Heves Megyei Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)

1994-11-05-06 / 261. szám

10. oldal Hétvégi Magazin 1994. november 5-6., szombat - vasárnap Csend, nyugalom, rend honol a templomban. _ Égnek a gyertyák, szép szál, r£hér, egyenes gyertyák, rpintha küzdelemre, harcokra jtéremtett ifjú daliák volnának, dp most el kell égniük valakiért. Szépen, fegyelmezetten, lá­gyan égnek, rebbenés nélkül. Pedig lehet, hogy fáj nekik S égés, de nincs jaj, nincs fáj­lom, csak belső, néma áldo­ttál azért, akit szeretünk. "Szél nem fújja, vihar nem tépi, orkán nem dúlja. A lélek lángja ez a kis piros ítyplv, a tűz imbolygó íve, apiely most szívekké változik. . jLobog szelíd alázattal, hogy éljen; ég, hogy világítson; tüze jpiroslik, hogy meleget adjon; forró, hogy szeressen; izzik, hogy elégesse a rosszat; fény­lik, hogy a lelkek lássanak; tíszt^, hogy az emberek meg­tisztuljanak; mosolyog a kis láng, hogy a lelkek összehajol­janak; fellobban a gyújtó láng, hogy az emberek szeressék egymást... Mennyi mindent megtesz ez a gyertyaláng, hogy észreve­gyék az emberek a lelket is, amelyik éppen most hitért kö­nyörög, szeretetért esdekel, hű­Templomi gyertyák ségért imádkozik, fájdalmasan panaszol. Kegyelemért esedez, szerete­tért imádkozik, csak egy jó szó­ért alázkodik, csak egy simoga- tást kíván, vagy egyszerűen csak boldogulni akar ő is... Egy megtöretett arc térdepel az imazsámolyon, hogy nyerje vissza veszendő egészségét, cserébe adja minden pénzét, templomépítésre ajánlja, csak még egyszer újra rendezhetné életét... Panaszos anya könyörög fiá­ért, hogy térjen vissza a rendes útra, legyen újra az egyenes úton járó szófogadó fiú, aki egykor a család reménysége volt. A Szűzanyának ajánlja utolsó arany nyakláncát, csak még egyszer hallgassa meg őt az Egek Ura... Prémkabátos nő is összekul­csolt kezére ejti illatos fejét, de hajában az ékszertű súlyosabb a fejnél, ő is kér, hogy csak még egyszer megőrizhesse titkát, ne fedje fel az, akit szeret, mert csak így nyílhat meg előtte a földi mennyország. Cserébe adja Szent Antalnak egy kocsi árát, ha életében ez még egyszer sikerül... Egy kislány is belép egy röpke fohászra, de ő sem ígér semmi ajándékot a Szentlélek- nek, mert nincs más semmije ezen a világon, csak a tiszta lelke, amit meg is szeretne őrizni, amíg oltárhoz vezeti va­laki... Ma nem volt ideje senkinek, hogy köszönetét is mondjon Is­tennek, ma hálát rebegő ajak nem térdelt zsámolyon. Aztán jött a templomszolga azzal a kis kúp alakú gyertyaol­tóval, amelyiknek elég hosszú a rúdja, hogy elérje vele a legma­gasabb ágú gyertyát is, és na­gyon pontos, határozott végre­hajtói mozdulattal, feketén és sötéten, ráhúzza a kupakot az égő gyertya fejére, hogy el­fojtsa a lágot, vegye el tőle a levegőt, ne táplálja a kis lán­got... így alszik el a kis láng, és nem világít tovább. Gál Elemér borítsd ránk, virrasztó éji felleg” Gondolatok egy Radnóti-vers margójára Radnóti Miklós félig katonai, de inkább fogolyállapotú mun­kaszolgálatos időszaka 1940-től - kisebb megszakításokkal - haláláig, 1944. november 9-ig tartott. Nem tudhatom... című költeményét életének utolsó évében, 1944. január 17-ére dá- tumozta. A kortársakból csodálko­zást, értetlenséget is kiváltott ez a vers. Voltak olyanok, akik nem értették, miért félti a származása miatt diszkriminá­cióval sújtott költő oly nagy aggodalommal, szeretettel ezt a kis országot. Szülőhazáját féltette, mert belőle nőtt, mint fatörzsből ága". Az embertelenség pok­lában a humánumot, a mikro- pátiát, az otthont és a hazát egyaránt féltette a pusztító barbárságtól. A természetben is otthonos költő szerette a parányi dolgok világát is. A növényeket, fá­kat, bokrokat nevükön szólí­totta, viráguk nevét is tudta. Halálfélelme kivetült a tájba, belopakodott a szerelmi idillbe is. Ezért érezte úgy, hogy mindenütt az Iszonyat leselkedik rá. Tudta, hogy „mit jelenthet egy nyári alko­nyon/ a házfalakról csörgő vö­röslő fájdalom". A címként kiemelt első sor: Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis or­szág..." az egész vers kompo­zícióját megszabja. A vers erre a nyitányra, a „nem tudha­tom” -ra adott válasz. A költő lírai számvetést végez, számba veszi mindazt, amit bizonyos­ságként tud, tudhat, és érték­nek tarthat. A „nem tudhatom, de azt tudom” értelemszerűen ellen- tétező formulából kihagyja a de kötőszót. (A kompozíciót tekintve formai szempontból Juhász Gyula: Milyen volt... című versét, a háromszori „nem tudom már” lemondó tényrögzítést juttatja eszünkbe, amelyet ellenpon­toz a vele feleselő szólam, a „de azt tudom” életigenlő bi­zonyossága.) Radnótinak valóban nem „térkép e táj.” Otthonos a haza szellemi, tudati térképén. Számára nem titok, hogy „Hol lakott Vörösmarty Mihály”. Fentről a pilóta csak bombá­zásra ítélt gyárat vagy kaszár­nyát lát, a költő idelent szőlőt, füttyös gyümölcsöst, sírokat, és „a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat". Ezzel a képpel idézi elénk Arany János Toldijának ismert temetőjelenetét, amelyben a főhős - erőből fakadó - együttérző jósága, szelíd em­bersége karakteresen megmu­tatkozik. Radnóti rendkívül tudatos költő. Verse művészi élettü- kömek, miniatűr lírai biográ­fiának is felfogható. Harminc­hatodik életévének küszöbén 36 soros verses hitvallást ír. Tökéletességre törekszik, a ki­fejezés diadalára. Nála semmi sem véletlen. Mindennek megvan a maga helye, célja és értelme. A költemény a számszerű­séget tekintve is tudatosan megkomponált. Egytömbű, huszonnyolc soros első része a költő életének, első 28 évének lírai összegzése. Ezt követi az időfolyamatot a jelenkoráig vezethető hétsoros vallomás: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,/ tudjuk, mi­ben vétkeztünk, mikor, hol és miképp...” A vallomásnak csak a leg­első részét szokták idézni vádként. Amíg a magyarságot bűnös népnek, fasisztának, utolsó csatlósnak bélyegezték, a szomszédos népek antifa­sisztának, győzteseknek kiál­tották ki magukat. A költő tudja: az embertelenség, kö­vessék el azt magyar nyilasok vagy horvát usztasák, szerb csetnikek, román vasgárdis­ták, szlovák Hlinka-gárdisták - ugyanannak a gonoszságnak csak színében különböző vál­tozata. Tagadja a népnyi méretű kollektív bűnösséget. Az ártat­lanokért emel szót: „de élnek dolgozók itt, költők is bűnte- lenj és csecsszopók, akikben megnő az értelem,/ világít bennük, őrzik sötét pincékbe bújva,/ míg jelt nem ír ha­zánkra a béke ujja,/ s fojtott szavukra majdan friss szóval ők felelnek." Képalkotása, ritmusérzéke, rímalkotó képessége hibátlan. A „nép” - „kép” rímpár a régi magyarság lírai sirámait, a nemzeti fájdalmat megszólal­tató Rákóczi-nótát és rím­kompozícióját sugallja: „Jaj, régi szép magyar nép,/ az el­lenség téged miképp/ Szaggat és tép!/ Mire jutott állapotod, Romlandó cserép./ Mint egy ékes eleven képj Voltál oly szép,/ Magyar nép!” Leheletfinoman a tudatunk mélyén rejtőző emlékeket, ér­zelemvilágunk fájó húrjait is megérinti. Egyénien követi ebben egyik nagy mesterét, Vergiliust, és a Babilon vizei mellett a fogságban is etikai tartást követelő zsoltárost. A költemény a 36., vagyis a zárósorban kéréssel fejeződik be: „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.” A kérés, könyörgés motívuma - formáját, szemantikai gesztu­sát tekintve is - egyértelműen a Himnuszt idézi. A Szózatra. költőjének nevével emlékez­tet. Kölcsey művét pedig fő­képpen a zárókéréssel vonja be tudatunk asszociációs köre­ibe. A Himnusz első szava: Is­ten. a második szava: áldd meg, a harmadik pedig, akire mindez vonatkozik: a ma­gyart. Kölcsey áttekintette a századokat; a virágzás utáni romlást, pusztulást tudatosítva kér áldás helyett szánalmat a Mindenek Urától: „Szánd meg Isten, a magyart..." A vers-zárást, a virrasztó éji felleg jelentéstartalmát, asszo­ciációs körét a kutatók nyo­mán irodalomtanításunk is óvó-védő menedéknek ma­gyarázza. Azonban a szóhasz­nálat is jelzi (virrasztás = vigí­lia): a verset szakrális síkon is értelmezni lehet. Ebben a di­menzióban a virrasztó éji fel­leg egyértelműen a Gondviselő Istent jelenti. Hozzá fohászko­dik a költő. Az Úr ugyanis - gondoljunk csak az Ószövet­ségre - lángoszlopban, mennydörgésben, égő csipke­bokorban szokott megjelenni. (Jelenlétével megszenteli a he­lyet: „Szent ez a hely, vesd le sarudat!”) A felhőben megjelenő, az első embert érintéssel teremtő Atyát láttatja freskóján Miche­langelo a Syxtina mennyeze­tén. A költői írásmódot kö­vetve képzeljük el a fölénk szálló, felettünk lebegő vir­rasztó éji felleget, amint ha­talmas madárként, védőn ter­jeszti ránk szárnyait. (A mada­rak a görög mitólógiában az Istenek segítői is!) A védele­mért, menedékért könyörgés az Úrhoz: ránk vonatkozik. Je­lentésköre minden magyarra, minden emberre, az egész em­beriségre érvényes, annak a költőnek a nyelvében, aki szí­véhez Sanghajt és Guernicát egyaránt közel érzi. A külön-külön egységet ké­pező - nyomdatechnikailag is elkülönülő - 28, majd 7 soros verset záró egyetlen, különálló sor emlékezetünkben nemzeti imádságunkból a „nyújts fe­léje védő kart" fohászát asszo­ciálja. Talán nem tévedünk nagyot, ha kifejezzük azt az érzésünket, hogy Radnóti fo­hásza a vers végén, és a vers­élmény hatása lelkűnkben a Himnusz megzenésítését, a himnikusan fenséges magas­ból az evilági síkra visszave­zető - uszályszerűen elnyúló, majd elhalkuló záróakkordot is felidézi. Valóban szintézisvers a Nem tudhatom... eszmei szempontból is. Annak a köl­tőnek az alkotása, aki Ka­zinczy t és Aranyt „nagy- vagy dédnagybátyáim" -nak ne­vezte, aki úgy érezte, hogy ro­kona „a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Pe­tőfi, a kálvinista Kölcsey, a ka­tolikus Vörösmarty vagy Ba­bits, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Esaiás vagy Jé­zus, Máté vagy Jakab, stb. Rengeteg rokonom van. Radnóti 22 éves volt, ami­kor elkobozták második ver­seskönyvét. Vallásgyalázásért perbe fogták és elítélték. Sík Sándor okos melléállására, pártfogására függesztették fel az ítéletet. Már ekkor a sú­lyosbító körülménynek felrótt vádnak - „más vallás tiszte­lete tárgyához hasonlítja ma­gát" - úgy szerette volna ele­jét venni, hogy a jövőben ne vádolhassák, hogy „más val­lás” jelképeivel él. Az ő szá­mára a Sík Sándor által meg­élt katolicizmus példaértékű volt. A Napló tanúsága szerint hosszú időn át érlelődött benne a kereszténység iránti vonzódás. Huszonkét évesen, majd 33 évesen is úgy érzi: „ez nékem nem más vallás”... „az Újtestamentum költészete éppúgy az enyém, akár az Ótestamentumé, s Jézusban is 'hiszek', nem tudok jobb szót rá..." A diszkriminációk miatt a körülményei súlyosbodtak. Akkor váltotta valóra elhatá­rozását, amikor megkeresztel- kedéséből már semmiféle elő­nye nem származhatott. 1943 május másodikán, a budapesti Szent István-bazilikában fe­leségével, Gyarmati Fannival együtt az atyai Mester, prof. Sík Sándor kezéből vette fel a keresztséget. Ettől fogva kereszttel meg­jelölve, majd sárga csillaggal megbélyegezve járta tovább életének keresztútját. A Bib­liát és Arany János köteteit vitte magával a munkatábo­rokba. Végigszenvedte - Ró­nay György lélekpontos meg­nevezésével - a mysterium passionis útját a bori táborig, és onnan visszafele egészen az Abda melletti tömegsírig. Melocco Miklós remek­műve, lenyűgöző alkotása em­lékeztet a költőre a Győrből kivezető bécsi út mellett. A szobor tragikus életsorsot, a mártírhalál utolsó pillanatát sűríti termékeny pillanatba. A költő megáll az út végén, a sír szélén, és szembefordul ki­végzőivel, szembenéz a halál­lal. Lepelbe burkolódzó töré­keny alakja - egy finom egyensúlyé háromszögbe komponálva - szinte lebeg szemeink előtt. Mintha leg­főbb példaképének szavait só­hajtaná: Consumatum est - Beteljesedett. Oidiposz áldáshozó csontjain városok vitatkoztak. A görö­gök hitték, hogy az emberfe­letti szenvedés nagy közösségi kincs. A kereszténység is vallja, hogy a szenvedés tisz­tulást hoz, a Pokol kapuit is legyőzi, a Purgatórium ajtaját is nyitja. Hisszük, hogy Rad­nóti szenvedése, mártíriuma áldást, tisztulást hozó, időtle­nül nagy kincs a jövő nemze­dékek számára is. Cs. Varga István A legkedvesebb „törzsvendégcsináló” Találkoztam már flegmával, aki rám se hederített, az sem za­varta volna, ha szeme láttára fordulok le a székről, korgó gyomorral. Találkoztam hűvösen udva­riassal, aki úgy tornyosult fe­lettem, akár egy felkiáltójel. Kérdezni sem mertem tőle, csak behúzott nyakkal böktem az étlapra - ne sejtse: dunsztom sincs, mit választok -, ne sírjon le rólam, hogy nem vagyok „vendéglőbe járó” fajta. Találkoztam barátságossal, aki sürgött-forgott, kínálgatott, az egészségemre kívánta, pon­tosan számolt, nem görbítette a száját csekélyke borravalóm láttán, mosolyogva kísért az aj­tóig, s így búcsúzott: „Legyen máskor is szerencsém.” De néhány héttel ezelőtt megleltem az „Igazit”. S ez elég nagy csapás. Már eddig is tantaluszi kíno­kat szenvedtem, ha az utam a Dobó utcán át vezetett. Méte­rekkel a Sárga Folyó előtt meg­nyúlt az orrom, ínycsiklandozó illatok ejtettek rabul, s mikor a pinceablakhoz értem, az olaj sercegése a szirének dalaként hatott rám. Tudtam - legalábbis gyanítottam -, mi minden fi­nomság kerülhet ott, a falakon túl a tányérokra. (Barátnőm egyszer - búfelej- tési célzattal - meghívott a bu­dapesti kínai vendéglőbe. Mondhatom: veszélyesebb a drognál. Aki belekóstol a sze- csuáni marhahúsba, a rabjává válik.) Egy napon aztán engedtem a kísértésnek, és elcsaltam a fér­jemet. Néhány héttel később már ő indítványozta: látogassuk meg újra „őket”. És akkor. Németh Roland szolgált ki. Vesztünkre. Mert még a végén törzsvendéget csi­nál belőlünk ez a fiú. Ő egy egyéniség. Sugároz. Jókedvet, derűt, s ettől a remek hangulatú este még vidámabb lesz. Szakácsként kezdte, Herceg László mester mellett kuktás- kodott, és a Vörös Rákban sze­rezte első tapasztalatait. Lako­dalmakkor - mint több más he­lyen is - boldog-boldogtalan felszolgál, hogy majd’ min­denki egyszerre kapja meg az étket. Roland is lekapta magá­ról a kötényt, és szervírozta főztjét. Felfigyelt rá a főnök­ség: „ez a fiú jobb lenne pin­cérnek”, állapították meg, s ez szöget ütött a fejébe. Elvégezte hát a vendéglátásnak ezt a sza­kát is. „Ha ott maradsz, ahol tanuló voltál, sose növöd ki magad” - gondolta bizonyítványával a zsebében, és más munkahelyek után nézett. így került fél évvel ezelőtt a Sárga Folyóba.- Azt mondta a főnököm, Magyari László, hogy ez a ven­déglő más, mint a többi - avat a titokba Roland. - Ide nem „enni” járnak, hanem vacso­rázni. Ha a vendég összeköti a programot, és elmegy még mo­ziba is, úgy kell, hogy vissza­gondoljon az estére, mintha a filmet nem is látta volna. A va­csora emlékével azonosítsa a napot! A kollégáimmal ezt ko­molyan vettük. Mindnyájan eszerint dolgozunk. Segítünk a választásban, hiszen olyan kü­lönleges ételek készülnek itt, amin csak a szakácsunk igazo­dik el. Míg beszélgetünk, a szom­szédos asztalnál pálcikákra ke­rülnek az utolsó rizsszemek. Barátunk - mintha a hátán is szeme lenne - elnézést kér, s már ugrik is, hogy desszertet, kávét, esetleg még egy pohárka sört kínáljon. Közben nevetgél (ahogy ő mondja: „hülyéske­dik”) a vendégekkel, és láthat­juk: győzött! Száguld a pulthoz az újabb innivalóért.- Szeretek szerepelni, örü­lök, ha jó perceket szerezhetek az embereknek. Úgy gondo­lom, a vicc: világnyelv. Hu­morral bárkinek meg lehet ol­vasztani a szívét. Már gyerek­koromban is a vígjátékhősök voltak az ideáljaim - magya­rázza, amikor visszatér hoz­zánk. Ha már ilyen személyes terü­letre eveztünk, egyebekre is kí­váncsiak leszünk. Megtudjuk: az édes-savanyú csirke és az illatos, omlós kacsa a kedvence. Attól nem kell tar­tania, hogy elhízik, hiszen reg­gel 8-tól edzésre jár, súlyt emel - korábban tagja volt az akro­batikus rock and roll csoport­nak. Ha nem dolgozik, tanul - az egri Gárdonyi-gimnázium­ban másodikos - és rajzol.- Grafikusnak készülök. Az ikertestvérem és a szüleim is ezzel keresik a kenyerüket. Apuék tanítottak meg rajzolni. Iskolát szeretnék alapítani, ahol a gyerekeknek átadhatom majd ismereteimet. Erre buzdítgat a barátnőm, Kriszti is, aki min­dennél fontosabb számomra. Hm - nézünk egymásra a fér­jemmel -, felfedeztük magunk­nak a legpincérebb pincért, aki nem akar pincér maradni... Négyessy Zita Németh Roland, a legpincérebb pincér... (Fotó: Kaposi Tamás)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents