Heves Megyei Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-18 / 65. szám
1995. március 18., szombat Hétvégi Magazin 9. oldal Szemünk világa A szem a lélek tükre... Ablakunk a világra. Óvjuk, féltjük, vigyázunk rá. Gyógyítóik, az orvosok mindennapi munkájuk során számunkra nem mindennapi feladatot látnak el... Az egri kórház szemészetének életébe pillanthatunk be. Kaposi Tamás képriportja Egy kiállítás közelebbről A fának törzse és koronája Ahogyan mostanában meghívóimat és emlékeimet rendezgetem, egyre többször, csaknem havonta bukkan fel Kor- ponay Margó neve. A meghívón tájképek, az ismerős és ismeretlen alakzatok, a hazaiak és a távolból hozottak. Most éppen Pesten láttam munkáit, majd máshol, majd megint Pesten, most meg Egerben, a megyei könyvtárban. Indulására is emlékszem. Korga György, értő mestere nyitotta meg első tárlatát szülőfalujában, Egerszalókon. Akkortájt a falu mögé magasodó dombokon-hegyeken az erdők lombja zúgott, a sejtelmes kékek csak úgy ránk szabadultak, mintha a gyerekkori emlékek, azok a bizonyos első és meghatározó lelki riadalmak leképezései lettek volna az ak- varellek. Majd egyre inkább belemerészkedett az asszonyi világ ábrázolásába. Anyaságát is ünnepelte abban, ahogyan a lombok, a felhők közé, néha fölé odaszerezte dísznek, ékességnek, mondanivalónak a gyermeki arcot, a kislány ham- vasságát. Fehér ruhás, karcsú nimfák is lépkedtek a képzeletbeli és a valósághoz nagyon hasonlatos réteken, fák között, hogy kifejezzék a lírát, az érzelmeket, azt a szelíd szertelenséget, amit a művész lelke átadhat-átruházhat másokra anélkül, hogy bármit hozzá kellene tennie mindahhoz, ami az ő lelki sajátja. Sokáig a fenséges határán járkált lengő léptű alakjaival ez a művészasszony. Szerette, akarta szeretni az erdőt, a nagy tömeget, a lomb kékségét, azt a párát, ahogyan felcsapódik a mélyből a nap sugaraival elkeveredve, vagy attól egy kicsit „felgőzölve” nekirugaszkodnak az égnek. Talán azért is, hogy az emberi vágyakat, szenvedélyeket magukkal sodorják. Mára a fantázia, a hevület lecsillapulni látszik Korponay Margónál. Nem barangol be a sűrű rengetegbe, nem feltétlen kívánja a napfényt megszűrő lombkoronákat, az árnyakat, a fák közötti csendet, elmélázá- sát nyomon követni. Kint marad a hegyek közötti „laposban”, ott, az erdő-köztes hegyi réten, ahol - ki tudja, miért? - ott áll magában, magának egyetlen fa. Görcsösen belekapaszkodva gyökereivel a földbe, abba a talajba, ahol a rögök igencsak kénytelenek megbújni a sziklák között, hogy táplálják ezt a magányost. Az egyik ilyen fa ágai szikárak, mint ahogyan a kapaszkodást is felmutató inas gyökerek is azt igazolják, hogy itt az élni akarás, az erő viaskodik az idővel, az elemekkel, a széllel, viharokkal, az erővel, a forrósággal, a jéggel, a havazásokkal, az évszakok rohamaival. „Kétezer évesek” - írja a látvány alá a festő. Fel is kapom a fejem. Hogy hogyan lehet ezt állítani erről a meggyötörtnek látszó, de eleven lombozató valamiről, hogy itt áll, közöttünk, nekünk, és hírt adhatna arról, ha odafigyelnénk, hogyan zúgtak el a hadak és egyéb szerencsétlenségek ezen a tájon, mik pusztultak el itt, miközben „ő”, ez a fa itt áll vigyázzban, feszesen, felmutatva egyéniségét, múltját és jelenét ennek az asszonynak, aki úgy gondolja, hogy az akvarell meg ő, a művész okulásul használhatja ezt a természeti jelenséget, ezt az erőt, ezt a jelzetet, mert szeretné bebizonyítani, hogy ugyan minden változik, minden egy óriási egység parányi része, és az ember azzal hálálhatja meg Teremtőjének a létezést, hogy mindig valami újat vesz észre abból a rengetegből, ami őt körülveszi. Mint ő, Korponay Margó mostanában. Eddig a lomb susogása ejtette csapdájába, azokat a harmóniákat jegyezte le ecsettel, amik a gallya ujjhegyein zúgtak fel nekik. Mára a fa törzse, ez erő, a kitartás, a kemény bizonyosság, a határozottság, a mindent túlélés szimbólumát mutogatja a karcsú fákban, a tömzsi szereplőkben, ahogyan ott állnak magabiztos magányban, akár a bükki fennsíkokban, akár az Alpok tisztásaiban, jelként, okításként is odatűzve. Az újságban kihozható fotók nem érzékeltetik eléggé, hány szín, hány forma, hány gondolat, hány kapcsolat rétegződik rá a fatörzsre, mit szólnának, ha jól megszólítanánk ezeket a Az Alpok lábánál magányosokat, hogyan érzik magukat, amikor a művész megközelíti őket, hogy emelnék fel a fejüket, látni szeretné, mennyi erő, mennyi jellem - majdhogynem azt mondtam, mennyi férfiasság - búvik meg a kéreg alatt? Vagy minden csak titok, mint az is, hogyan vándorolnak az élmények és a hangsúlyok egy alkotóban, mikor ki akarja fejezni a világot és vele együtt önmagát? Farkas András
