Heves Megyei Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-307. szám)
1994-12-17-18 / 297. szám
1994. december 17-18., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 11. oldal ' Kutyaélet - kutyavilág Humorosnak ható híradásait olvastam a Gyöngy című hetilapban, hogy „minél többet van együtt az állat az emberrel, annál butábbá válik.” Ezt a megrendítő felismerést Nicolaus Peters hamburgi zoológus adta hírül a világnak, hogy az ember ne nagyon bízza el magát. Egyébként nagyon is tudományos alapon bizonyítja, hogy az ember környezetében tenyésztett háziállat - főleg a kutya meg a sertés - fokozatosan elsatnyul, leépül benne a szürkeállomány, mert az emberrel kialakult kapcsolatában erre nincs szüksége, hiszen a gazdi még a fúvó széltől is óvja a ku- tyust, az ételt csaknem szájába rágja az ember, a disznót ólba zárja, még szaladgálnia sem szabad, hogy jól hízott késalávaló váljék belőle - az ember örömére. Ugyanakkor vadon élő társaik a lét- fenntartásért mozgósítják minden, j génjeikben rejlő adottságukat, hogy a | legfondorlatosabb módon juthassanak | táplálékhoz és alkalmazkodjanak a j környezet adta feltételekhez. Ezek után csak most döbbenünk rá, hogy mi, emberek mekkora kárt teszünk a természet magától járó órájában, visszafordítunk valamit, aminek előre kellene haladnia. Szegény állatot megfosztjuk attól, ami éppen azzá teszi. Ezzel kapcsolatban mondja Peters zoológus, az állat „védence”: „az állat mindinkább alkalmatlanná válik az őt egyébként megillető állati életre.” Az a humoros helyzet alakul ki, hogy miközben mi nagy kegynek tartjuk az állat háziasítását, valójában a látszólagos „fejlődéssel” fokozatosan fosszuk meg az állatot természettől kapott rangjától. A zoológus felfedezése adja tudtunkra, hogy milyen magas rangon áll az állat a maga háborítatlan környezetében, csak mi emberek emeljük le onnan, tán irigységből. Nos, innen következik, amire gondolni lehet ezzel kapcsolatban... Mi, emberek, felelősök vagyunk, amiért a kutyát megfosztjuk szabad fejlődésétől, és erőszakosan belekényszerítjük az emberi civilizáció ártalmas kalodáiba. De hová tűnik el a kutya természetével született ösztön-intelligencia, ami természetes környezetében nagy biztonsággal vezérelné őt? Ki venné el tőle ezt a képességét, ha nem az ember... Igen: én, az ember szívom el a kutya természetes védekezőrendszeréből azt a sajátosan kutyái agresszivitást, amellyel ő eredetileg csak védi magát, hogy táplálkozzék és létezzék, de mi emberek a kutyától átvett és szerzett agresszivitással mit csinálunk? Túlteszünk a kutyákon, mert azt átalakítjuk, az önvédelmi rendszerből támadó agresszivitást fejlesztjük, sőt megfertőzünk egyes kutyafajtákat, és vérebeket tenyésztünk, veszedelmes fegyverré változtatott lényeket torzítunk belőlük, hogy vakon, értelmetlenül öljenek. Egyébként ezt teszi az emberiség jó néhány része esztelen háborúival, és ilyenkor nem szégyellik sokan az agresszivitást dicsőségnek feltüntetni. Hiába, ilyenek vagyunk, mi, emberek! Elszomorító, hogy a kutya agresz- szivitásra való hajlamát rosszul értelmeztük, és lassanként mi válunk csaholó, harapós, tépö-rágó, vérengző, vérszomjas, veszedelmes vérebekké, akik az emberarc mögött öldöklésre idomított idegrendszert hordozunk. Erre képeztük ki magunkat egy eltévedt pillanatunkban, mert azt hittük, ezzel nyerjük meg magunk számára a világot, hogy a végén elveszítsük - létünkkel együtt. De ha mi válunk lassan-lassan - ha éppen nem gyorsan-gyorsan - kutyatermészetű emberekké, akkor a másik oldalra is vessünk egy pillantást, mi lesz a természettől elszoktatott, szelíddé butult „kutya-tömeggel" - láncon és szabadon, a városok falai között, zárt udvarokon, a meleg szobákban...? Mi lesz velük? Hát, ők lesznek a szánalmas, szerencsétlen, „szomorú emberek...” Hányszor láttam már útszélen kivert, gazdátlan kutyát, ahogy bús szemével kér egy meleg otthont, amire még emlékezik, csak nem találja az arra vezető utat. ...elhízott, lusta bundás is tekint ránk álmos szemekkel, aki már csak a jó ebéd után a még finomabb vacsorát várja... ...a kis pincsi már teljesen elszokott természetes társaitól, mindig csak játszadoznék, de érthetetlenül csodálkozik azon, hogy - ember-játszótársainak nincs mindig ínyükre a játék... ...búskomor kutyák is léteznek, akiknek nehéz eltalálni a bajukat, mert már sehol sem találják otthon magukat... ...Látunk néha céltalan falkába verődött kutyasereget, és mennek-mennek, csatangolnak éjszaka és nappal, | úttalan utakon, sovány vezérrel, még soványabb sereghajtóval, de sose ér- I keznek meg valahová, mindig úton vannak, míg nem dőlnek árokba... ...Vannak közöttük veszettek is, akik elgyengültek az éhezésben, belefáradtak a kirekesztettségbe, nem tudják elviselni, hogy ne tartozzanak sehová, ezért megbolondulnak, és őrjöngésbe esve mamak-harapnak riadtan és félve; utolsó jelét adva a hajdani erőnek, hogy valamikor voltak valakik, de most foghíjasán nem je- j lentenek veszedelmet, csak amíg csordul belőlük a beteg váladék, amely hordozza halálukat... ezért üldözik, verik, ölik őket, mert fertőznek - szegények... Igen, a kutyából lett ember nagyon szánalmas és szomorú, aki már csak a vég felé tart. Ma talán még igazabb az a mondás, hogy a kutya olyan, mint a gazdája, csakhogy itt bekövetkezett egy kis többlet, mert a szegény kutya a hajdan eszményi ember minden-szép és nemes tulajdonságát átörökítette, amiből ma már nem lehet megélni... Gál Elemér pip 'WH Mil'll IWW11 1 ------------------ a:.;:. I WW^»------------..■.. 1 : S zázadeleji portrék Két világháború, forradalmak gyötörték meg az üveglemezekre készült retusálatlan felvételek szereplőit (Fotó: Perl Márton)
