Heves Megyei Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-07-08 / 6. szám

r 3 I ! ) « 4 ) B ) | l > ) I I r i i Baglyok és kavicsok- Honnan valók ezek a ka­vicsok?- A Dunából.- És hogyan szedik ki on­nan?- Kotrógépekkel.- Nem mély a Duna?- Van, ahol mély.- Itt nem?- Itt nem.- Nem azért jöttem, hogy ezt megkérdezzem.- Azt gondolom! A földön heverő lomok kö­zött válogatott. Egyikét-mási- kát koszos zsákokba dobálta. A maradékot pedig egy ku­pacba a fa tövébe rakta. Két óra felé járt.- Ma nem csináltam sem­mit. Reggel meglátogatott va­laki. Hozott egy üveg italt. El­fogyott. A két zsák száját összecso­mózta, így vetette át a vállán.- Most már hagyjon ma­gamra. Mennem kell. A Duna-partról rövidke út vezet a város felé. A tonnányi kavicsokkal megrakott teher­autók egyengetik. Esős időben gyalogos ember nehezen bir­kózik meg a ragadós görön­gyökkel. Az éjszaka esett. Ki­értünk az országútra, de egy árva szót sem szóltunk egy­máshoz.- Most már tényleg menjen! Az emberek nem szokták meg, hogy mással látnak. Megmakacsoltam magam.- Nem tágítok, míg meg nem ígéri, hogy beszélget ve­lem.- Ha megtalál - felelte sej­telmesen. - Van ám egy alte- regóm is, vigyázzon, össze ne keverjen bennünket! Megfordult és elment. Kéte­lyek bosszantottak. Vajon el­bújik, hogy soha ne találjam meg? * Merre csatangolhatott, mi dolga lehetett, nem tudom. Visszamentem a partra. Talán hazajön. Leültem egy halom kavicsra, és vártam. Nagyon hideg volt. Nyápic lennék? Os­tobaság! Ha csupán ennyi kellene a világ megváltásához, hogy az ember értelmetlenül fagyos- kodik, igen közel lenne az üd­vözülés. Még miatta sem érez­tem semmi szégyent, csak megborzongtam, ha kemény telekre gondoltam. A kabátom alatt egy üveg italt szorongat­tam. Nem bonthattam föl, ajándékba hoztam. Fürkészve bűvöltem az utat. Képtelenség. A koromsötétben nem fogok észrevenni egy tal­pig fekete embert, csak ha az orrom elé áll.- Hideg van - mondtam.- Akkor minek ül itt?- Gondoltam, itt nem látják mások. Egyáltalán maga az? Nem válaszolt. Talán az ital. Topogtunk egy kicsit, majd mintha hívott volna, elindul­tam a Duna-parti csenevész erdő felé. A kopasz fák törzsei közt időnként megvillant a dombról leereszkedő teherau­tók reflektorfénye. A dunai kavicsok éjszakára sem ma­radnak egyedül, de mindez tő­lünk távol történik. Hallottam, amint az öreg dagasztja a sarat mögöttem.- Szeretem a vizet. Üljünk úgy, hogy lássam! Megadóan szót fogadott. Röstelkedve gondoltam a rej* tegetett üvegre, nem akartam megbántani. De annyira fáz­tam, hogy elő kellett hozakod­nom vele.- Nem szeretek kérni - for­dult felém. A hangjában mégis valami melegség bujkált. Egy rongy­darabbal törölgette arcáról a kormot, míg én a kupakkal bí­belődtem. Arra gondolhatott, amire én.- Elfogadni sem szeretek. Magányos ember vagyok.- Csak a hideg ellen - mondtam, és bátorítóan meg­húztam az üveget. A bűnrossz pálinka megbizsergette el­gémberedett tagjaimat. Férfia­sán megtöröltem az üveg szá­ját, és nem törődve azzal, amit az imént mondott, odanyújtot­tam. Elfogadta.- A kocsmában azt mond­ták, hogy kártyáznak velem, ha megmosom a kezem. Rám ripakodtak, ne dőljek a füg­gönynek, és ne törjem össze a poharat, mert úgysem tudom megfizetni. Hát meg tudnám... A szél időnként felénk fújta a dunai víz szagát. Meghatáro­zatlanul keveredett az öregé­vel. Nem csavarta az orrom. Hol a füstös kocsmát, hol a régi bútorok illatát, hol a ko­romét véltem érezni benne. Esténként tüzet rakott, meg­várta, míg elégnek a rádobált kacatok, a hamut szétterítette, és belefeküdt. Zsíros bőre még a sötétben is feketén fénylett. Vajon a tavaszi esők lemos­sák?- Velem ijesztgetik a gyere­keket: „Ha rossz leszel, elvisz a zsákos ember!” Pedig szelíd vagyok. Omladozok, mint a hegy, amely már évezredek óta állja a szelet és az éjszakát. Röhögnek rajtam. Hirtelen azon kapta magát, hogy beszél. El is hallgatott nyomban. Sokáig bámultunk magunk elé, míg végre meg­szólalt.- Vegyük fának az embert. Először élő fának, aztán kivá­gott fának, majd száraz fának, és végül parázsnak. Amíg ez lejátszódik, az őrület is leját­szódik. Ha életben marad, már soha többé nem lesz az, aki volt... Maga ismerős nekem. Emlékszem a múltra. Ponto­san. Egészen bizonyos, hogy már találkoztunk. Az emberek lusták ahhoz, hogy ne legye­nek olyan egyformák. Köny- nyen belefulladnak az életbe. Néha úgy tűnik nekem, hogy már nem vagyok. Leéltem az életem. Ha nem lennék oly­kor-olykor éhes... A távolba nézett, mintha a túlsó parton keresne valakit.- A felnőttkor a csúzlival kezdődik, mikor az első vadga­lambot meglőjük. És a mada­rak mégis szeretik az embere­ket.- A baglyok is?- Igen. Csak az emberek félnek tőlük. A madár örök óvatosság. Ha elmegy erről a vidékről, én is fogom a mo- tyómat, és odébbállok. Már régen láttam őket. Hálával gondoltam a bag­lyokra. A kormos ujjak nedves cigarettát kotortak elő a fosz­ladozó zsákból. Sokáig sodor- gatta, majd nehezen meggyúj­totta. Ivott egy kis pálinkát, rám nézett, de nem kínált. A kavicshegyek körül elült az emberi zaj. Egyre sötétebb és egyre hidegebb lett.- Verebek gyünnek, és azt hiszik, hogy sasok. Én szere­tem a verebet. Madárnak. Va­laminek lennünk kell, ha már vagyunk... Nem bírom én ezt a piszok világot! - kiáltott föl olyan erővel, hogy saját magát is megdöbbentette hangja ér­des haragja. Féltem tőle, hogy dühében megüt. Koszos, ősz szakálla mögött azonban le­mondó mosoly bujkált.- Illetve, a világ jó, én va­gyok a piszok. Belátom. Mi­nősíthetetlenül kisember va­gyok, de senkiségem ellenére is valaki, mert vagyok. Két lá­bon járok. Beleszóltam ám én a politikába is.- Úri huncutság - mondtam erre, mert más sosem jut eszembe a politikáról.- Mikszáth - toldotta meg az öreg. - Még képviselő is volt. Most vajon kit támasz­tana föl? A Hunyadiakat? Bethlent vagy Mátyás királyt? Kossuthot vagy Széchenyit? Kíváncsi lennék én arra a ma­gyarra, aki ebben a kótyave- szett népben vezért tud találni. Olyan hazafit, akit szeretve tisztelnének, meg is védené­nek...! Belebonyolódott a politi­kába. Az idő múlt. A csillagok hidegen és tompán fénylettek. Néma tanúi az öreg életének. Már régen nem figyeltem arra, amit mond. Fáztam, ezért kö­zelebb húzódtam hozzá, a ka- bátujjunk összeért. Észrevette.- Nem szeretik, ha nőkkel tárgyalok. Csodálkozva néztem rá.- De maga okosan hallgat.- Szeretem, ha az öreg em­berek mesélnek nekem. Nem bántottam meg.- Ja, az öreg ember nagy bánya. Szeretne alászállni, ugye?- Nem is tudom... Valóban nem tudtam. Mindaz, amire kíváncsi vol­tam, jelentéktelen ostobaság­nak tűnt.- Én is szoktam fázni. ’87 tele átkozottul hideg volt. Mí­nusz harminc. A juhakolban háltam. Elkészültem arra, hogy megfagyok. A bal olda­lamat hónapokig húzta a zsába, csak tavaszra hagyott el. Az emberek bosszantottak, hogy menjek orvoshoz. Majd kigyógyít az, aki miatt megbe­tegedtem!- Isten?- Nem, a természet. Minden rezdülését ismer­heti. Tizenöt éve a szabad ég alatt él. A zsigereivel tájéko­zódik. Vajon miért nem nőtt hosszabbra a szakálla? Mi le­het az, amiről már végképp lemondott a szervezete, és mi az, amit cserébe kapott a ter­mészettől? A parányi változást szeretném látni egy nagy mo­zivásznon, ahogy sejtjei átala­kulnak.- Nem akarja megkérdezni, hogy miért nem építek ma­gamnak házat vagy vájok göd­röt legalább? Válasz helyett lehajtottam a fejem.- Nem szeretem a falakat. Ilyen egyszerű. Ha valaki nem szereti a falakat, akkor ne építsen maga köré.- Én egy többszörösen ki­vágott fa megmaradt vadhaj­tása vagyok. Vadon élek, de körbejártam én már az egész világot. No persze csak gondo­latban. Akkor, tudja, amikor az az őrület lejátszódott. A Világ­járók sorozat összes könyvét elolvastam, és mondhatom, le­ginkább a spanyolokat szeret­tem meg. Az a nemzet... Éktelenül dühös lettem. No persze. Mártírok vagyunk, méghozzá a bölcsebb fajtából. Ismerjük a világot Á-tól Z-ig, számunkra nincs új a Nap alatt. Az embereket megvet­jük, mind egyformák. Pfúj! Egy szép napon, mikor vég­képp elegünk lesz mindenből, fogjuk magunkat a graban- cunknál, és kilódítjuk a Rous- seau-féle természetbe. Semmit nem viszünk ma­gunkkal, csak a világot lesaj­náló fene nagy műveltségün­ket. Ha fázunk, tüzet rakunk egy ártatlan fa alatt. Ha meg­untuk, odébbállunk, csa- pot-papot, Csokonait - le­gyünk stílusosak! - odahagyva keresünk egy másik fát, hogy az alá is odapiszkítsunk. Ha csömörünk támadna ettől a nagy harmóniától, azért - egy­forma emberkék ide vagy oda - csak elballagunk egy füstös kocsmába. Megalkuszunk. Igaz, ők nem kártyáznak ve­lünk, de mi azért derekasan be­rúgunk. Majd méltóságunkban porig alázva hazadülöngélünk a Természetbe. Leülünk a pis­lákoló tűz mellé, és nyalogat­juk az emberiség okozta se­bünket. Egészen addig, míg újat nem ejtenek rajtunk azok a nagyon egyformák. Nem hibádzik ez valahol, Remete uram? Egyenes vá­laszt kérek. Ha gyávák va­gyunk, legalább valljuk be!- Hát igen - szólalt meg az öreg, mintha csak olvasna a gondolataimban. - Rőf kötél súgja majd fejemnek, hogy mi a súlya a fenekemnek. Ez egyértelmű megoldás le­het. Hangosan azonban csak ennyit mondtam:- Ez nem spanyol.- Nem, ez francia. Megittam az üveg alján ma­radt pálinkát, és szedelőzködni kezdtem.- Jó éjszakát!- Ha az öreg indián azt mondja: uf, ki vitatná, hogy beszélgetett? * Néhány óra múlva visszamen­tem elköszönni. Megmondani, hogy elutazom, és soha többé nem fogjuk látni egymást. Az eső egyfolytában esett. Sokáig tocsogtam a nedves fűben, míg rátaláltam. El akart szökni elő­lem, ezért még az éjszaka máshová költözött. Össze­gömbölyödve aludt, mint egy kisgyerek. Karját a feje alá tette, a másikkal eltakarta az arcát. Nehezen ébredt. Felült, és matatott a hamuban. Sza­lonnát süthetett vacsorára. Üdvözöltem, de még csak felém sem fordult. Leguggol­tam mellé. Pici szürkészöld szemét rám emelte, izzott a gyűlölettől.- Maga nem ismer se Istent, se embert?! Bozsó Bea A titkos szerelmi napló... Károly, Camilla és a fatörzs „Ha lett volna nálam egy tele- objektíves fényképezőgép, ak­kor most dúsgazdag ember len­nék...” - sóhajt fel az egykori komornyik, aki így, illusztráció nélkül nyilatkozva, valószínű­leg csak aprópénzt kapott a Daily Express-tői. A háziszolga ugyanis Ca­milla nagyanyjának szolgálatá­ban állt, s nemcsak annak lehe­tett tanúja, amint Károly trón­örökös, érkezése után röviddel, úrnőjének unokájával rendsze­resen eltűnik az udvarház mö­gött, hanem egyszer - állítólag véletlenül - látta azt is, amint a herceg nekiszorítja partnerét egy fa törzsének. S mivel egy komornyiknak vigyáznia kell a fogalmazásra, úgy mondja, hogy „azt csinál­ták ott, amiben Lady Chatter- ley, az ismert erotikus regény hősnője is annyi örömét lelte”. Camilla, ha ott volt a magas vendég, egész nap lehúzott cip­zárral és csak egyetlen biztosí­tótűvel összekapott farmerben szaladgált. Igaz viszont, ha nem egyedül voltak, Sir-nek titulálta a trónörököst. Diana és a gárdatiszt intim kapcsolatán már csemegézhe­tett az újságolvasó. Most azon­ban Camilla és Károly van so­ron, Jonathan Dimbleby által írt, a trónörökös által is jóváha­gyott könyv alapján. Amiből kiderül, hogy a herceg 1972-ben, egy izgalmas póló­mérkőzés után ismerte meg az akkor 24 éves, nála egy jó esz­tendővel idősebb Camilla Shandot, s a kölcsönösen erős vonzalom azonnal létrejött, jól­lehet, a lány éppen Károly leg­jobb barátjával, Andrew Parker Bowles hadnaggyal „futott”. Nyolc hónapos viszony kez­dődött, aminek az vetett véget, hogy Károly, a királyi haditen­gerészet tisztjeként, hosszabb föld körüli utazásra indult. Camilla a régi, elhagyott ba­ráttal vigasztalódott, 1973-ban férjhez ment hozzá, majd meg­született a ma 18 éves Tom. Dimbleby, akinek a herceg betekintést engedett titkos sze­relmi naplójába, arra a követ­keztetésre jutott, hogy Károly nem szereti „a félénk madárfi­ókákat.” Élvezte a párizsi Ma­xim szeparéját, s egy kolumbiai bordélyház nem éppen patyo­lattisztának leírt hölgyének kedvességét. Hawaii szigetén hasist fogyasztó szőkékkel, Samoán bennszülött szépsé­gekkel, Tongán egy 130 kilo­grammos telt idomú amazon­nal, Isztambulban hastáncos­nővel szórakozott. Camilla azonban változatla­nul vonzotta, s a hetvenes évek végén újra fellángolt a szere­lem. (A féijes asszony ekkor szülte lányát, Laurát.) Azt mondja a herceg, soha senki mástól nem kapott ennyi őszinte emberi melegséget, a többiről nem,is beszélve. Amikor eljegyezte Dianát, a botránytól tartva, felhagyott a kapcsolattal, s a következő öt évben csupán egy alkalommal, telefonon beszéltek, amikor Károly közölte volt kedvesével az örömhírt: fia született. 1986-ban, amikor a walesi hercegi pár már elhidegülőben volt (noha Diana barátnői sze­rint az asszony részéről történt még egy kísérlet: azt mondta férjének, hogy szeretne egy harmadik gyermeket tőle, Ká­roly azonban nem válaszolt), ismét egymásra találtak, és úgy tudják, hogy a Camilla és Ká­roly közötti viszony azóta is tart. Eleinte igyekeztek titkolni, de a szenvedély gyakran ra­gadta el őket, s a személyzet csak most árulta el: egy alka­lommal a szalon szófája mögött látták őket, nem olyan pozitú- rában, ami a gyermekköny­vekre jellemző. A Daily Mirror szerint mos­tanság egyszerűbb: Camilla fia Oxfordban, lánya a Dorset grófság egyik előkelő intemá- tusában tanul, férje pedig, aki közben dandártábomoki rangig vitte, a nyitott házasság jegyé­ben a hét öt napját londoni la­kásában tölti. Camilla tehát egyedül van wiltshire-i házá­ban, s a mellékbejáraton érkező Károly a függöny állásáról már messziről leolvashatja, tiszta-e a levegő... LOS ANGELESTŐL SZAJOLIG 1994 fekete krónikája Földrengés: 61 halott. Január 17-én: az USA-beli Los Ange- les-i földrengéskor lakóházak tucatjai, autópályák temették maguk alá áldozataikat. Repülőgép-szerencsétlenség: 75 halott. Március 22.: az Ae­roflot A 310 típusú légibusza lezuhant Szibéria fölött. A gépet a pilóta fia vezette. Polgárháború: 600 ezer halottal. Július 16-án: Ruandában cukornád-arató késsel gyilkos kommandók egész falvakat mé­szároltak le. Pestis Indiában: 70 halott. Szeptember 23-án Gujarat szövet­ségi államban tüdőpestis tört ki. A fertőzést 614 ember kapta meg, hetvenen meghaltak. Kompszerencsétlenség: 918 halott. Szeptember 28: az Esto­nia nevű komphajó öt perc alatt elsüllyedt a Keleti-tengeren. A katasztrófát csak száznyolcan élték túl. Hídszerencsétlenség: 32 halott. Október 22.: Szöulban ösz- szeomlott a forgalom alatt egy közúti híd. 15 személygépkocsi és egy zsúfolt busz lezuhant a 35 méteres mélységbe. Város lángokban: 502 halott. November 3.: felrobbant az egyiptomi Dronkában az olajfinomító. 15 ezer tonna petróleum gyulladt ki, a város lángba borult. Hegyi dráma: 11 halott. November 13.: szerencsétlenül járt 11 hegymászó a Himalájánál, 6091 méter magasságban. Vala­mennyien rajtavesztek. Bomba a rockkoncerten. November 24.: a lengyelországi Gdansk ifjúsági ünnepségén ezer tinédzser táncolt, amikor bomba robbant. Hárman meghaltak, háromszázan megsebesül­tek. Diszkótüz: 233 halottal. November 27-én: a kínai Fuxinban 233 fiatal égett benn egy diszkóban. Menekülésre vészkijárat híján nem volt lehetőségük. Vonatszerencsétlenség Szajolban. December 2-án emberi mulasztás miatt kisiklott egy szerelvény Szajolnál. A gyorsvo­nat belerohant az állomás épületébe. A halottak száma: 29. V „Egy kivágott fa vagyok...” (Fotó: Kaposi Tamás)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents