Heves Megyei Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-04 / 54. szám
1995. március 4., szombat Hétvégi Magazin 9. oldal Kati második élete- Gondolkodnom kell a dolgon... Beszéljünk meg egy másik időpontot! - mondja zavartan a boldogi fiatalasszony. Botját félretámasztja, és mosolyog. Kényelmetlenül érzem magam. Állok szárnyaszegetten, tőle remélek bátorítást. Ébredj! - ripakodok magamra. Társaságomban az egyik legcsinosabb, legszeretetreméltóbb jelenség, akivel valaha találkoztam, én meg leblokkolok. Mi van velem? Bötösné Peigelbeck Kati tudja a választ. Sokkal erősebb ő, mint én. Gyötrődésemet látva rám néz kedvesen, s egyszerre biztos vagyok benne: segít nekem.- Hogy milyen volt tizenévesnek lenni? - kérdez visz- sza, miután helyet foglalunk. Nike sportruhát visel, lábán ugyanilyen márkájú edzőcipő. Vidámnak látom. - Jó volt. Nagyon jó. Gyöngyösre jártam, a ruhaipari szakközép- iskolába, s ott is érettségiztem. Szerettem volna ötödikben folytatni, csak hát...- Csak hát?- Közbejött a baba - pirul el egy kicsit. Nagyon aranyos.- így aztán már négy hónapos terhes voltam, amikor '93 októberében összeházasodtunk Marcival. Örültünk a kicsinek, tervezgettük az életünket... A férjem Németországban dolgozott már akkor is, így amikor nagy ritkán hazajött, nem győztünk örülni egymásnak. A pici növekedett, iz- gett-mozgott a hasamban, szinte minden percünket lekötötte a fejlődése. De hát ezzel mindenki így van, nem? Bólintok, miközben már a következő kérdést fontolgatom. Elkerülhetetlenül közeledünk ahhoz a Mikulás-hajnalhoz, s egyre bizonytalanabbá válók. Megint Kati a határozottabb. Vár egy kicsit, majd magától folytatja:- December elején Marci hazajött. Tudod, Németországban télen megáll az élet. A terhességem huszonnegyedik hetében jártam', úgy gondoltuk, felmegyünk Pestre, ultrahangvizsgálatra. Hatodikán hajnalban beszálltunk a régi, 200-as Merőinkbe, hogy időben odaérjünk. Hosszabb csend áll közénk. Később a szünetek egyre szaporábbak.- Aszódon, a kartali leágazónál jártunk... - néz maga elé. — Sötét volt, köd, az útra ráfagyott a hóié. A férjem vezetett, én az anyósülésen foglaltam helyet. A kanyarnál egyszer csak csúszni kezdtünk... Talán harminccal mehettünk, de így se tudtunk megállni. Átvillant az agyamon, mekkora szerencse, hogy sem előttünk, sem utánunk nincs autó. Csúsztunk... Egészen a bal oldalra, a szalagkorlátig. Gondoltam, az majd megfog bennünket, de nem így történt. Visszacsapódtunk jobbra.- Minden pillanatra ilyen jól emlékszel?- Egészen addig, amíg el nem altattak. Szóval visszacsúsztunk a jobb oldalra, pontosan arra a helyre, ahol egy régebbi baleset nyomán hiányzott a korlát egy része. A maradék pedig - mint valami dárda- egyenesen meredt előre, amerre az autónk araszolt, megállíthatatlanul. Kati mellőzi a teátrális érzelemnyilvánítást, elbeszélése alapján mégis kibontakozik az események tökéletes dramaturgiája. Döbbenten hallgatom.- Az egész egy pillanat alatt lezajlott. Nagy lökést éreztünk, a vasrúd belefúródott a Mercedes jobb első lámpájába, felnyársalta az egész kocsit, és átszúrta a hátsó ülést... Csak a szememmel biztatom, hogy folytassa. Talán nincs is szüksége rá. A történet tovább pereg.- Mint általában a kismamák, én is terpeszben ültem. Az ütközéskor a hasam elé kaptam a kezem. Amikor megállt az autó, a férjem szólt: nincs semmi baj, nyugodjak meg. Minden rendben, feleltem, jól vagyok. Ekkor hirtelen úgy tűnt, mintha vérez- nék. Azonnal a babára gondoltam... Lenéztem. Úristen, mondtam, nincs lábami- Iszonyatos kínokat élhettél át... - szúrom közbe inkább csak azért, hogy ne szakadjon el a fonál. Szerencsére Katin látom, hogy nagyon erős', igyekszik tényszerű maradni, aminek nagyon örülök.- Semmit nem éreztem — mondja, s szinte még most is csodálkozik. — A befúródó korlát a hátsó ülésre sodorta a lábam. Az összes csont eltörött, a seb úgy hatott, mint egy nyíló rózsa. Keserűen nevet a szemléletes hasonlaton.- Nem lettél rosszul?- Máskor egy vérvételtől is elájultam. Talán a sokkhatás miatt, nem tudom, de most még nem is sírtam. Pillanatokon belül odatódultak az emberek... Háromnegyed hat volt, mindenki munkába sietett. Marci kiszállt a kocsiból, és közölte, nincs semmi probléma. Pedig jobban megijedt, mint én. Az ügyeletes orvos percek alatt odaért, kaptam egy injekciót. Jöttek a rendőrök is, csak a mentőkre és a tűzoltókra kellett várni. Végig az autóban maradtam, mert nem mertek megmozdítani. A lábam természetellenes szögben a hátsó ülésen volt... Végül szabályszerűen levágták rólam a karosszériát, kaptam egy infúziót, s csak ezt követően emeltek ki. A hatvani kórház intenzív osztályán ébredtem.-Túla műtéten?- Igen. Még altatás közben hallottam, hogy az orvosok öt vagy hat nyílt törést számoltak össze a térdem és a bokám között. A lábfejem is teljesen elroncsolódott. Mondták, nem biztos, hogy megmenthetik. Az utolsó gondolatom az volt: mindegy, csak életben maradjak. Amikor magamhoz tértem, mindössze annyit kérdeztem, mennyi maradt a lábamból? Nincs mese, előkerülnek a papírzsebkendők. Felajánlom Katinak, ha nehezére esik a beszéd, folytassuk máskor. Még könnyes a szeme, de már mosolyog. „Kérdezz nyugodtan bármiről” - ad egy újabb impulzust.- A babával mi történt?- Még élt, miközben combközép fölött befejezték az amputálást. A délutáni vizitre azonban már meghalt. Másnap reggel megindították a szülést.- Kislány volt?- Igen... * (Hivatalos következménye is lett a szerencsétlenségnek. Az aszódiak Gödöllőre küldtek egy papírt, miszerint Bötös Mártonnak büntetést kell fizetnie, mivel közlekedési balesetet okozott. Azóta azonban sem értesítést, sem csekket nem kaptak. Katiék most tájékozódnak az esetleges kártérítés lehetőségéről, ugyanis a korlát négy évig állt rongáltan. A sors tragikus iróniája, hogy másnap ugyanott újból ütközés történt... A kamionos és a trabantos a fiatalasszony mellett feküdtek az intenzív osztályon. A szalagkorlátot ezt követően néhány héten belül kijavították.) * Idétlen kérdés következik.- Nagyon elkeseredtél?- Azt mondják, hogy nem. Inkább csak magamban.- Kifelé tartottad magad?- Szerintem kell. A férjemet megviselték a történtek, a mai napig önmagát hibáztatja. Ahogy ismerem, csak akkor jön teljesen rendbe, ha lesz egy másik gyerekünk. Talán mondanom sem kell, édesanyámat is mennyire megviselték az események. Nincs annál nagyobb bánat, ha az ember gyermekével történik valami... Kénytelen voltam én erősnek mutatkozni. Rágyújtok. Kati pattan. Hamutartót hoz, üdítővel kínál.- Azelőtt soha nem láttam fél lábú embert — ül le újból, egy mozdulattal térdben meghajlítva a művégtagot. S ha találkoztam is ilyennel, tudomást sem vettem róla. Hiába, ha egészséges valaki, ritkán gondol arra, micsoda szörnyű betegségek léteznek. Pesten, a szanatóriumban jöttem rendbe testileg-lelkileg. Rengeteg hasonló sorsú fiatalt ismertem meg, láttam rajtuk az élni akarást, a türelmet, ahogy az állapotukat viselik. Ez tartotta bennem a lelket. Április végén így könnyebb volt végleg hazajönni.- A faluban hogyan fogadtak?- Eleinte nagyon megnéztek, hiszen Boldogon mindenki ismeri a másikat. Olyan nem volt, aki elidegenedett volna tőlem. Rendesen bántak velem, emberszámba vettek. Egyesek sajnálkoztak, pedig - ne vegyék rossz néven, hisz nincs rám írva - ennél jobban semmi nem idegesít. Még most is sokan féltenek, babusgatnak. Az idősebbek között akadt, aki előre „vigasztalt” : ne legyek elkeseredve, ha majd elhagy a férjem, mert hát neki nőre lesz szüksége...- Persze, Marci veled maradt!- Nézd, ha egy kapcsolatban ilyesmi történik, előbb-utóbb bebizonyosodik, hogy tényleg összetartozik-e két ember. Mi sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.-Szeret téged...- Nagyon... - __ lábad könnybe a szeme. - És én is őt. *- Érzelmileg hál' Istennek rendbe jöttél. Gyakorlatilag mennyivel másabb a mostani életed, mint korábban?- Ahogy vesszük. Régebben sokat varrtam, kézimunkáztam. Ezt most is folytatom. Elvégzek minden munkát a ház körül, csak duplaannyi időbe és energiába kerül. Ami nagyon hiányzik, a kerékpározás. Tavasztól őszig mindennap bringáztam, volt olyan, hogy 30-40 kilométert is letekertem esténként. Ez az, amit nem tehetek többé soha.- Hallom, építkeztek. A községházán mondták, hogy te intézed a szokásos teendőket.- Muszáj valakinek. Marci külföldön van, s én nem szeretnék másoktól kérni. Bizonyítani akarok, főleg magamnak.- Szükséges ez újra meg újra?- Mindig kell valami cél. Például, amikor a kórházból hazajöttem, eleinte nem takarítottam. Zavart a tétlenség. Átgondoltam, mire lenne szükség, aztán lassan nekiláttam. Apránként, fokozatosan haladtam. Jó érzés volt, ha sikerült valami.- A baleset óta eltelt már olyan nap, hogy megfeledkeztél a történtekről?- Egyre ritkábban jut eszembe. Reggel felkelek, felcsatolom a műlábamat, mintha a megszokott cipőmbe, pulóverembe bújnék. Természetesnek tűnik. Ha örökké azon törném a fejem, miért kellett ennek így történnie, saját magamat készíteném ki. Meg a környezetemet.- Azóta ültél autóban?- Persze. Vezetek is majd, csak előbb orvosi bizottság elé kell állni. Nem félek, ha erre gondolsz. A kanyarokban azért megszorítom Marci kezét, rászólok, pedig nagyon óvatos.- Húszéves vagy, csinos, fiatal nő. Bizonyára mindig érdekelt a küllem, a divat... Klassz ez a szabadidőruha rajtad, de hát a szoknya, a magas sarkú cipő azért mégis más.- Na látod, a cipővásárlás az egyik legnagyobb gondom - nevet jóízűen. Először, amióta együtt vagyunk. Kifejezésében minden benne van: a dilemma, amit egy nő érezhet, ha nem tudja eldönteni, mit vegyen fel; ugyanakkor a Kati két'élete - amikor még minden szép volt ...és napjainkban, újra bizakodva A Mercedes a tragédia után Az érettségi tablókép földi hívságok iránti legyintés. Arra, ami egykor tényleg fontos lehetett. Előkerülnek a fényképek. Kati itt, Kati ott, Kati mindenütt. Egyedül, a férjével, a családdal, a barátokkal. Miniszoknya, fürdőruha, rövidnadrág, Balaton. Majd egy másik album: Kati mankóval, járókerettel, műlábbal.- A régi felvételeken mindig a jobb lábam került előre... — mutatja fanyar mosoly kíséretében. - Rajongtam a nőies holmikért. Szinte állandóan rövid ruhákat viseltem. Tulajdonképpen a szoknyát most is felveszem, csak meg kell választanom, milyen legyen. Szerencse, hogy varrónő vagyok, mert a boltból nem tudnék öltözni: Vastag harisnyát húzok, hogy ne lát- szódjon a protézis. Egyszer bermudanadrágban utaztam Pestre. Nem számított, mit mondanak.- Az osztálytársaiddal tartod a kapcsolatot?- A kórházban mindennap meglátogattak. Nagyon jólesett. Szeretettel gondolok rájuk, nincs bennem irigység. Ellenben ha az utcán egy magas, manöken alkatú nő jön szembe, eszembe jut még a baleset.- Sokan - ha bajba kerülnek - a végzetet hibáztatják: miért éppen én, miért nem más?- Mindenkinek megírták a sorsát előre. Amikor Marci elcsügged és sajnálkozik, hogy ha nem vett volna soha feleségül, akkor... Ilyenkor mondom neki: ha te nem, akkor valaki más. így kell elfogadnunk.- Vallásos vagy?- Templomba nem járok, de hiszek Istenben.- Nem teszel szemrehányást neki?- Soha - rázza meg határozottan a fejét. - Minden este imádkozom. Utána könnyebb. * Összeszedem az irataimat, de nehéz távozásra bírni magam. Érzem, szükség lenne még valami „heppiend”-félére, valami pozitív végkifejletre ennyi szomorúság után. Csodálom Katit. A férjét nemkülönben, noha még nem találkoztunk. Elképzelésem sincs - nem is lehet —, mekkora szakítópróbája volt a baleset a házasságuknak. Ám a tények önmagukért beszélnek. Égymáshoz való kötődésüket, egy ekkora szerelmet - ezt őszintén gondolom - csak irigyelni lehet. Ballagunk kifelé a kapuhoz. Pajkos kiskutya szaladgál körülöttünk, örülve a hirtelen jött tavasznak.- Most már csak jobb jöhet - mosolyog titokzatosan Kati, sokatmondóan a pocakjára szorítva tenyerét. Adná az Isten! - gondolom magamban. Mert valóban rájuk férne már a boldogság. Még a cikk írása közben is örülök közös „titkunknak”, amikor a telefon megcsörren.- Nem jött össze — mondja szomorúan az utolsó pillanatban. - De tudod, csak azért sem adjuk fel. Soha. Tari Ottó
