Heves Megyei Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-11 / 36. szám
éwÉw* lliisii A hárompúpú hegy E gy asszony és egy férfi ment felfelé a déli hőben izzó Szent Imre utcán. A város fölött mozdulatlanul állott a levegő, mint az örökkévalóság. A vakító kék égboltozaton csak a Szarkakő irányában lebegett egy fehér felhőgomoly, de az is szemlátomást zsugorodott. Ezerkilencszáztizennégy nyara volt. A férfi hátrataszította gyűrött kalapját,-s keze fejével végigtörölt barnára sült homlokán. Középtermetűnél csak valamivel alacsonyabb, széles vállú, szőke ember volt, különös, ide-oda ringó léptekkel járt. Ha Székelyudvarhely nem esett volna olyan messze az óceánoktól, akkor lakosai rögtön felismerhették volna benne az egykori tengerjárót. Balázs István hét esztendőt töltött Pulában. Először két évig mint matróz a Prinz Eugen csatahajón. Aztán mint hajóács. Nem voltak könnyű esztendők... Almaiban most is fel-felrémlik néha a kiképzés... a fehér egyenruhás tiszt urak, s különösen egy-egy altiszt... ahogyan a legénységet Szemlér Ferenc: kezelték... a megalázó büntetések... Egy életre meggyűlölhette volna miattuk a tengert. Mindennek hátterében azonban mégis mindig ott csillogott az Adria édes-meleg kékje, a ragyogó égboltozat, a fűszeres-sós levegő. Olykor akaratlan vágyakozás fogta el, noha tudta, hogy ha el is jutna még egyszer odáig, emlékein kívül semmi egyebet nem találna már. Hiszen mást sem hozott akkoriban onnét magával, mint egy elbocsátó levelet - és ezt a különös ingó járást. Járását később mindhárom fia örökölte vagy eltanulta, s ezért a Balázsokat az udvarhelyiek már messziről megkülönböztették másoktól.- Erős meleg van - mondta csak úgy.- Az! - visszhangozta felesége. Barna szemöldökét rosszallva húzta össze, mert most vette csak észre, hogy férje ismét ócska kalapját hordja. Arra sem tudja rábeszélni, hogy a városias kabáthoz nadrágot viseljen a fehér székely harisnya helyett. S most még ez a szedett-vedett kalap is! Sötét szeme még jobban elsötétült.- A tengeren még melegebb van. Pulában néha majd megsültünk. Hát még, amikor júliusban kiköttettek a főárbochoz, mert a levest végigloccsantottam a fedélzeten! Azt hittem, belepusztulok... Pedig milyen fiatal voltam! Jól van, no! - nevette el magát, amikor a felesége arcán kelletlenséget vélt felfedezni. - Már nem is beszélek főbbet. Pedig ha tudnád...- Hiszen én tudom - vonta össze szemöldökét ismét az asszony. Még a levelet is láttam, amit tegnap kaptál. Hej, ha engem hívnának!... Egy ideig szótlanul ballagtak egymás mellett a macskakövekkel kirakott, dombnak tartó szűk utcán. Ember, állat lankadtan pihent a lomha hőben, csak az egyik zöldre festett, boltíves kapu alatt mosdott egy nyúlánk, fekete macska. Most a kapunyitásra megriadt, s nagyot prüszkölve kapaszkodott fel a sötétszürke deszkapalánkon. A kijövő egy pillanatig hunyorgott, aztán felismerte a Balázs házaspárt.- Na, hogy van Pistike? - kérdezte, s megigazította orrán a szemüveget.- Köszönöm kérdését, doktor úr, mintha már egy kicsit összeszedte volna magát. Étvágya is van, csak a nap nem akarja megfogni... - felelt az asszony, és kedvesen az orvosra nézett. —' Hm, hm... — mormogott az orvos, és fekete táskáját ide-oda ingatta. - Gyenge a gyermek...- Hát! - tétovázott a férfi. - Mi mindent megteszünk.- Igen, igen! - mondotta az orvos kissé türelmetlenül. A nagy melegben az izzadtság lassan csurogni kezdett kettős keménygaílérja mögött, s a végig begombolt mellény is fojtogatta.- El kellene vinni innét valamerre. Levegőváltozás kell neki. Ha tenger mellett ülhetne vagy egy hónapot... A férfi bosszúsan elnevette magát.- Tenger mellett...! Hol van nekem ahhoz pénzem...? Nem vagyok én úr.- Persze, persze - avatkozott közbe az asszony - Pistikének is, meg a másik kettőnek is. Igaz, hogy szegények vagyunk, de ha az uram nem volna olyan makacs, és elfogadná...- Ugyan, hallgass! - kiáltott rá most hirtelen a férje, és arcának barna színén átvillant a pirosság. - Miért ütöd bele az orrod a mások dolgába? Éppen olyan hirtelen hallgatott el, mint ahogy megszólalt, mert az orvos idegesen rándított egyet a vállán. Néhány pillanatra csönd támadt. Hallani lehetett, amint a palánkon túl égy alma halk huppanással hull a füves talajra. Aztán a férfi kezet nyújtott az orvosnak.- Köszönöm, hogy szólt a doktor úr - mondotta -, s köszönöm, hogy olyan szíves hozzánk. Hát majd meggondolom, hogy mit csináljunk. Az orvos gyorsan megrázta a feléje nyújtott, sötétbarnára égett, durva tapintású, kissé széles kezet, s elindult a város irányába. Úgy érezte, hogy mindjárt szétpattan a hőségtől. Sört, sört akart! A házaspár némán haladt a domb emelkedőjén, csak a férfi patkós bakancsa csikor- dult olykor a köveken. Az asszony óvatosan lépdelt emelt sarkú, új fűzős cipőjében, mert kissé szorította parasztosan széles lábfejét. Közeledtek a sárgára meszelt házhoz, amelynek első része lakásul szolgált, míg hátul az ácsműhely húzódott meg. Az asszony megszólalt: / E n azt mondom, hogy mégis fogadd el azt a helyet - mondta szelíden, de határozottan. (Regényrészlet)
