Heves Megyei Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-26-27 / 279. szám
1994. november 26-27., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 11. oldal Ami csak belül világít A z elrendetlenedő taps után újra kigyúltak a fények a nézőtéren. A közönség udvariasan tolongott az előcsarnok felé. Ebben a finoman óvatos könyöklésben egyetlen arc volt a sokaság. Mindenki fenn hordta az orrát, hogy ő mennyire tiszteli a másikat, és az a másik meg őt. Illedelmes fejbiccentéssel, pro- tokoll-mosolygások tartották össze az előrenyomakodó masszát. Annyira hasonlított mindenki mindenkihez, mintha az álcázott törtetés lett volna a közös apjuk. Ebben a finom előnyomulásban még a lazább kapcsolatok is nagyobb jelentőségűvé emelkedtek, ha az a másik nagyobb személyiségnek számított. Az előcsarnok ösz- szegyűjti a legkülönbözőbb szándékú embereket, akik nem azt csinálják, amit el akarnak érni, ezért leplezik valami mellékessel, hogy félrevezessenek másokat. Itt lehet cigarettázni, hogy zavarunkat leplezzük; diskurálhatunk a szavalóművészetről, hogy bemutassuk legújabb ruhánkat; arra is jó a színház előcsarnoka, hogy minden bocsánatkérés nélkül el lehet szakadni attól, akivel vagyunk, és új társaságban oldódhatunk fel. Ez az előcsarnok amolyan mentsvár, ahol számonkérhetet- len szabadságban úszik az érzelem, értelem. Bárki lehet jó és rossz, itt nincsenek fekete-fehér határok, itt összemosódnak a színek, itt csak foltokban jelenik meg az emberi jellem. Itt nincsen jó és rossz, csak pillanat van, ami használható mindenre, és az lesz a jó. Ebben a művelt tolongásban egy tanítónőt sodor magával a túlsúlyú erő. Neki mindegy volt, hogyan kerül ki, csak érje el az előcsarnokot, ahol azért fog rágyújtani, hogy találkozzék Andreával, a híres színésznővel, aki egykor tanítványa volt. Ma pedig kétszer tapsolták a bíbor függöny elé. Utánozha- tatlanul szavalt. Jól döntött, amikor ott marasztalta a másodikos kislányt tanítási óra után az osztályban, és azt mondta neki: „Belőled színésznő lesz, kislányom. Erre születtél...!” O maga is elcsodálkozott, hogy is merte ennyire határozottan, emberfeletti kinyilatkoztatással kijelenteni ezt a végzetszerű ítéletet. Azon a decemberi napon a fagy kicsipkézte a vidéki iskola ablakát, de a jégvirágok olva- dozni kezdtek a tejfehér üvegen, ontotta a meleget a még agyagszagú cserépkályha. Akkor a tanítónő még nem cigarettázott, és úgy érezte, nem a kályha perzseli arcát, hanem a felfedezés öröme, hogy ez a kislány tehetség, és csillag lesz belőle... Ettől kezdve naponta foglalkozott vele. Alkalmat adott, hogy az osztály előtt is szerepeljen. Napról napra haladt a hangok szabályos kiejtésében, éreztette vele a szólam és a mondathangsúly szerepét a versben, a ritmus dallamát, olykor ketten mondták a sorokat, hogy jobban érezzék a ritmikus lüktetésben rejlő mágiát, ami nemlétezően csodálatos régiókba emeli a lelket, hogy egy más világot érezzen, ahol minden összhangban van egymással. Ez a világ a mesék világa, de élettől űzött emberek rendezték be, akik lenyúlnak mélyre, hogy felhozzák a szépet... Andrea bámulatos gyorsasággal fogta fel a vers üzenetét, egyből beleélte magát a legkülönbözőbb vershelyzetekbe. Néha magától indult el a versszerkezet bonyolult labirintusrácsai között, hogy feljusson arra a pontra, ahonnan be lehet látni a vers teljes belső világát. Ekkor megijedt magától. Mit tett ezzel a kislánnyal? Volt-e joga hozzá? Hiszen ez olyat is meglát, észrevesz, amire ő, a tanítónő még csak nem is gondol. Ezek a rádöbbenések belső örömmel töltötték el, együtt reszketett a felfedezés mámorával, de azért félt is. Szabad volt-e a zárt palackból kiengedni a szellemet? Ez most önállóságot követel, majd a fejére nő, és nem lesz ura a helyzetnek! Azzal nyugtatta magát, hogy Andrea még gyerek, nem felejti el soha, hogy ő vezette be a vers csodálatos birodalmába, amit meg fog hálálni egyszer... Aztán nagy sikerek korszaka következett. Évzáró ünnepélyeken, költők évfordulóin mindig ő volt a kiválasztott szavaló. Még középiskolás volt, amikor önálló szavalóestjével mutatkozott be a városi színpadon. Nagy szenzáció volt ez akkor a mindenki mindenkit ismer városkában. A legszínvonalasabb szavalóversenyeken hullottak a díjak, mint az aranyeső. A végén már többet turnézott, mint járt volna iskolába. De az igazgató is behunyta szemét a tehetség előtt. így lett Andrea a szavalóművészet egyeduralkodó királynője. Csak úgy besétált a színművészeti főiskolára is, de már akkor újságok adják hírül, hogy fényes pálya áll előtte. Ő lett a kor, a divat, a sznobizmus gyermeke. Ma pedig csakugyan ünnepelt színésznő. És ő, a kis vidéki tanítónő, most csak azért gyújt cigarettára, hogy találkozzék Andreával, az ő kis Andikájával, akit nem mer akárki megszólítani. Vajon meg fogja ismemi őt, az élet szürkeségébe fakult tanítónőt? Fog-e emlékezni, hogy ő vezette felfelé a versmondás ösvényein? Magához öleli-e a találkozás örömében, vagy megcsókolja? Amíg Andrea szavalt, többször is érezte, mintha az ő tanácsait követné versmondásában. Néha a saját hangját hallotta visszacsengeni a színpadról. Még a mozdulata is az övé volt, ujjainak tartását is tőle tanulta. Végül már saját teremtményének tartotta a művésznőt. Csak akkor érezte, hogy ő mégis kicsi lett hozzá, amikor a közönséget figyelte, és látta, menynyire szuggerálja a színpadról a hallgatóságot. Hipnotizálja az embereket, démonikus erőt sugárzott, mágus volt a színpadon: nem is nő, hanem félisten. Hangjával megbénított minden akaratot, csak azt lehetett érezni, amit ő diktált. El tudta hitetni a hallgatóval, hogy ő most porszem, de egy pillanat núlva a világ ura! Hogy ide nőjön fel, nem képzelte volna. Igen magas ez a csúcs, ahonnan már nem lehet észrevenni a régi tanítót. Talán mégis? Már félig szívta a cigarettát, de Andrea még nem mutatkozott. Biztos, hogy itt lesz. Maga elé képzelte, hogy köszöntés helyett ismét a nyakába ugrik, mint felsős korában. Egyszer a szavalóversenyen első díjat nyert, és nem a szüleihez szaladt a díjjal, hanem hozzá, hogy neki vigye a dicsőséget. Még a pénzjutalmat tartalmazó borítékot is az ő kezébe tette. Ölelte, csókolta, mintha ketten nyertek volna. Csak ezután fogadta tisztelőinek áradatát. Milyen boldog volt akkor! Úgy érezte, nem élt hiába. Nem csodálkoznék, ha most is a nyakába ugra- nék, igazán nem utasítaná rendre, hiszen a nagy siker elvette az eszét. A cigaretta vége már fehé- redő hamu volt, és most jött Andrea. Csodáiéi és rajongóinak udvara vette körül. Egy pillanatra Andrea feléje nézett, mintha emlékei között keresne valakit, de nem látta. Csak lepöccintette cigarettájáról a hamut, és kacagott valaki tréfáján. Ezt meg kell bocsátani neki. Nem csoda, annyi verset előadni a város színe-java előtt, nem kis próbatétel. Ilyenkor megengedhető egy kis lazaság. Persze, hogy nem tud odafigyelni mindenkire, amikor szavalat közben nem szabad arcokat látni, másokkal foglalkozni, csak a verssel. De mindjárt vége a szünetnek, és Andreával még nem beszélt. Meg se szorította a kezét, hogy gratuláljon. Igen, oda kell mennie, akár illik, akár nem. Most nem azt kell nézni, hogy ki az idősebb. A nagy művészi teljesítmény előtt nem megalázkodás a hódolat. Ő fog menni hozzá. Megáll előtte, kissé bizonytalanul, de ennek a tűsarkú cipő az oka. Felnéz Andreára, és rámosolyog.- Gratulálok, Andrea. Csodálatos voltál.- Köszönöm - mondja Andrea eltűnődő arccal, mint aki nem tudja, ki szól hozzá, és a társasága már egymás közt beszélget.- Nem ismersz meg, Andrea? - kérdezi remegő hangon a tanítónő.- Tudod, rossz az arcmemóriám, bocsáss meg. Nem az iskolában találkoztunk?- De igen, az iskolában, Andrea.- Ha jól emlékszem, nem voltál a padtársam, ugye?- Nem, kislányom.- Már tudom, te voltál a tanító nénim!- Igen, gyermekem, én voltam a tanító néni - mondta egy kicsit fájva, hogy most egyszerűen visszategezte. - És emlékszel, Andrea, én tanítottalak először szavalni.- Ó, az nagyon régen volt, azóta én sokat fejlődtem! Csengettek, és mindenki ment a helyére. A tanítónő a harminckilences zsöllyérp ült. Az volt a helye. Érdekéi*,“hogy a harminckilencben pontosan háromszor van meg a tizenhárom, erre gondolt. A nézőtéren kialudtak a fények, a színpad elsötétült, és a tanítónő szeme elé egy kis ablak esett néhány cseppből, és azon át nézett fátyolosán a színpadra... Csak ott, belül, a lelkében pislákolt, világított egy csöppnyi fény, hogy azért mégse élt hiába. Gál Elemér SEVERS, a Loire partján fekvő ősi hercegi város... (Fotó: Perl Márton)
