény- szerűséget - a két világháború közötti kisebbségi létet - ő maga tetézte meg egy ugyanolyan zorddal: a csontja velejét kínzó igénnyel, a szigorral, ahogyan minden mondatát ki- kalapálta-csiszolta, vállalván a stílromantika bűnét is a magyartalansággal föleresztett híg próza részéről. A Kós Károly-i próza: kovácsoltvaskapu-rengeteg. Gótikus tornyok harangjainak szólása. Veszélyt, ritkábban ünnepet és főleg történelmet idéz föl bennünk. Történelmi regényben nálánál történelmibb hangulatot senki sem teremtett prózánkban. Móricz sem. Kemény Zsigmond sem. Esetleges szemöldökrándí- tásra tegyük hozzá: a múltábrázolásnak nem kizárólagos feltételeiről szóltunk. Hanem a felidézett történelemnek arról a sűrű és kristályos levegőjéről, amelyből a légszomjúság érzete nélkül kilépni - a jelenbe visszairtózni - nem lehet; amely a képzeletünkkel együtt a tüdőt is munkába veszi. Mostanság gyakran megkérdik: minek ez a kristályos levegőjű múlt? Ez a nyaktekercs épp ellenkező irányba, midőn a jövő mindennél fontosabb stb. De hisz épp erről van szó: a jövőnkről. Amelynek arcán éppenséggel a múltunk kötelező vonásait akarjuk látni. Nem ámokfutásról van szó. Hanem a helyről, ahol állunk. Mert J. G. Herder úr szavaival mi is elmondhatjuk: „Még a vándormadarak is ott raknak fészket, ahol születtek, és a leggonoszabb, legdurvább szülőhaza gyakran a legvonzóbb kötelék az emberi nemzetség számára, amely ezt szokta meg.” Erről a szülőhazáról írta Kós Károly a könyveit. írói bravúrja: építészeti is egyúttal. Könyvei: akár a templomai, múzeumai, oly szilár alapza- túak és egyediek a formai zártság, a bástyafalas körülhatá- roltság védekező állapotában. Ezért ha ostrom alá vétetnek is az ún. transzszilvanizmus körül időnként föllángoló vitákban: le nem rombolhatok. Nem is akarja különben mindezt senki lerombolni. Pedig sokszor hallhattuk szakállas dogmák bősz kiáltását: A Varjúvár nincs többé! A sztánait, a valóságosat, amelyben Móricz Zsigmond is elidőzött, széjjeldúlta valóban a világháború. Könyvtárban, műemlékben iszonyatosak a veszteségeink. Mintha épp miattuk robbant volna ki a negyven- nyolcas szabadságharc, majd a két világháború. Kirabolták tehát a Varjúvárat, gazdája ellen a hajtás csak azután kezdődött, az elszabadult indulatok s a rivalitás huj- jogatásaival. Mert ellenfele volt X.-nek és barátja Bánffy Miklósnak. Mert valamiképpen nevéhez is kapcsolódik a transzszilvanizmus, amelynek fogalmi meghatározását nem fogadtam el - még Tőle sem. Mindez a múlté már. Jó órában legyen mondva: valóságos értékeink, a szellemiek - még ha régen farkasszemet néztek is egymással - a helyükre rázódnak. Nem úgy persze, csekély rá- zogatásra is, mint kakas a rostában, hanem józan elmék, írók, kritikusok évtizedes, tisztázó munkájának, a magunk vajúdó kereséseinek eredményeképpen. A továbbiakra nézve: magára vessen, aki átaludta az időt, amíg elvégeztük a magunk revízióját. A nagyját legalábbis. A magunkét s a Kós Károlyét is olyképpen, hogy irodalmunk ma már a legszélesebb fronton veszi számba új feladatait. Azon pedig, hogy a transzszilvanizmus régi vagy újfajta értelmezése némelykor újra napirendre kerül, nincs mit csodálkozni. Amiként Kós Károly sem csodálkozik, hanem azt mondja a nagy hegyi szárnyasok nyugalmával: sas nem kapdos légy után. Arról, hogy miként készülhetett az immár klasszikus életmű, Kós Károlynak egy levele szól, amely - megítélésem szerint - az anyaggyűjtés, kőhordás, alapozás és toronytervezés kínjainak akaratlan - mert hiszen nem panaszképpen írott - jajszava. Közel másfél évtizede, hogy az Új Élet számára regényrészletet kértem tőle, tudván, hogy A Kolozsvári testvérek című könyvén dolgozik. Válaszként akkor - jelek szerint vallomásos órájában - megírta nekem vállalkozásának egész történetét. Jó, hogy megírta. így többet tudunk meg abból, ami már sohasem fog elkészülni. Jó, hogy papírra vetette a válaszát; alkotói módszerének sok titkára nyitott ablakot. Pillantsunk be rajta. Ott látjuk önnön fényforrásában, pihenő szárnyakkal a valamikori erdélyi viharmadarat; az emlékeibe merengő Kós Károlyt, aki - reméljük - kilencven esztendejének súlya alatt sem teszi le a tollat. Az annyiszor újrakezdett regény vajon tető alá kerül-e valaha? Még mindig reménykedünk. H iszen a balladabeli tizenkét kőműves tanakodik ebben a levélben is... (Részlet az Évek - hazajáró lelkek című kötetből)
