Heves Megyei Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-05-06 / 261. szám
1994. november 5-6., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 11, ol^i Elet találkozik itt az elmúlással... A hogy kifelé tartva átléptem a határt, még ha nem is lennének „hátulról jövő” gondolataim, egy darab fehér kő, rajta fekete számmal igyekszik ráncba szedni már-már szárnyalásnak induló fantáziámat. Az ezerkilenc- százhuszonkettes dátum - az európai modem realitások szentesítésének esztendeje - úgy vigyorog szembe a meszelt betonról, hogy közben porig aláz. Cinikusan, provokálón, hivalkodóan. Ha még nem tudnám, kinek a földjére léptem, jobb, ha mielőbb az agyamba vésem, a saját érdekemben... Idegen, vigyázz! Ez más ország, mások a törvényei, s nemcsak azok, amelyeket papírra vetettek. A lélek megregulázása a temetőkre is vonatkozik. Az egyik legnagyobb székely városban hatalmas márványdarab, néhány méternyire a hullaháztól. Arasznyi betűkkel rajta a magyar név, az ovális keretbe foglalt fotóról fiatal férfi néz vissza szomorúan. Huszonegy évet élt, meghalt ’89 telén Brassóban, a „forradalomban”. Olvasom az egymás után sorakozó szavakat, s mivel vidéken illik a kétnyelvűség, keresem a magyar feliratot is. Ám az obeliszk helyén csak egy kevésbé díszes, satnya kis kő dereng fel a képzeletemben, azzal a bizonyos személytelen számmal. Ezerkilencszázhuszonkettő... * Küsmőd apró falu a Sóvidéken, Vásárhelytől ötven, Keresztúrtól harminc kilométernyire. Ha hivatalosan megállapítanák, hol található a világ vége, egészen biztos: ide tennék ki a táblát. A környező települések - Etádtól Kőrispatakig, Parajdtól Siklódig - mind jelentősebbek; ha más nem, legalább kocsma található bennük. Ha busszal érkezel, Etédről gyalog kell továbbjönnöd az egyetlen úton, ami ide vezet. Öreg már ez a falu, kihaló- félben a lakosság. Kevés a fiatal, aki teheti, elmegy Udvarhelyre, vagy még távolabb. A maradék a földet túrja, ezt a sovány életnek valót, hogy csodát teremjen a szikla. Van is pityóka meg törökbúza bőven: a jószágnak ez kell, nincs amit tenni. A templomot a katolikusok építették úgy hétszáz éve, később a reformáció rátette a kezét. Már messziről jól látható a kis fehér épület a domboldalon, mellette a fából készült harangláb, köribé falat húztak cseréptetővel, törésekkel. ' Az itteniek sajátosan temetkeznek. Van ugyan kijelölt parcella, ám a falut övező domboldalak mintha mind ezt a célt szolgálnák. A családok egymástól elkülönülve foglalnak sírhelyeket, így alakulhatott ki az idők során a Török-temető, a Dénes-temetö, meg a többi. Halottak napján fénykoszorúba öltözik a falu. És hát a sírfeliratok... Előfordul rímbe szedett, tréfás, amiből kiderül, hogyan halt meg az alatta nyugvó, mi volt a foglalkozása, vagy a fő tulajdonsága. Díszítőelemet, cirádát alig találunk. Szögletességüket az idő koptatja dombomra, mélységes nyugalmat árasztva a szemlélőben. Mintha nem is temetőben; ligetben lennénk. Nem az elmúlás jut az eszünkbe, sokkal inkább az: az ember a maga puszta, makacs létével is lehet példakép az utókor számára. Ha másként nem, halálával a történelem részévé válik. Mert lehetséges, hogy ezen a vidéken is találtak már dák kincseket a jól előkészített ásatások során, ám - minő érdekes! - a mai napig is székelyek születnek és halnak meg e hepehupás tájon. * ...Mert a legárvább akinek! még halottai sincsenek... - idézem magamban Kányádi versét, miközben kaptatok a szeredai kötöttárugyár felé. Nincs értelme azon merengeni: látogatásaink során miért kell egyre több temetőt felkeresnünk. Ismerős a járás, számtalanszor megtettem ezt az utat, hogy visszafelé annál önfeled- tebbek legyünk: kéz a kézben a szeretett lénnyel - csak úgy repül az idő! Volt, amikor a Sutának vettük az irányt, csónakot béreltünk, a húszévesek összes romantikájával adtuk át magunkat egymás közelségének. Visszafelé éppen csak tudomást vettünk az üzemek közé szorult, vaskerítés mögé zárt halottasházról, a rendszertelenül elhelyezett, különféle stílusú sírkövekről. Természetesnek tűnt: ahol emberek élnek, van temető is, csakúgy, mint fodrász, autóbusz vagy filmszínház. Közszükségleti intézmény, része a civilizációnak. így gondoltuk egészen addig a hideg márciusi napig. Csíkban ilyenkor még térdig ér a hó, fagyos a föld, kicsorbul az odavágott szerszám. Csak az markolja meg a csákánynyelet, akinek nagyon muszáj. És ha érdes tenyerébe köpve mégis megragadja, tudja: munkája az örökkévalóságnak szól. Ezúttal elengedett kézzel lépünk be a kovácsolt kapun. A gyárak körben úgy állnak, mint máskor, kivehető a Suta felé kanyargó földút is, ám immár ezek tűnnek a külvilághoz tartozó végtelen elhanyagolható részleteinek. Akit felkerestünk pedig, röpke percekig újra valósággá lesz, életre kel, s tán még szól is hozzánk. Gondolatban ismét az asztal köré gyűltünk, odakint alkonyodik, hideg szél zúdul le a Hargitáról. Szó sincs most halálról, enyészetről, öröklétről. Fiatalon az ember ritkán töri a fejét ilyesmin. Legalábbis addig, amíg nem találkozik velük. * Öreg barátommal egy éve találkoztam utoljára. Vidám volt, mint mindig, szemében ott bujkált a kamaszos huncutság. Ha netán egyedül maradt - ami ritkaságszámba ment, szerette az egész falu -, úgy fordította lócáját, hogy parányi ablakából lássa a csíkpálfalvi főteret. Az érkezőt a kocsija hangjáról felismerte, mire az illető beállított, nem volt váratlan vendég. Sehol nem ittam olyan zamatos kávét, mint nála. Nem mintha különleges lett volna - a fenét, ő is csak a piacon vette feketén, mint bárki az epoca de aur idejében -, dehogy! A szertartás, ahogy őrölte a muzeális készségen, lefőzte a „magyarból” kapott gépen, szervírozta a kocsmai egyenpoharakban... Az tette ünnepivé. Később előkerült a cujka is, s mi tagadás, nemegyszer kiszámíthatatlanul végződött az este. Kálmánkához menni mindig programot jelentett. Jó előre tervezgettük, mekkora öröm lesz majd a találkozás valamennyiünknek. Lehuppanunk mellé a lócájára, odadob egy puliszkát túrósán, „ahogy az oláhok csinálják”, kölcsönösen elmeséljük, mi történt az eltelt időben, aztán jöhetnek az adomák az öreg székelyről és a fiáról, a Jóistenről meg a góbéról - ezekben ő felülmúlhatatlan! Ma is a fülemben cseng a hangja, ahogy fogadott: „Tudom, hogy jőtök. Megéreztem.” A viszontlátások várakozása már a múlté. Amint a Somlyói templomot elhagyva rákanyarodunk a poros útra, torokszorongató keserűség telepedik közénk. A főtéren ezúttal balra vesszük az irányt, csak a szemünk sarkából látjuk a csukott, zöld ablaktáblákat. A temetőbe tartunk. Iskolás gyerekek segítenek rátalálni a sírra a hegyoldalba épült templom mellett. Magyarázzuk, kit keresünk: „tudjátok, azt a bácsit, aki nyomorék volt.” Fáj kimondani a szót, hiszen épebb, teljesebb emberrel ritkán hoz össze a jósorsunk. Csöndben ácsorgunk a vackorfa alatt. A lurkók dolguk végeztével játszani indulnak, élvezik a lankát, zsivajognak, nagy örömükben még a hantokra is rálépnek. Tiszteletteljes pillantásuk máris bocsánatért esdekel... Amúgy sem porolnék velük; Élet találkozik itt az elmúlással, tudomást sem véve egyik a másról, és az adott pillanatban így van rendjén. Menekülésnek érzem, ahogy otthagyjuk a fejfát. Zavarban vagyok: kínomban fontosko- dok, nehogy meglátszódjék fel- indultságom. Már átkozom á gyengeségemet. Biztos, ő sem ilyennek szeretne látni. Igazad van, Kálmánka, öreg barátom. Igazad van, mint mindig. Most, hogy a házacskád felé tartunk újra, már tudom: itt a te igazi helyed, s ha behúztad is a kis zöld spalettákat, az a lóca nem marad üres soha. * Hazafelé mindig jobban szalad az idő. Általában találunk módot arra is, hogy olyan helyeket keressünk fel, melyek érdek nélkül - személyes érdek nélkül - számontartottak, egyetemesen híresek. Farkaslakát többnyire útba ejtjük. Egy szál virág a cserefa alá, a Szervátiuszok remeke mellé - elmaradhatatlan gesztus. E zúttal nincs nálunk virág. Ahogy lassítunk az emlékműnél - talán elhamarkodottan, meg is bánom -, kicsúszik a számon: „Nem állunk meg. Nem akarok több temetőt látni.” Tari Ottó Velencei pillanatképek ’94 (Fotó: Perl Márton)
