Heves Megyei Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-04 / 54. szám
1 1 Anekdotakincs Ha bolygatni kezdjük, meglep bennünket, hogy mennyi csattanós, csípős, vidám vagy tragikomikus történet bukkan elő a felszabadulás körüli időkből. Úgy véltük: a méltóságos és hősi komolyságon kívül minden más hangvétel - szentségtörés. Aztán rájöttünk, hogy a kortársi élmény és a krónikássá lett kortárs élményemléke - nem ugyanaz. Bebizonyosodott, hogy a mosoly hozzátartozik a történelem teljességéhez. Ha el is tűnik egy időre, ha bujkál, ha lappang - meg kell találni. Hiszen ordítani, üvölteni, bömbölni minden teremtett állat tud, de nevetni, mosolyogni - csak az ember. Amikor a náci csapatok lerohanták Magy ^országot, 1944. március 19. után, Ortutay Gyula lektor kilépett munkahelyéről, a Rádiótól. Az elhatározás nem volt könnyű. A fiatal lektor állás nélkül maradt, pénz nélkül, pedig arra is gondolnia kellett, hogy a felesége a közeli hónapokra kisbabát vár. Minthogy Ortutay a Franklin Társulat kiadásában megjelent Magyarságtudomány című folyóirat szerkesztéséért havi 100 pengő honoráriumot kapott, úgy képzelte: a legegyszerűbb lenne az, ha a Franklin Társulat némi kis státusszal most megújítaná szerkesztői jellegét, s a címhez, egyéb teendők elvégzésének kötelezettsége mellett, rendes fizetést is adna. Felkereste tehát a Franklin Társulat egyik illusztris vezetőjét, Komis Gyula akadémikus egyetemi tanárt, korábbi kultuszállamtitkárt, a képviselőház és számos előkelő kultúrintézmény elnökét, vázolta súlyos helyzetét, megemlítette várandós asszonykáját, és előadta szerény kérelmét, abban az erős reményben, hogy a szolid papi bölcselő segíteni fog rajta. Komis professzor szívélyesen mosolygott rá szemüvege mögül.- Kedves fiatal barátom - mondotta -, sajnos, a jelenlegi nehéz helyzetben nem tudom kérését teljesíteni. Annyi teher nyomja kiadóvállalatunkat, hogy új munkaerők alkalmazása egyelőre lehetetlen. De mondom Önnek: bízzon a végtelen égi kegyelemben, legyen megértő és türelmes, ne váljon meg a Rádiótól, ott szükség van Önre, a hit és a bizalom majd átsegíti élete nehéz óráin. Kerek tíz hónap múlva, 1945. január 21-én, Pest felszabadításának első napjaiban, a Rádió újjáteremtésével és vezetésével megbízott Ortutay Gyula elképesztő gondok közepette tárgyalt munkatársaival a Sándor utcai (ma Bródy Sándor utca) székház tépett, ablaktalan falai között. A lakihegyi adótorony a földre döntve hevert, a vevőkészülékeket a nyilasok és a nácik beszedték, a műszaki berendezések nagy része használhatatlan volt - mikor és hogyan lesz ebből rádióadás? A töprengőket vendég érkezése zavarta meg. Komis Gyula professzor jött át a közeli Pajor-szanatóriumból, ott vészelte át az ostrom utolsó idejét. Egyenesen Ortutay felé tartott.- Örvendek, hogy itt találom, kedves fiatal barátom - kezdte szokott szívélyességével —, nagyon boldog voltam, mikor meghallottam, hogy Ön lett a Rádió vezetője. Ortutay várakozóan hallgatott.- Hogy a dolog velejére térjek, jól tudom, az én filozófiám ideje lejárt. A demokratikus egyetemen nem lesz helye az ideális bölcseletnek, s így nekem sem. De én sokat foglalkoztam művelődéstörténettel is, s azt hiszem, ebbeli ismereteimet jól hasznosíthatná a Rádió. Határozottan nyernének vele, ha mint kultúrhistorikust szerződtetnének. Ortutay végignézett a ki- dőlt-bedőlt falakon, lógó ajtókon, ablakkereteken, s elmélázott; ebben a pillanatban nem is hiányzik itt semmi, csak egy kultúrhistorikus. Aztán amennyire az adott körülmények és emlékei engedték, szívélyesen mosolyogva válaszolta:- Tisztelt professzor úr, sajnos, a jelenlegi nehéz helyzetben nem tudom kérését teljesíteni. Annyi pusztulás terhe nyomja a Rádiót, hogy kultúrhistorikus alkalmazása egyelőre lehetetlen. De mondom Önnek: bízzon a jövőben, legyen megértő és türelmes, ne hagyja ott az egyetemet, soká elvitatkoznak még a materialista és az idealista bölcseletek képviselői, a hit és a bizalom majd átsegíti élete nehéz óráin. Komis Gyulának sem volt rossz a memóriája, köszönt és távozott. Békés István: Legújabb magyar anekdotakincs) Egyházi műkincsek múzeuma. Egerben, az Érsekudvarban egy esztendeje látogatható az érseki gyűjtemény. A tárlókban csodálatos színekben pompázó miseruhák ötvösmunkák, barokk kegytárgyak mellett egy igazi kincs, Casagrande fehér márványból készült Keresztelő Szent János-szobra is látható. fotó: perl Márton Gál Elemér: Eltörött a cserép M egint az erkélyen találta magát, és a férfi ismét ugyanabban az órában ment- el a tömbház előtt. Még mindig nem ismerkedett meg vele, pedig már lemorzsolódott a gyász; nyugodtan fordíthatna egy ártatlan jelecskét az ismerkedésre. Okos férfi azonnal észreveszi, és van bátorsága a válaszra. Ismerkedés? Hiszen már jól ismeri. Naponta látja őt, és a jó női osztom jelentéktelennek látszó apró jelzésekből is olvas... Választékosán öltözködik, de nem piperkőc. Szinte minden légfuvallatra van egy megfelelő öltönye, és ingéhez találó nyakkendő. Kalap vagy sapka elmaradhatatlan. Ez teszen igazán kíváncsivá egy nőt. Mi lehet a fejfedő alatt? Semmi esetre sem kopasz... Markáns arcvonásai határozott jellemre vallanak. Testtartása egyenes, de mégse merev. Van valami utánozhatatlan köny- nyedség, ahogyan lép, mégis érződik belőle a férfierő, ami hajlékonnyá teszi a legkeményebb acélt is... Cipője fénylik, játszadozik rajta a nyári napsugár. Táskája rejtélyes, de ő már belelát. Széles, barna diplomatatáska, de jobban kidudorodik és nagyobb súlya van, amikor hazafelé tart. Ha virágot vásárol, azt külön fehér zacskóban hozza. Nem feleségnek viszi, sohasem látja vele, de ha mégis volna: ágyban fekvő beteg. Az újkrumplit sűrűhálós neccben viszi, de sohasem ér le a földre. A zöldség külön kis szatyorban csüng mellette. Otthon biztosan főz valaki. Ha nincs feleség, akkor bejárónő. Mértékletesen kevés van mindenből. Csak egy személyre való. Legfeljebb csak két napra készítenek. Arra csak nem tart bejárónőt. Spórolós embernek látszik... Nagyon magabiztos, józan életű férfi. Fontos hivatalba járhat, ahol vezető beosztást élvez, mert többen köszönnek neki előre, még jól öltözött nők is. Csak nagy tekintélynek jár ki ennyi tisztelet... Inkább idősebbeknek köszön előre. Egyszer talán, ha elhaladna előtte, és elejtené a zsebkendőt, biztos, hogy meghozná az ártatlan köszönőviszonyt. Csakhogy ezt már elavultnak tartja... ...Helyette naponta kihozza a nyíló kaktuszt a cserépben, pedig a tágas szobában is friss a levegő, de a virág mögül akarja látni őt... Ilyenkor aztán látása benyúlik a férfi lakásába: a félhomályos előszobában leteszi előbb az esernyőt, majd helyére állítja a táskát, vetkőzik, felveszi a kockás házikabátot, kirakja a hozott holmikat, a húsfélét a hűtő- szekrénybe rakja és a piros konyhában felmelegíti az ebédet, asztalhoz ül... nem iszik, nem cigarettázik, csak falatozik mértékletesen, finoman, angolosan, mintha őt nézné a világ... Ebéd után egy kis kávé, halk zene, de mintha kellene még valaki az illatos szobába... Egyszer aztán, amely talán a végítélet napjához hasonlított, megint kilép az erkélyre a kaktusszal, várja, de nem jő. Pedig ez a pontos idő. Késik, nagyot késik. Telnek-múlnak az órák, szeme ott az úton, csak nem érkezik... Nagy sokára, bár hiányzott volna ez a pillanat, mintha egy eltévedt isten felborogatná a világ rendjét, meginog alatta a föld... Jön a férfi, de mintha egy másik ember közeledne helyette: egy idegen, egy ismeretlen... K alapja, nyakkendője félrecsúszva, zakója kigombolva, még talán falas is, esernyője a nyakában, táskája kalimpál, léptei bizonytalanok, és arca már nincs... Kiesik kezéből a cserép, és összetörik a virág...
