Heves Megyei Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-11 / 36. szám

1995. február 11., szombat Hétvégi Magazin 9. oldal Hajdanvolt szép idők farsangjai A répafogú tollas-maszkos legény nagy derűt keltett A lig ér véget a szilveszter, s lám, egy hét múlva, vízkereszt napjától me­gint kezdődhet a vigasság. S tart ez kérem, egészen hamva­zószerdáig. Bár a hiedelmek zömének szempontjából a far­sangvasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd alkotja a farsan­got. De hogy ne legyen ilyen egyszerű, mifelénk is kitolódik a határa. A hamvazószerdát kö­vető napon az egynapos böjt után felfüggesztik a koplalást, hogy a maradékot elfogyaszt­hassák. Ennek a napnak - nem túl udvarias kifejezéssel - zabá- lócsütörtök vagy torkos-, tob­zódócsütörtök a neve. Egyszó­val, akárhonnan is nézzük, mi magyarok megtaláljuk az al­kalmat az eszem-iszomra, a dí- nomdánomra. Ha farsang, akkor bál is. A naptári év jeles napjaihoz fű­ződő táncalkalmak. Sok helyütt már kövércsütörtökön elkezdő­dik a tánc, de a legzajosabb mindig is a húshagyókeddi volt, amikor éjfélig tartott a mulat­ság. Hogyan is volt ez régen? Miről is mesélnek a letűnt idők far­sangjai? Az egri legények ritkán verekednek A nagyidai előnevet viselő Sá­voly Lajos, Heves és Külső-Szolnok megye árva­széki jegyzője igen érdekesen „Harcsa szabó frakkja foga­lom” írja le az 1600-as években, ho­gyan is mula­toztak az eg­riek. Nos, „az egri kapásif­júság víg sze­szélyénél fogva” az úgynevezett ivóban (far­sangi mulat­ság) gyűlt össze. „Meg- kéreték ti. va- lamelly gazda, hogy lakát áten­gedné. Enge- delmet nyer­vén bort vesznek, ze­nét fogadnak, s ünnep- s va­sárnapokon mintegy 20-30 ifjú összegyűl. Reggelig mulatnak itt, s ritkán verekednek, mindamellett, hogy sok bort fogyasztanak.” És kérem, ha egy leány már volt ivóban, megvolt a remé­nye, hogy férjhez menjen. Ám akit nem hívtak meg „ezen népgyűldébe”, bizony, szé­gyellhette magát! Volt itt aztán minden, mi szem-szájnak in­gere. A zsemlelevest követte a disznóhúsos káposzta, a kása és a sült szárnyasok. Aztán táncra perdültek: a lányok igen bő, számtalan ráncba kényszerűéit rövid szoknyában, fehér piquet, fekete bársonnyal hímzett mel­lényben. A tehetősebb ifjak bő, s kurta gyolcs lábravalóban, prémes dolmányban. Leg­inkább a csárdást járták, olykor teutsch (keringő) is „parancsol- tatik az úri nép számára”. S most ugorjunk négy évszá­zadot! Az egri Gácsi Attiláné, aki az ötvenes évek elején a Szálában lakott, így emlékszik vissza az akkori farsangokra:- Répás rétest, bablevest főz­tünk füstölt hússal, a vendéget pampuskával, herőcével kínál­tuk. Két-három család össze­gyűlt, mulattunk otthon éjsza­kába menően. A szüléink beöl­töztettek minket saját ruhá­jukba, emlékszem, anyukám tokot tett a fejemre, négy alsó­szoknya, szoknya fölé paraszt­kötény került. Abban kellett táncolni, apuka úgy megpörge­tett! Később, nagyobbacska lé­vén, a Csonka mecset mellett lévő legényegyletbe jártunk bálba. Akkor még szerényebb táncok voltak, a keringő, afox- trott, a csacsacsa ment. Igen szép slágerek voltak, a Marina, marina, a Reszket a hold a tó vizén, a Rózsabimbó. Szép is volt még akkor... Húshagyókedden: sztrapacskalakoma Észak-Magyarországon egé­szen a hetvenes évekig szokás volt a hajdani iparoskor nagy attrakciója, a maszkos alakos- kodó, adománygyűjtő felvonu­lás az iparoskörben rendezett sztrapacskavacsorára és az azt követő táncra. A farsang befe- jeztéhez egyébként hozzátarto­zott még a kerülés, kódulás, vagy ahogy a hevesi palócok mondták: a remélés. Pa- ládi-Kovács Attila helyszíni megfigyelése nyomán írta le a novaji és az ostorosi remény­lést. Mit tetszenek gondolni, mi volt ennek is a lényege? Hát persze hogy az evés-ivás. Böjt­fogadó szerdán a falun végig­vonuló bekormozott, tollas arcú maszkos legények minden ház­nál megálltak, a házigazda megkínálta őket itallal, s buty- kosukba is töltött. Gondolhatni, hogy volt nagy nevetés, vigas­ság a répafogú, medvének, kos­nak, mindenféle állatnak öltö­Az 1900-as évek ideális párja: karcsún, fitten, elegánsan zött alakok láttán. Gondolom, a bor is megtette hatását. No, lényeg az, hogy két-há- rom óra alatt összegyűlt renge­teg éleleiem: legalább 15-20 kiló szalonna, egy-két zsák liszt, 200-300 tojás és bőséggel túró. Nem csoda, ha negyven-ötven literes fazékban főzték az asz- szonyok a sztrapacskát. A nyers krumplit megreszelték, tojást ütöttek bele, sóval ízesítették, majd lisztet tettek hozzá, s ad­dig kevergették, míg pépessé nem vált. Ekkor egy falapról, a sztrapacskahányóról a forró vízbe szaggatták. Mikor a víz felvetette a tésztát, lyukas ka­nállal egy tálba szedték, forró zsírral vagy vajjal megöntözték és túróval meghintették. Legin­kább juhtúróval fogyasztották, féhér szalonnát pirítottak a tete­jére. De az is előfordult, hogy füstölt kolbászt és sódart sütöt­tek, s azzal hintették meg a tál­ban a tetejét. No persze, tejfölt is tettek rá, hogy ne legyen szá­raz. Régen a sztrapacskát egy nagy tálból közösen ették, s enélkül elképzelhetetlen volt a farsang. Mit mondjak, nem volt kifejezetten egy fogyókúra, mi­kor az iparoskörben nekiálltak falatozni, s utána mindezt jó borral leöblítették. Hogy miért hívták mindezt böjtnek? Rej­tély... Táncol Pest-Buda, és mind a vármegyék Ki látott már farsangot bál nél­kül?! Legyen az arisztokrácia vagy úri középosztály, a mo­narchia vagy a két világháború között, mindenki ropta. Az 1870-es években a Magyar Ba­zár arra oktatta olvasóit, hogy az elsőbálozó leány mindig fe­hér, fodros tüli, muszlin vagy organdi ruhát hordjon, s csak a második évadban választhatott rózsaszín, világoskék, halvány- sárga vagy almazöld között. Szerény kivágás és ékszer. Ha már több éve farsangolt, sárgát, lilát vagy vöröset is felvehetett, no de ki a fene akarta világgá kürtölni, hogy évek óta még mindig nem kelt el?! Kérem szépen, az idősebb hölgyeknek - hiszik vagy sem - kövéren il­lett megjelenni a bálon akkori­ban! Hízókúra-hirdetések jelen­tek meg a lapokban, melyek szerint napjában kilencszer kell enni, s hat hét alatt garantált a húsz kiló hízás. (Kedves nő­nemű „sorstársaim”, hogy miért nem akkor éltünk mi?!) Jaj, de meg ne feledkezzünk a férfiakról! Nos, frakk, fehér vágott lakkcipő, fehér kemény ing csokomyakkendővel, arany vagy gyöngy inggomb, hosszú fekete harisnya volt a módi a megyebálokon. A két világháború között há­zakhoz is hivatalosak voltak a vendégek. Nos, ha a meghívót tíz nappal előbb kapták meg, kötelező volt a frakk és a nagy­estélyi, ha viszont csak két-há- rom nappal előbb, megfelelt a szmoking és a kisestélyi. Egyébként is kitört a tánc­őrület! Táncolt Pest-Buda, és mind a vármegyék. A Színházi Elet 1913-ban azt írta, hogy a honfoglaló Árpád nem hódí­totta meg olyan gyorsan Ma­gyarországot, mint a tangó. A húszas években aztán betört a shimmy, a foxtrott, az angolke­ringő, s főleg a charleston. Idő­közben a ruhák hol hosszab­bodtak, hol rövidültek, hol szű­kültek, hol bővültek, hol „szé­pültek”, hol „csúnyultak”, hol „komolyabbá”, hol „vicce­sebbé” váltak. Kinek-kinek íz­lése és megítélése szerint. Nem véletlen, hogy ilyen slágerek születtek: Jaj, Sári rosszul lett, mert a szoknya hosszú lett... Vagy: Ezt a szoknyát úgy hív­ják, hogy bukj-el-szoknya... No és a táncok? Emlékeznek? Jön-e velem naccsád shimmy-t járni, bizse­reg a vérem, nem tud várni... Vagy pedig erre: Nem kell már a rumba, minden tánc ma nulla, csak a szamba jó! És ha már ennyire belemerültünk a nosz­talgiába, idézzük fel, mire mu­lattak az oly emlékezetes Jávor Pál idejében. Szinte halljuk a vérpezsdítő ritmusú muzsikát: Honvéd banda szól a Stefáni-, szól a Stefánián, itt a konflis, jó Jean Cocteau rajza és díszí­tésterve 1937-ből Természetesen „illik” ekkor a pezsgőspoharat földhöz csap- dosni, hadd törjön ízzé-porrá! Karády „hamvadó cigaretta­végé”-re viszont szorosan, ké­jesen simul egymáshoz férfi s a nő... Dúl a háború, 1941 telén ria­dalom támad Budapesten a di­vathölgyek körében a magánau­tók és taxik betiltása miatt. Ho­gyan menjenek hosszú estélyi ruhában a farsangi bálokra gyalogosan? A Színházi Maga­zin panaszkodott: „Rövid, spor­tos trottőrruhában viszont nem illik megjelenni, arról nem be­szélve, hogy még a hangulatot is elrontaná az ily helytelen öl­tözködés.” Nos, egy évvel később a Női Divat című lap eloszlatja az ag­godalmat, nagyon célszerűen, hogy a hölgyek meg legyenek elégedve. Persze, a megoldás nem az volt, hogy az iszonyat korszakában, az embertelen há­ború idején hagyjanak föl a reprezentálással. Egyszerűen kitalálta a rövid estélyi ruhát, amely megfelelően díszítve pó­tolja a hosszút, s lehetővé teszi az autóbuszon, villamoson, mi több, a gyalogközlekedést is. Igaz, ehhez hozzájárult az anyaghiány, meg az, hogy a cérnát, fonalat, bélésárut jegyre adták. Mindez a hölgyeket s urakat nem gátolta abban, hogy részt vegyenek a farsangi bálokon. Netten, fitten, karcsún, elegán­san. Hogy szóljon a zene, fogyjon a pezsgő, s mind a hidegtálak. Bár a szűk ruha nemigen tette lehetővé a bőséges falatozást, arról nem is beszélve: az akkori idők sikkje inkább a harisnya­kötés, az érmelegítő-kötés volt, semmint a jóízű étkezés. De a mulatozásnak, a tánc­nak semmi sem vethetett gátat. Amely hölgynek nem volt part­nere, nosza, parkett-táncosok libbentek eléje, s kérték föl őket. De életre szóló szerelmek is szövődtek, mert ez az egye­düli a világon, mely kortalan. Mikes Márta A házaknál is nagy a vigasság Téltemető. Viszik a kiszebábut lesz beszállni, jó lesz beszállni ám! mellény, fekete nadrág, klack kalap, fehér glaszékesztyű, ki-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents